durumdara

J. G. BALLARD - A Nap birodalma 

28 / A szökés

– Már megint vége a háborúnak, Mr. Maxted?

Ameddig a konyhaajtóban várakozó Jim ellátott, foglyok lökték félre mindenütt a kordákat, és kiabáltak, mutogattak a kapu felé. A légiriadót lefújó sziréna úgy vijjogott, mint egy rémült madár, amelyik az amerikai bombák elől próbál elrejtőzni. A foglyok egymás vállát átölelve nézték a japán katonák kivonulását az őrházból. Mind a harminc embernél puska volt, rajta feltűzött szurony, vállukon vászonzsák, amiben a személyes holmijukat vitték.

A szalmagyékények és kendo páncélok mellett két baseballütő, egy fűzőjénél fogva összekötött, kétoldalt lelógó amerikai tornacipő meg egy hordozható lemezjátszó is akadt, amit a foglyoktól kaptak cigarettáért, ennivalóért és más táborokban sínylődő rokonaikról szóló hírekért cserébe.
– A kis barátaid, úgy látszik, távoznak, Jim. – Mr. Maxted mocskos ujjaival végigzongorázta kiálló bordáit, és szakadt bőrcafatkák után tapogatódzott. Az augusztusi napfényben hunyorogva nézte a kezébe akadó darabkákat, mintha az bántaná, hogy teste egyes részeit rendetlenül szétdobálja a táborban. – Tartom a sorban a helyed, ha integetni akarsz Kimura közlegénynek.
– Tudja a címem, Mr. Maxted. Nem szeretek búcsúzkodni. Délutánra valószínűleg úgyis visszajönnek, amint kiderül, hogy nincs hova menniük.

Jim, aki nem szívesen mondott le a sor elején elfoglalt előnyös helyéről, hiszen Mr. Maxteddel már hajnal óta sorba álltak, kelletlenül felmászott az ételszállító kordéra. Az előtte álló férfiak feje fölött figyelte a kapun libasorban kivonuló japánokat. A táborból kiérve felsorakoztak az út szélén, háttal egy kiégett japán repülőgéproncsnak, amely vagy száz méterre egy rizsföldön hevert. A kétmotoros gépet felszállás közben lőtték le két nappal korábban a lunghuai repülőtér felett. Az elhagyott vidéken hirtelen feltűnő Lightning vadászgépek géppuskái szakították darabokra.

A kis vastalicskán egyensúlyozva Jim észrevette Kimura közlegényt, aki idegesen pillantott kelet felé, ahonnan a félelmetes amerikai gépek érkeztek, szinte egyenesen a felkelő nap korongjából. A meleg augusztusi napfényben Kimura bőre fénytelen hideg viasznak látszott. Megnyalta az ujjait, és a nyállal ledörgölte az arcát. Félt kilépni a tábor biztonságos világából. Az út füves szegélyén, Kimura lábánál kínai parasztok ültek. Tágra nyílt szemmel nézték az őrizetlenül hagyott kaput, amely oly sok hónapon át zárva maradt előttük. Jim biztos volt benne, hogy ezeknek az éhező kínaiaknak a felfogóképességét meghaladja a kitárt kapu jelentősége.
Jim tekintete is a két kapuszárny közt támadt ürességre szegeződött. Neki is nehezére esett megérteni, hogy hamarosan a szabadság várja odakint. Az őrtoronyban álló katona is lemászott az őrház tetejére, könnyű gépfegyverét a vállán átvetett hevederbe dugta. Nagata őrmester kilépett az őrházból, és csatlakozott a tábor előtt várakozó embereihez. A táborparancsnok már előző héten megszökött a táborból, azóta Nagata őrmester látta el a rangidős tiszt feladatait.
– Mr. Maxted, Nagata őrmester is elmegy – a háborúnak most már vége!
– Már megint, Jim? Azt hiszem, még egy véget már nem élünk túl…

Amióta már vagy egy hete a legkülönfélébb rémhírek keringtek a táborban a háború befejezéséről, Mr. Maxted egyre kibírhatatlanabbnak találta Jim folytonos elragadtatását. Miközben a megbízatásait intézte, Jim futtában odakiabált a mellette elhaladóknak, a távolabb ülőknek pedig integetett; ha amerikai gépek repültek odafent, izgatottan ugrált a sírok között, mert ezzel is a jövő ijesztő kilátásairól próbált megfeledkezni. Ransome doktornak kétszer is meg kellett pofoznia.

De most, hogy a háború tényleg befejeződött, meglepően nyugodt maradt. Csakhamar láthatja a szüleit, visszamehet az Amherst Avenue-i házukba, a szolgák, Packardok és fényes parketta elsüllyedt világába. Jim helyénvalónak tartotta volna, ha a foglyok örömükben a magasba hajigálják fapapucsaikat, elfoglalják a szirénát, és vad vijjogással fogadják a felmentő amerikai gépeket. De mind olyanok voltak, mint Mr. Maxted: némán bámultak a távozó japánok után, arcuk komor volt, tekintetükben gyanakvás bujkált. A rongyos sortokban csaknem meztelen férfiak, és a kifakult vagy agyonfoltozott nyári ruháikban álldogáló nők szemében nem csillogott a visszakapott szabadság öröme. A tábor nyitott kapuján beömlő fényben a bőrük még sötétebbnek, testük még soványabbnak tetszett. Úgy álltak ott, mint akiket valami nagy közös bűn terhe nyomaszt.

A rémhírek és a felfordulás megtörte a lelkierejüket. Júliusban az amerikaiak már szünet nélkül bombázták a repülőteret. Az okinavai támaszpontról szűnni nem akaró hullámokban pusztították végig a Sanghaj környéki repülőtereket, megtizedelték a Jangce torkolatánál összevont japán erőket. Jim a félig ledőlt aula erkélyéről végignézhette, mintha csak a Kína filmszínházban egy háborús filmeposzt élvezne, a hatalmas japán hadigépezet felmorzsolását. A Francia Koncesszió magas házai füstoszlopokba burkolództak, amelyek az utcán százszámra égő teherautókból és lőszerszállító kocsikból kanyarogtak az égre. A japán menetoszlopok – a Mustangoktól tartva – jobbára csak alkonyat után indultak útnak, és motorjaik zúgásától senki sem tudott éjszakánként aludni. Nagata és a többi őr éjszaka őrjárat helyett aludt, mert attól tartottak, hogy a menetoszlopokat kísérő katonai rendőrök tévedésből lelövik őket a sötétben.

Július végére a japánok szinte minden ellenállást beszüntettek az amerikai bombatámadásokkal szemben. A repülőteret szorongató gépeket már csak egy légvédelmi ágyú tüze fogadta a lunghuai pagoda legfelső erkélyén, a kifutó körüli tüzérségi ütegeket régen visszavonták a sanghaji dokkok védelmére. A háború végóráit Jim az aulában töltötte, várta az ezüstszárnyú Superfortresseket, ezeket a csodálatos óriásmadarakat, amelyeket lázas képzeletével táplált. A föld felett könnyedén elsuhanó, versenyautókhoz hasonlóan gyors Mustangokkal és Lightningokkal szemben a B-29-esek váratlanul jelentek meg a feje fölött az égen, mintha ki nem mondott hívó szavának engedelmeskednének. Dübörgésük láthatatlan falként gördült előttük a nantaói dokktól egészen Lunghuáig. Egy japán csapatszállító hajót újabb és újabb bombák lyuggattak az iszapzátonynál, míg a hídján már átsütött a nap.

De a lunghuai felszállópálya a körös-körül dúló pusztítás közepette is sértetlen maradt. A japán műszakiak hősies erőfeszítéssel, rendületlenül betömték a bombatölcséreket a légitámadások után, mintha egy egész felmentő repülőrajt várnának hazulról. Jim semmit sem talált olyan izgalmasnak, mint a fehéren izzó, nap hevében perzselődő betoncsíkot, melyet halott kínaiak meszes csontjaival kötöttek meg, és ahova az ő csontjai is kerültek volna, ha annak idején meghal. Türelmetlenül várta a japánok utolsó hadmozdulatát.

Ingatag hűségük, a japánok veresége esetén a jövőtől való rettegés megviselte a foglyokat. A barakkok előtt guggoló legyöngült emberek gyakran megél jenezték, ha egy sérült B-29-es elszakadt a kötelékétől. Ransome doktornak igaza volt, amikor előre megjósolta, hogy az ennivaló sem tart már sokáig. Sanghajból már csak egyszer egy héten jött teherautó, és rothadt burgonyát, patkányürülékkel és zsizsikkel kevert állati szemestakarmányt hozott. Az ételosztásnál sorban álló foglyok sokszor ölre mentek az egyre zsugorodó adagokért. E tömbbeli angolok, akiket idegesített a konyhaajtó előtt kitartóan álldogáló Jim, félrelökték, és felborították a taligáját. Ettől kezdve Jim mindig magával vitte Mr. Maxtedet is; addig nyúzta az építészt, amíg az nagy keservesen le nem mászott a priccséről.

Július utolsó hetében ketten figyelték a Sanghaj felől kígyózó utat, és magukban azért fohászkodtak, hogy egy alacsonyan szálló Mustang szét ne lője az élelemszállító teherautót. Az egyre gyötrőbb éhség napjaiban Jim felfedezte, hogy a G tömb titokban burgonyakészletet halmozott fel, kihagyva belőle őt és Mr. Maxtedet, akik helyettük szállították a fejadagokat.
Jim üres tányérral ült a priccsén, és nézte Vincentéket, akik egy avas krumplin osztoztak. Ráérősen majszolták a krumplit sárga fogaikkal, míg végül Mrs. Vincent nem bírta tovább, és egy darabka héjat adott Jimnek. Vajon attól félt, hogy Jim nekimegy a férjének? Jimnek szerencsére Ransome doktor szerény rejtett tartalékából is jutott, amelyet az orvos a be nem jelentett halottak és haldoklók adagjából tett félre.

De augusztus elsejére ezek a titkos tartalékok is elfogytak. Jim és Mr. Maxted, a taligát maguk után vonszolva, fáradhatatlanul járták a tábort, mint akik abban reménykednek, hogy egy zsák rizs vagy búza pattan ki a földből a lábuk előtt a víztorony tövében vagy a temető sírdombjai közül. Egyszer Mr. Maxted elkapta Jim pillantását, aki Mrs. Hug, a holland asszony föld alól kiálló csuklójára meredt; a csontok úgy fehérlettek, mint a lunghuai kifutópálya betonja.

Jim úgy érezte, mintha a tábor valami különös vákuumban lebegne. Az idő megszűnt, a foglyok többsége továbbra is megingathatatlanul hitt a háború befejezésében. Augusztus másodikán, azután, hogy híresztelések kaptak lábra az oroszok hadba lépéséről Japán ellen, Nagata őrmester és a katonái is visszahúzódtak az őrházba, és többé nem őrizték a tábort, magukra hagyták a foglyaikat. Az angolok kis csoportokban átkeltek a kerítésen, és a közeli rizsföldeken kódorogtak. Szülők kapaszkodtak fel gyermekeikkel kézen fogva a sírdombokra, és onnan mutogatták gyermekeiknek az őrtornyot és a barakkokat, mintha most látnák először a tábort. Mr. Tulloch, a sanghaji Packard-ügynökség autószerelőinek főnöke egy csoport élén elindult Sanghajba gyalog. Az őrház körül többen is összegyűltek, és az ablakokból figyelő japánokat csúfolták.

A rend felbomlásával Jim lába alól is kicsúszott a talaj. Nehezen nyugodott bele, hogy vége a háborúnak. Átmászott a kerítésen, és néhány percet töltött a fácáncsapdáknál, aztán visszament a táborba, és egyedül üldögélt az aula erkélyén. Végül összeszedte minden erejét, és elindult Basie-t megkeresni. De az amerikai tengerészek már nem fogadtak hölgyvendégeket, és eltorlaszolták a hálóterem ajtaját. Basie az ablakból kiáltott ki Jimnek, hogy ne hagyja el a tábort.
 

A háború vége azután valóban röpke álomnak bizonyult. Alkonyatkor egy gépesített japán hadoszlop haladt el a tábor előtt, útban Hangcsou felé. Katonai rendőrök hozták vissza azt a hat angolt, aki gyalog nekivágott a Sanghajba vezető útnak. Kegyetlenül összeverték őket, és három órát feküdtek eszméletlenül az őrház lépcsőjén, mielőtt Nagata őrmester visszaengedte volna őket a helyükre. Elmondták, hogy milyen zűrzavar uralkodik a tábor és Sanghaj közötti vidéken, a kétségbeesett parasztokat tízezerszámra hajtják maguk előtt a visszavonuló japánok, banditák és a bábhadseregek katonái ölnek-fosztogatnak mindenfelé.
A leselkedő veszélyek ellenére Basie, Cohen és Demarest már másnap megszökött a lunghuai táborból.

Az üres őrház körül gyülekeztek a foglyok, fapapucsuk alatt recsegett a salak, félmeztelen testek szorultak egymásnak. Jim erősen markolta a vastaliga fogantyúját; az elsők között akart lenni, ha megjön az élelmiszerszállító teherautó. A körülötte állók már elengedték a kocsijaikat, és éppen az őrház elfoglalására készültek, de Jimnek csak az járt a fejében, hogy mikor ehet végre. Előző nap délutánja óta egy falat sem volt a szájában.
A kapunál angol és belga asszonyok álltak, és a kerítésen túl, az út szélén felsorakozott japán katonákat szidták, akik a puskáik és felszerelésük súlya alatt meggörnyedve, nyugtalanul toporogtak. Kimura közlegény az augusztusi napsütésben a kietlen rizsföldeken legeltette a szemét, és úgy látszott, mintha szívesebben lenne a biztonságos táboron belül, mint kívül.
A katonák szakadt csizmái körül köpések csillogtak a porban. A kerítésnél álló asszonyok, az évek alatt felgyülemlett haragjuknak szabad folyást engedve, eszelősen köpködték és ócsárolták a katonákat. Egy belga asszony japánul kiabált, szaggatni kezdte a ruhaujját, és a rongyokat sikoltozva hajigálta a katonák lába elé.
 

Jim a világért sem eresztette volna el a kocsi fogantyúját, még el is rántotta, amikor a fáradt Mr. Maxted megpróbált lerogyni a fanyélre. Jimet hidegen hagyták a köpködő nők és felajzott férjeik. Hol lehet Basie? Miért szökött meg? A háború befejezéséről szóló híresztelések ellenére Jimet megdöbbentette Basie távozása, nem értette, hogy lehetett képes elindulni erre az életveszélyes útra. A hajópincér óvatos ember volt, sosem kockáztatott feleslegesen, és csekélyke biztonságát nem adta fel soha. Jim csak egyre tudott gondolni: a titkos rádióban olyan figyelmeztetést hallhatott, ami után csapot-papot és többévi verítékes munkával összegyűjtött vagyonát – a teniszütőket, cipőket és a temérdek óvszert – hátrahagyva elszökött.
 

Jim nem felejtette el Basie figyelmeztetését, hogy a Sanghaj körüli táborokból a foglyokat az ország belsejébe szállítják. Vajon így akarta-e Jim értésére adni, hogy tűnjön el, mielőtt a japánok őrült gyilkosokká válnak, mint 1937-ben Nankingban? Az utolsó összecsapás előtt a japánok végezni szoktak foglyaikkal. De Basie tévedett; és most e tévedés következtében valahol egy árokban fekszik meggyilkolva.
 

A Sanghaj felé vezető úton vakító fényszórók tűntek fel. Az asszonyok letörölték az állukat, és hátrébb léptek a kerítéstől. Mellükön köpésekből font gyöngysor csillant. Egy japán törzskari kocsi közeledett az úton, mögötte egy egész konvoj; katonai teherautók, mindegyiken fegyveres katonák ültek. Az egyik már le is fékezett, és egy szakasz katona ugrált le az útra, feltűzött szuronyukat előreszegezve a tábor nyugati szélén átfutottak a kiszáradt rizsföldön, és elhelyezkedtek a kerítéssel szemben.
 

Az elnémult tömeg figyelme azonnal rájuk irányult. A tábori csendőrök egy másik szakasza átgázolt a tábort a repülőtértől elválasztó csatornán. Kelet felől a Vangpu folyó öblökkel és öntözőcsatornákkal megszakított tekervényes csíkja zárta le a tábort.
A gépkocsioszlop odaért a táborhoz. A porlepte nyáltócsák tompán verték vissza a fényt. Katonák ugráltak le, szuronyok villantak. Jim a vadonatúj egyenruhákról és fegyverekről megállapította, hogy a japán csendőrség egy elit tábori alakulata érkezett. Gyorsan benyomultak a kapun, és körbevették az őrházat.
 

A foglyok hátráltak, és mint fejvesztetten menekülő birkák, átgázoltak egymáson, Jimet a tolongásban valaki leverte a taligáról, majd egy japán tizedes, egy alacsony, de testes férfi, akinek úgy verte a pisztolytáskába dugott mauser az oldalát, mint egy gumibot, megragadta a kiskocsi nyelét, és a kapu felé lódította. Jim utána akart rohanni és kitépni a japán kezéből, de Mr. Maxted visszatartotta:
– Jim… az isten szerelmére, hagyd békén!
– De ez a G tömb kocsija! Megölnek minket, Mr. Maxted?
– Gyere, Jim… keressük meg Ransome doktort!
– Küldenek nekünk ennivalót? – Jim lesöpörte magáról Mr. Maxted kezét, idegesítette az önmaga árnyékává zsugorodott férfi.
– Később, Jim, később talán meghozzák.
– Azt hiszem, nem küldenek semmit. – A foglyokat a gyakorlótérről visszaszorító japán katonák sorfala mögött Jim a kerítés mellett cirkáló őröket nézte. A japánok megjelenésével helyreállt az önbizalma. A halál kilátása izgalommal töltötte el: az utóbbi hetek kétségei után örömmel fogadott bármilyen határozott befejezést. Életük utolsó pillanatában – az éneklő riksakulihoz hasonlóan – végre valóban tisztába jöhetnek önmagukkal. Akármi is jön majd ezután, túl fogja élni. Mrs. Philipsszel és Mrs. Gilmourral folytatott beszélgetése jutott eszébe, hogy melyik az a pillanat, amikor a haldokló testéből eltávozik a lélek. Az ő lelke már elhagyta a testét, nincs szüksége vékonyka csontjaira és fájó, gyulladt sebeire. Halott, Mr. Maxteddel és Ransome doktorral együtt. Lunghuában csak halottak vannak. Képtelenség, hogy a többiek ezt nem értik.
 

A gyakorlótéren toporgó emberek mögött, a füvön álltak. Jim, megkönnyebbülésében, hogy végre megértette a háború mibenlétét, kuncogni kezdett.
– Nem kell, hogy megöljenek minket, Mr. Maxted…
– Hát persze hogy nem, Jim.
– Mr. Maxted, azért nem kell, hogy megöljenek minket, mert…
– Jim! – Mr. Maxted nyakon legyintette, aztán beesett melléhez ölelte a fiú fejét. – Ne feledkezz meg arról, hogy angol vagy!
 

Jimnek nagy önuralmába került, hogy komolyságot erőltessen a vonásaira. Legyűrte háborgó nyugtalanságát, és kibújt Mr. Maxted karjából. A helyzet komikuma már nem mulattatta, de az önmagától való idegenség és lényeglátás megmaradt. Mr. Maxted szájából olajos nyál csörgött a földre, meztelen lábfeje közé. Jim átölelte az építész csontos csípőjét. Aggódott érte, sajnálta, nem tudta elfelejteni a sanghaji éjszakai mulatókba tett kiruccanásaikat a Studebakeren, ugyanakkor mély szomorúsággal töltötte el az építész teljes leépülése, amelyből már csak annyi bátorításra futotta, hogy Jimet az angolságára emlékeztette.

Az őrházba beköltözött a tábori csendőrök parancsnoka. Az épület előtt a négy tömbvezető egy japán őrmesterrel beszélgetett. Ransome doktor állt mellettük, arca hamuszürke volt, válla meggörnyedt, vászoninge lötyögött rajta, szalmakalapját a kezében fogta. Mrs. Pearce lépett be az őrházba, lesimította a haját, eligazgatta vonásait, és pattogó japán utasításokat adott egy katonának.
 

A tömegben a japánokhoz legközelebb álló foglyok megfordultak és szétszaladtak, odakiabálva a többieknek:
– Egy bőrönddel! Egy óra múlva itt kell gyülekezni!
– Nantaóba megyünk!
– Mindenki kifelé! A kapunál sorakozó!
– Nantaóban kapunk enni!
– Egy bőrönddel!
 

A G tömb lépcsőjén már ott álltak útra készen a misszionáriusok, mintha megérezték volna a tábor kiürítését. Jim, amint meglátta őket, megnyugodott. A tábor nem szűnik meg, csak elköltözik.
– Gyerünk, Mr. Maxted – visszamegyünk Sanghajba!
 

Felsegítette a legyengült férfit, és átkormányozta az ide-oda futkosó emberek között. Mire Jim a szobájába ért, Mrs. Vincent már be is csomagolt. Kisfia még aludt, az asszony az ablaknál állt, és nézte a gyakorlótérről hazatartó férjét. Jim az arckifejezésén látta, hogy a táborban eltöltött évekről már meg is feledkezett.
– Elmegyünk, Mrs. Vincent. Nantaóba.
– Akkor csomagolj. – Az asszony arra várt, hogy Jim kimenjen, és még néhány pillanatra egyedül maradjon.
– Rendben van. Én jártam már Nantaóban, Mrs. Vincent.
– Én is. El sem tudom képzelni, hogy a japánok miért indítanak útnak minket.
– Ott őrzik az ennivalónkat egy raktárban. – Jim már azt forgatta a fejében, hogy cipeli Mrs. Vincent bőröndjét. Új szövetségesekre lesz szüksége. Mrs. Vincent vékony, de széles csípőjű teste biztos jobban bírja majd az utat, mint Mr. Maxted. Ransome doktornak meg ott lesznek a betegei, azokkal kell törődnie, mert sokuk úgysem jut el majd messzire.

Jim már napok óta kerülte Ransome doktort, mert belátta, hogy most túl fáradt ahhoz, hogy a sírásásban segítsen.
– Nemsokára találkozom újra a szüleimmel, Mrs. Vincent.
– Ennek örülök. – Aztán halvány gúnnyal még megtoldotta: – Gondolod, hogy megjutalmaznak?
 

Jim zavartan lehajtotta a fejét. Betegsége alatt megfontolatlanul – egy jutalom ígéretével kecsegtette Mrs. Vincentet, így akarta megvesztegetni, hogy segítsen rajta. Vajon miért hozta fel most, amikor tudnia kell, hogy attól a jutalomtól már akkor elesett, amikor az ujját sem mozdította érte. Jim habozott, hogy menjen-e vagy maradjon. Három éve élt egy szobában Mrs. Vincenttel, és még most is rokonszenvet érzett iránta. Mrs. Vincent azon kevesek közé tartozott Lunghuában, akikben még maradt némi humorérzék. Jim méltó választ akart adni az asszony kérdésére:
– Jutalmat? Mrs. Vincent, ne feledkezzen meg róla, hogy angol!

The Clash: Should I stay or should I go?

* * *

James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén - 28. fejezet

Hárman álltunk a kedélytelen udvaron, Isaac Cranford, Jeff Mallock és jómagam. Egyedül Mallock mutatkozott derűsnek, s ez így is volt rendjén, mert bizonyos értelemben ő volt a házigazda. Övé volt a dögfeldolgozó, s jóindulattal figyelt bennünket, akik az általa éppen felnyitott tehéntetembe kukucskáltunk.
 

Darrowbyban a Mallock név vészterhesen csengett. Temetőjét jelentette a jószágnak, a farmerek célkitűzéseinek, az állatorvosok reményének. Ha egy állat nagyon megbetegedett, valaki előbb-utóbb biztos megszólalt: „Úgy vélekszek, hamarost Mallockhoz kerül.” Vagy: „Jeff Mallocké lesz a végin.” És a helyszín tökéletesen beleillett a képbe: kietlen vöröstégla-épületek csoportja többteleknyi távolságra az úttól, s egy vaskos kémény, amelyből vég nélkül dőlt a gyászfekete füst.
 

Nagyon közel menni Mallock birodalmához csak a jó gyomrúak merészkedtek, így hát a városlakók kerülték a helyet, de ha az ember odabátorkodott a dűlőúton és bekukucskált a fém csúszóajtókon, lidérces világot látott. Mindenfelé döglött állatok hevertek. Legtöbbjük feldarabolva, s nagy darab húsok lógtak a kampókon, de itt-ott látott az ember egy-egy felfúvódott birkát, zöldes, felpüffedt disznót, amelyet Jeffnek sem volt kedve felnyitni.
 

Helyenként koponyák és száraz csontok halmozódtak fel a mennyezetig, és a sarkokban húsliszt barna halmai álltak. A szag mindig rossz volt, de amikor Jeff kifőzte a dögöket, egyenesen leírhatatlanná vált. A Mallock család földszintes háza az épületcsoport közepén állt, és az idegennek meg lehetett bocsátani, ha azt gondolta, hogy összeszáradt gnómok laknak benne. De Jeff a negyvenes éveiben járó, kerubképű ember volt, a felesége mosolygós, duci és csinoska. Gyerekeik sora egy kimondottan szép tizenkilenc éves lánnyal kezdődött és egy vaskos ötéves fiúval végződött. Az ifjú Mallockok nyolcan voltak, s egész életükben tuberkulotikus tüdőknek s a salmonellától a lépfenéig terjedő roppant baktériumskálának a szomszédságában játszottak. Ők voltak a környék legegészségesebb gyerekei.
 

Az ivókban az a hír járta, hogy Jeff a vidék leggazdagabb embere, de a sörüket kortyolgató helybélieknek el kellett ismerniük, hogy megdolgozott a pénzéért. A nap és az éj bármely órájában kicsörömpölt rozoga teherautóján a környékre, felcsörlőzte a tetemet, hazavitte a feldolgozóba, és feldarabolta. Kétszer egy héten megjelent egy brawtoni kutyaeleségkereskedő a furgonjával, és megvette a friss húst. A többit Jeff belapátolta az üstjébe, hogy húslisztet készítsen belőle, amire nagy kereslet volt: a disznó- és baromfitápba keverték. A csontokból műtrágya készült, a bőrt megvette a cserző; és a meghatározhatatlan diribdarabokat megvette egy lángolószemű egyén, akit csak a „macskás ember” néven ismertek. Néha, a változatosság kedvéért, Jeff hosszú, furcsa szagú szappantömböket készített, amelyek hamar elkeltek a boltpadlók súrolására. Igen, mondták az emberek, Jeffnek kétségkívül jól megy. De biz' isten megdolgozik érte.
 

Én gyakorta kapcsolatban álltam Mallockkal. Egy dögfeldolgozó telep hasznára van az állatorvosnak. Kezdetleges boncteremként szolgál, végzetes esetekben itt ellenőrizheti diagnózisát; s olyankor, mikor teljesen tanácstalan, a titok feltárul Jeff kése alatt.
A farmerek persze gyakran beküldtek olyan állatot, amelyet én kezeltem, és megkérdezték Jeffet, „mi baja vót”, s itt keletkezett némi súrlódás, mert Jeff hatalmi helyzetben volt, ritkán tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ki ne használja. Bár sem írni, sem olvasni nem tudott, nagy volt benne a szakmai büszkeség; nem szerette, ha dögnyúzónak nevezték, a „bőrkereskedő” jobban kedvére volt. Szíve mélyén úgy vélte, hogy húsz-egynéhány évi dögdarabolás után többet tud, mint bármelyik állatorvos, s a helyzetet meglehetősen kényelmetlenné tette, ha a farmerközösség habozás nélkül egyetértett vele.
 

A napomat mindig sikeresen elrontotta, ha egy farmer bejött a rendelőbe, s közölte velem, hogy Jeff Mallock újfent megtromfolta a diagnózisomat. „Hé, emlékszik arra a tehénre, amit magnéziumhiánnyal kezelt? Nem állt többé lábra, aztán odattam Mallocknak. Hát tuggya, mi vót igazábul a baja? Féreg vót a farkában. Jeff aszongya, csak le kellett vóna vágni a farkát, oszt lábra állt vóna.” Nem volt érdemes vitatkozni, magyarázni, hogy nincs farokféreg. Jeff mondta - és kész.
 

Ha Jeff kihasználta volna megfizethetetlen lehetőségeit, hogy a józan észnek megfelelő tudást összeszedjen, nem lett volna semmi baj. Ehelyett azonban egy saját, groteszk kórtant alakított ki, s megtámogatta fekete mágiás gyógyszerekkel, amelyeket a farmerközösség primitívebb tagjaitól szedett össze. Négy alapbetegsége a tüdőrenyheség, a fekete üszök, a gyomorfekély és az epehúgyhólyag volt. E négyestől több mérföldes körzetben reszkettek az állatorvosok.
 

Egy másik kereszt, amit az állatorvosoknak cipelniük kellett, az a sajátos képessége volt, hogy csak ránézett egy kimúlt állatra a farmon, s máris közölte a pusztulás okát. A farmerek, akiket bámulatba ejtett e tudomány, mindig azt kérdezték, én miért nem vagyok képes rá. De nem tudtam haragudni Jeffre. Emberfeletti jelleműnek kellett volna lennie, hogy a fontosság csábításának ellen-álljon, és tetteit nem vezette rosszindulat. Időnként mégis kényelmetlen helyzetbe hozott, s én szerettem a helyszínen lenni, ha lehetett. Kiváltképp, mikor Isaac Cranfordról volt szó.
 

Cranford kemény ember volt, olyan ember, aki életét a vasfegyelem formáiba öntötte. Szívós alkudozó volt, mindenáron nyerni akaró, s olyan vidéken, ahol a szűkmarkúság általános, kitűnt fukarságával. Az Alsó-Völgység legjobb földjein gazdálkodott, shorthornjai rendszeresen díjakat nyertek, de senki sem tekintette barátjának. Mr. Bateson; északi szomszédja így jellemezte: „Ez az ember megnyúzna egy szúnyogot a bőriért”. Mr. Dickson, déli szomszédja másképp fogalmazott: „Ha kézbe vesz egy bankót, az már biz' isten olyan, mintha börtönbe rakta volna.”
 

A ma délelőtti találkozás az előző napban gyökerezett. Mr. Cranford kora délutáni telefonjában.
- Villám csapott az egyik tehenembe. Ott fekszik döglötten a legelőn.
Meglepődtem.
- Villám? Biztos benne? Ma nem volt vihar.
- Lehet, hogy maguknak nem vót, de nekünk itt vót.
- Hm, rendben. Megyek, és megnézem.
Útban a farm felé nem sikerült magamban nagy lelkesedést keltenem a várható beszélgetés iránt. Ez a villámhistória még okozhat némi fejfájást. Minden farmer biztosította magát villámcsapás ellen - rendszerint tűzbiztosításuk részeként -, s komoly égiháború után elég megszokott volt, hogy megszólaltak az állatorvosok telefonjai, elhullt állatok vizsgálatát kérve.
 

A biztosítótársaságok józanul kezelték az ügyet. Ha igazolást kaptak az állatorvostól, hogy véleménye szerint villámcsapás okozta az elhullást, rendszerint hűhó nélkül fizettek. Kétség esetén boncolást kértek, és egy másik állatorvos véleményét. A nehézség az, hogy nincsenek eligazító diagnosztikus boncolási tünetek; olykor a bőr alatti szövet sérülése, de más semmi. A legszerencsésebb az volt, ha az állaton megtalálták az árulkodó perzselést a fülétől le a lábáig, amely földelésként szolgált. Az állatot nemegyszer olyan fa alatt találták meg, amelybe láthatóan belecsapott a villám, és felhasította. Ilyenkor könnyű volt a diagnózist felállítani.
A farmerek kilencvenkilenc százaléka csak tisztességes ténymegállapítást kívánt, s ha az állatorvos más nyilvánvaló okát találta az elhullásnak, belenyugvással elfogadták az ítéletét.

De némelyik nagyon sok nehézséget támasztott.
Hallottam, mikor Siegfried mesélt egy öreg farmerről, aki kihívta, hogy igazolja a villámcsapás okozta elhullást. A hosszú perzselés a tetemen tökéletes volt, és Siegfried, szemügyre véve a nyomot, szinte líraivá vált: „Gyönyörű, Charlie, gyönyörű. Sose láttam még jellegzetesebb nyomokat. Csak egy baj van.” Karjával átfogta az öregember vállát. „Milyen kár, hogy a gyertyafaggyút rácsöpögtette a bőrre.”
 

Az öreg jobban megnézte, és öklével a tenyerébe csapott. „A fenébe is, igaza van, uram! Elszúrtam a dógot. Pedig hát mennyit veszkődtem vele - kis híján egy óra hosszat.” Motyogva elment. Nem jött zavarba, csak a maga technikai hibái bosszantották.
De ez, gondoltam, amíg elsuhantak a kocsi mellett a kőkerítések, nagyon más lesz. Cranford megszokta, hogy az ő akarata érvényesüljön, akár igaza van, akár nincs, s ha nem érvényesül ma, abból baj lesz.
 

Behajtottam a farm kapuján, s végig a jó bitumenúton a szántóföldön át. Mr. Cranford mozdulatlanul állt az udvar közepén, s - nem először - megdöbbentett, mennyire hasonlít egy nagy, éhes madárhoz. A meghajlott, keskeny váll, az előretolt, horgas orrú arc; a csontos testen lazán lógó, sötét kabát. Nem lepődtem volna meg, ha kiterjeszti szárnyát, és felreppen az istálló tetejére. Ehelyett türelmetlenül biccentett felém, és rövid, botladozó léptekkel gyorsan elindult a ház mögötti föld felé.
 

Nagy legelő volt, s az elpusztult tehén csaknem a közepén feküdt. Sehol egy fa, sövény vagy akár egy bokor. Reménykedő ábrándom a villámütött fa alatt fekvő tetemről nyomban szétfoszlott, s szorongó űrt hagyott maga után.
A tehén mellé értünk, és Mr. Cranford szólalt meg elsőnek.
- Biztos villám vót. Nem lehetett más. Azok a ronda viharok elpusztították ezt a derék jószágot.

Megnéztem a füvet a nagy shorthorn körül. Föl volt túrva, tépve, csupasz földsávokat láttam.
- De hát nem esett össze egyszerre. Görcsök közepette pusztult el - látni, hol rúgta fel a lába a füvet.
- Jó, görcsökben pusztult el, de azokat villám okozta. - Mr. Cranfordnak égő, apró szeme volt, s gyors pillantásokat lövellt vele az inggallérom, a kabátövem, a gumicsizmám felé. Képtelen volt rá, hogy bárkinek is a szemébe nézzen.
- Nem hinném, Mr. Cranford. A villámcsapás egyik jele, hogy az állat vergődés nélkül esik össze. Némelyiknek még szájában a fű.
- Ó, jól tudom én azt - csattant fel Cranford, s keskeny arca kipirult. - Ötven éve jószág mellett élek, nem ez az első villámütötte állat, amit látok. Nem egyformák ám, tuggya.
- Persze, tudatában vagyok, de ennek az elhullását annyi minden okozhatta.
- Micsoda?
- Hát, először is lépfene, magnéziumhiány, szívbaj - hosszú a lista. Azt hiszem a biztonság kedvéért fel kellene boncolnunk.
- Szóval azt akarja mondani, hogy valami nem rengyén valót akarok csinálni.
- Dehogyis! Csak azt mondom, hogy biztosnak kell lennünk a dolgunkban, mielőtt igazolást írok. Menjünk el és nézzük meg, mikor Mallock felnyitja, s ha nem találom semmilyen nyilvánvaló okát az elhullásnak, megadom az ártatlanság vélelmét. A biztosító nagyon rendes ilyen esetben.
Mr. Cranford ragadozóképe mélyebbre bukott a gallérjába. Dühödten a zsebébe fúrta a kezét.
- Vót mán dógom állatorvossal. Igazi, tapasztalt állatorvossal. - A kis szemek a bal fülem felé villantak. - Azok sohase vacakutak. Mire jó az a sok veszőcség? Minek kell magának olyan szőrszálhasogatónak lennie?
 

Csakugyan minek, gondoltam. Miért szerezzek egy ellenséget? Meglehetősen befolyásos ember a körzetben. Fontos tagja a helyi Farmerszövetségnek, benne van sok mérföldes körzetben minden mezőgazdasági bizottságban. Gazdag, sikeres ember, s ha nem szeretik is, tisztelik a tudását, és hallgatnak rá. Sok kárt okozhat egy fiatal állatorvosnak. Miért ne írjam meg az igazolást s menjek haza? Ezennel igazolom, hogy a fent említett állatot megvizsgáltam, és véleményem szerint az elhullás oka villámcsapás. Oly könnyű volna, és Cranford megenyhülne. Véget érne az egész ügy. Mire jó felbőszíteni ezt a veszélyes alakot semmiért? Különben is meglehet, hogy csakugyan villámcsapás volt.
 

Szembefordultam Mr. Cranforddal, de hiába próbáltam a szemébe nézni, mert az utolsó pillanatban mindig elkapta a tekintetét.
- Sajnálom, de úgy vélem, meg kell néznünk belül ezt a tehenet. Felhívom Mallockot, és megkérem, hogy szállítsa el, aztán holnap délelőtt megvizsgálhatjuk. Tízkor találkozunk nála. Jó lesz ez így?
- Ha egyszer így kell lenni - prüszkölte Cranford. - Ostobaság az egész, de gondulom, a kedvibe kell járnom. De ne felejcse - ez jó tehén vót, megért nyolcvan fontot. Nem engedhetem meg magamnak, hogy annyi pénzt elvesziccsek. Ragaszkodom ahhoz, ami jár.
- Biztos, hogy meg is kapja, Mr. Cranford. És mielőtt elvitetném, jobb ha vérmintát veszek, hogy a lépfenét kizárjuk.
 

A farmerre egyre nagyobb nyomás nehezedett. A metodista egyház oszlopa lévén, kifejezéseinek skálája korlátozott volt, így hát összegyülemlett indulatait a tetem vad rugdalásával vezette le. Lábujja a rugalmatlan gerinccel került összeütközésbe, s néhány másodpercig féllábon táncolt. Aztán elsántikált a ház felé.
Egyedül maradtam, mikor bemetszettem a tetem fülébe a késemmel, és vért kentem két üveglapra. Ez nem volt kellemes találkozás, és a holnapi sem ígért sok jót. Gondosan beraktam a vérmintát egy kartondobozba, s elindultam a Skeldale House felé, hogy mikroszkópon megvizsgáljam.

Így hát nem valami vidám társaság gyűlt össze másnap délelőtt a dögfeldolgozóban. Még Jeff is, bár megőrizte szokásos Buddha-szerű kifejezését, mélyen meg volt sértve. Csak töredékes beszámolót kaptam ugyan tőle, mikor megérkeztem, de összeállt belőle a kép. Jeff kiugrott a teherautójából Cranfordnál, átható tekintettel végigmérte a tetemet, aztán megadta a maga ragyogó gyors diagnózisát.
- „Tüdőrenyheség. Mindég tudom a szemük állásábul, meg abbul, ahogy a szőr elfekszik a hátukon.” - Magabiztosan várta az ámuldozó sóhajokat, a gratuláló beszédeket, amelyek e bűvészmutatványt mindig követni szokták.
Mr. Cranford azonban csaknem ugrált dühében:
- „Fogd be azt a nagy buta szádat, Mallock, nem tudsz te semmit! Ezt a tehenet villámcsapás érte, jobb, ha eszedbe vésed!”
 

És most, a tetem fölé hajolva, sehol sem találtam eligazítást. A lenyúzott bőr alatt sehol egy horzsolás. A belső szervek tiszták és normálisak.
Felegyenesedtem, és végighúztam ujjam a hajamban. Az üst halkan bugyborékolt, és illattal teli gőzfelhőket bocsátott ki a máris túlterhelt légkörbe. Két kutya buzgón nyalogatta a húsliszt halmát.
 

Aztán megdermedtem a rémülettől. A kutyáknak versenytársuk támadt. Egy aranyfürtös kisfiú nyomta bele mutatóujját a halomba, aztán bedugta a szájába, és mennyei élvezettel nyalogatta.
- Odanézzen! - károgtam.
A dögnyúzó arca kivirult az atyai büszkeségtől.
- Igen - mondta boldogan. - Nemcsak a négylábúak szeretik ám a lisztemet. Csuda jó anyag - igen tápláló.
 

Jókedve teljesen helyreállván, gyufát gyújtott, és élvezettel szívni kezdte kurta pipáját, amelyre vastagon rászáradtak szörnyű mesterségének bizonyítékai. Visszakényszerítettem figyelmemet a munkámra.
- Vágjon bele a szívbe, Jeff, legyen szíves - mondtam.
 

Jeff ügyesen kettévágta a nagy szervet aljától a tetejéig, és én tudtam, hogy vége a keresgélésnek. A szívfülecskéket és a kamrákat csaknem teljesen elzárta a billentyűkből kinövő, karfiolszerű tömeg. Endocarditis verrucosa (idült, növekedéses szívbelhártya-gyulladás), közönséges a disznóknál, de szarvasmarhánál ritka.
- Ez ölte meg a tehenét, Mr. Cranford - mondtam. Cranford a szív felé célzott az orrával.
- Mesebeszéd! Csak nem akarja azt mondani, hogy az ilyen semmiség megöl egy ekkora nagy állatot?
- Nem olyan kicsi az. Elég nagy, hogy megállítsa a vérkeringést. Sajnálom, de nincs kétség - a tehene szívelégtelenségtől hullott el.
- És a villám?
- Sajnos, semmi nyoma. Maga is láthatja.
- És mi lesz a nyolcvan fontommal?
- Őszintén sajnálom, de nem változtat a tényeken.
- Tényeken! Milyen tényeken? Elgyüttem ma délelőtt, és semmit nem tudott mutatni, amitől megváltozott volna a véleményem.
- Többet nem tudok mondani. Az eset világos.
 

Mr. Cranford megmerevedett. Kezét a kabátja előtt tartotta, és a mutató- és hüvelykujja úgy dörzsölődött össze szüntelenül, mintha a szeretett bankókat dédelgetné, amelyek kicsúsznak a kezéből. Mélyen gallérjába süllyedt arca mintha még élesebbé vált volna.
Aztán felém fordult, és riasztó kísérletet tett a mosolygásra. Kabáthajtókámra szegezett tekintete hősiesen megpróbált feljebb kúszni. Volt egy kurta pillanat, amikor találkozott az én tekintetemmel, de aztán riadtan elugrott.
 

Félrehúzott, és beszélni kezdett az ádámcsutkámhoz. Volt valami noszogató felhang a rekedt suttogásában.
- Hát ide figyeljen, Mr. Herriot, mindketten a világban jártas emberek vagyunk. Maga éppúgy tuggya, mint én, hogy a biztosítótársaság jobban megengedheti magának ezt a veszteséget, mint én. Hát mért nem mongya azt, hogy villámcsapás?
- Akkor is, ha azt hiszem, hogy nem az volt?
- Mi a jó nyavalyát számít az? Mondhatja, hogy az vót, igaz? Senki sem fogja megtudni.
 

Megvakartam a fejemet.
- De engem az zavarna, Mr. Cranford, hogy én tudnám.
- Maga tudná? - A farmer nem értette.
- Úgy van. És nem megy. Nem adhatok igazolást erről a tehénről, és kész.
 

Mr. Cranford arcán bosszúság, hitetlenség, tehetetlenség váltogatta egymást.
- Hát én mondok magának valamit. Nem hagyom az ügyet annyiban. Beszélek a főnökivel. - Hátraperdült, és a tehénre mutatott. - Nincs rajta nyoma a betegségnek. Azt próbálja bebeszélni nekem, hogy azok a kis valamik a szívben okozták! Maga nem ért a mesterségéhez - még azt sem tuggya, mik azok a valamik.
 

Jeff Mallock kivette leírhatatlan pipáját a szájából.
- De én tudom. Amit mondtam. A tüdőrenyheséget a tejcsatornábul a testbe visszakerülő tej okozza. Végül eljut a szívbe, oszt kész. Azok tejcsomók, amiket ott lát.
Cranford ellene fordult.
- Fogd be a szád, te félnótás! Te is egyhúron pendülsz ezzel az emberrel. Az én jó tehenemet villám pusztította el! Villám! - Csaknem visított. Aztán összeszedte magát, és halkan azt mondta nekem: - Még hallani fog erről, Mr. Tudomány, és egyet máris mondok magának. Maga be nem teszi a lábát többé az én farmomra. - Megfordult, és gyors járásával elsietett.
Elköszöntem Jefftől, és fáradtan a kocsimba másztam. Minden pompásan sikerült. Ha az állatorvoslás csak beteg állatok gyógykezeléséből állna. De nem áll. Annyi minden más van. Begyújtottam a motort, és útnak indultam.

* * *

L. Sprague de Camp - Conan, a kalóz (részlet):

A taton álló, frissen nyírt és borotvált, a fényes, térd fölé érő csizmáktól a tollas kalapig bezárólag új gúnyába öltözött Conan elégedetten hatalmasat szippantott a sós levegőből. Elég volt ezekből a bűzlő, mágikus varázslatokból és az anyagtalan árnyakkal való csatározásból! Adjanak neki egy erős hajót és egy bátor martalócokból álló legénységet, az oldalára egy kardot, kincset, amit megszerezhet, s máris meglesz minden öröme, amit a világtól kapni akar.
– Isthar emlőire és Nergal falloszára, hajótársam, én csak azt mondom, kötöznivaló bolond vagy! – dörmögte Sigurd, a vanír.
– Miért? Amiért nem hagytam, hogy hozzám adják Chabelát? – kérdezte mosolyogva Conan.
A rőt szakállú északi bólintott.
– Az a lány formás, életerős teremtés, aki erős fiúkat szülne neked; és vele együtt tied lenne a zingarai trón is. Biztos, hogy az átélt izgalmak után az öreg Ferdrigo király nem húzza sokáig. Akkor pedig a lány örökli a koronát, a királyságot meg mindent!
– Köszönöm, de nem leszek egy királynő kitartottja – morogta Conan. – Gamburuban alkalmam nyílt kipróbálni, bár akkor nem volt más választásom. Pedig Nzinga egy kéjsóvár, megtermett szajha, nem pedig egy butácska, romantikus, gyermek, aki fele olyan idős, mint én. Mellesleg, lehet, hogy Ferdrigo tovább él, mint gondolod. Most, hogy megszűntek a gondolatait befolyásoló stygiai varázslatok, tíz évvel fiatalabbnak látszott, és igazi királyhoz méltóan intézte az ügyeket. Első dolga volt érvényteleníteni azt az őrült nyilatkozatot, amiben lemondott a trónról és Toth-Amonhoz adta a hercegnőt... Ami Chabelát illeti; nos én igazán kedvelem azt a gyermeket: azt is mondhatnám, hogy apai érzelmeket táplálok iránta. Köztünk szólva, talán még a felajánlkozását is elfogadtam volna, ha nem tartottam volna mindig szem előtt a saját sorsomat.
– Hogyhogy?
– A csatát követő napokban történt, amíg a sebeim gyógyulására vártam. Többször is a királlyal és a lányával ebédeltem, s Chabela állandóan azzal traktált, hogy miként fog megváltoztatni engem. A beszédemet, a ruházatomat, az étkezési szokásaimat, az örömről alkotott fogalmamat; egyszóval mindent meg akart változtatni. Én lettem volna a tökéletes zingarai úriember, aki illatos zsebkendőt lenget az orra előtt, miközben a királyi balett-társulat piruettjeit nézi... Nos, talán sosem leszek olyan bölcs, mint Godrigo, a király kedvenc filozófusa; de azt tudom, mi az, ami nekem tetszik. Nem, Sigurd, Crom akaratából egy napon saját trónhoz jutok; de ahhoz a kardom segítségével, és nem esküvői ajándékként fogok hozzájutni.

Tigrisből házinyúl?

* * *

MARION ZIMMER BRADLEY - A VILÁGOK HÁZA (részlet):

Hiszen ezt senki sem hiszi el. Eszébe jutott gyerekkora vasárnapi iskolája, ahol valaki azt fejtegette: úgy ám, még ha valaki visszatérne is a halálból, nem hinnék el.
Elég jó pszichológus volt ahhoz, hogy tudja, az emberek csak abban hisznek, amiben hinni akarnak.

Úgy rendezik át a tényeket, hogy azok a saját elméleteiket támasszák alá.

Azzal töltse az egész életét, hogy a tudat földhözragadt rabjaival vitatkozzék?

Vajon az űrkutatásnak is meg kellett győznie az Igazhívőket, akik meg voltak győződve róla: nem lehet eljutni a Holdra? Az egész kormány és négy ország tudományos közössége foglalkozott volna ezzel egyáltalán?

* * *

Johanna Braun/Günter Braun - A Nagy Varázsló tévedése - 2. fejezet

Megállapítottam, hogy egy kis szobában ülök, a szoba kellemetlenül tiszta volt, és minden pontja egyformán világos, bár lámpát nem láttam. Egy szürke szőnyegen ültem, amely borzas volt, mint a száraz fű, szék nem volt, sem ajtó, sem ablak, sem kép vagy tükör a falon. Semmi. Arra gondoltam, most aztán nyakig benne vagy. De miben? Ültem valamiben, amelyből nem tudtam kiszállni, az biztos volt. Hirtelen úgy tűnt, mintha valaki köhintett volna. Aztán egy mély hang azt mondta: Oliver Input, üdvözöllek a Kibernetikai Akadémiára való belépésed alkalmából.
– Méghogy beléptem! Nem léptem én be, valaki idecipelt. Ki vagy te, hogy itt köszöntgetsz?
– Én az Akadémia vagyok, amelybe bekapcsolódtál.
– És milyen akadémia vagy?
– Én vagyok az ország legnagyobb, legbonyolultabb, legdrágább gépe.
– Ez bizonyára nagyon kellemes neked, de én ki akarok jutni innen.
A gép erre nem válaszolt, talán megsértődött. Megvizsgáltam a falakat, úgy tűnt, mintha az egyiken egy ajtó lenne, függőleges vonalat láttam, de sem nyílása, sem kilincse nem volt. Nincs mit tenni. A szürke padlószőnyegen nem találtam titkos helyet, öklömmel kopogtattam végig, tompán hangzott. Ki tudja, milyen kőládába vagy mélypincébe voltam bezárva. De nem voltak kígyók és körteszag sem, semmilyen szag nem volt, még gépolajszag sem, valószínűleg csak olcsó gépeknek van ilyen szaguk. A beszélő gép az előkelő fajtához tartozik?! Nekem teljesen mindegy volt, hogy előkelő-e vagy sem, van-e szaga vagy nincs, azt szerettem volna tudni, mit akar tőlem, vagy mit kell velem tennie, mert a gépek soha nem akarnak, nekik muszáj mindig csinálniuk valamit, ha éppen nem romlottak el, és világos volt, hogy ez az ország legdrágább, legbonyolultabb gépe. Akart valamit tőlem, és az nem lehet valami kellemes dolog, bizonyára megkínoz.
De nem mozdult semmi, a szőnyeg maradt, a világítás is, a szagtalanság is, a kellemetlen tisztaság is maradt, és a hőmérséklet se hideg, se meleg nem volt. A szőnyegre feküdtem. Arra gondoltam, milyen módon fog a gép kínozni. Miután sokáig gondolkoztam, arra jutottam, hogy már azt teszi azzal, hogy nem tesz semmit. A szomorú kilátások ellenére elaludtam.
Ismerős szag csapta meg az orromat. Előttem a szőnyegen egy hatalmas Plikato-körte feküdt, sárgásrózsás-zöldes-barna foltokkal, a szárán kék karton, exportminőség. Rögtön azt gondoltam, ehhez nem nyúlsz. Azon törtem a fejem, hogyan került be ide a körte, megnéztem a plafont, de sem csapóajtó, sem cső nem volt rajta, amelyen beeshetett volna. Úgy tűnt, a fal szemben megváltozott, most fekete, az előbb pedig zöld volt. Hirtelen felvillant a falon egy felszólítás. „Oldd meg a következő feladatokat!” A feladatok azonnal megjelentek, három egyszerű egyenlet, de ezek voltak a legbonyolultabbak, amelyekkel az iskolaigazgatónál foglalkoztunk. Új körteszüret előtt, mikor a régi, pincében tárolt körték vitamin-, főleg gammavitamin-tartalmukat már elvesztették, néhányan, akik nem voltak egészen dilisek, a matematika-kézikönyvből tanultunk, de nem valami sokat. Az igazgató jajgatott, hogy nincsenek meg az igazi alapjaink, hiányzik minden, ezért ő maga számolta ki a feladatokat. Ha közülünk valakiről már úgy látszott, kezdi érteni, akkor már ott volt az új körteszüret, és a gammavitamin ismét hatott. Valaminek ezekből az egyenletekből csak meg kellett maradnia bennem, hiszen az őserdőben egy ágon ülve tanulmányoztam a kézikönyvet, és ha nem ettem körtét, egészen használható volt a memóriám. Azt gondoltam, ha egy kicsit igyekszem, meg tudom oldani, főleg, ha az életemről van szó, vagy arról, hogy kijussak innen. Először ki kellett derítenem, ilyesmiről van-e szó, azt mondtam, nincs mivel írnom.
– Menj a falhoz! – mondta mély géphangján. – Az alján van egy gombrendszer, számokkal, betűkkel, matematikai jelekkel.
Már észrevettem, de az ember ne mondjon el mindent, amit lát.
– Nyomd meg az egyes jelzésű gombot! – Vártam vele egy ideig. Mikor végül megnyomtam, a falon egy fénylő egyes jelent meg. – Nyomd meg a pluszt jelző gombot!
Megnyomtam, de kényelmesen, és a falon egy fénylő plusz jelent meg. Örömet leltem benne, elkezdtem az egész falat jelekkel kidekorálni. Fülsértő csengetés szakított félbe. A minta eltűnt, csak a felszólítás villogott tovább: „Oldd meg a feladatokat!”, és a három egyenlet maradt tovább.
Ha valaki közli, hogy ő az ország legnagyobb, legdrágább, legbonyolultabb gépe, annak az ember ne könnyítse meg a dolgát. Először bizonyítsa be a gép, hogy valóban a legnagyobb és legbonyolultabb. Másodszor, ha az ember be van zárva, nem engedheti meg magának, hogy bamba legyen, és mindent megcsináljon, amit parancsolnak, akkor ugyanis a gép mindent kipróbál vele. A kövér Plikato-körtét a száránál fogva a falhoz vágtam, leve lassan csörgött végig az egyenleteken. Megnyomtam a gombrendszert: „Körtéért nem dolgozom!” A lé a mondatot is bemaszatolta. Becsuktam a szemem, így nagylelkűen lehetőséget adtam a gépnek, hogy jobb ételt adjon, de mikor kinyitottam, a falon még mindig a hülye szöveg állt, és a szétnyomott körte a padlón feküdt.
Talán mégiscsak kinyílik a sima, szürke műanyaggal borított ajtó. Nekimentem, a körmeimet is belemélyesztettem, ki akartam feszíteni az ajtót, de nem nyílt ki. Közben farkaséhes lettem. Aznap este óta, miután reggel a majmokat elcsaltam az őserdőből, nem ettem semmit, egészen gyengének éreztem magam. Arra gondoltam, ha ilyen gyenge vagy, soha nem fogsz tudni kitörni innen, és semmi nem jut majd eszedbe. Összekapartam a szőnyegről a maradék körtét, jobban ízlett, mint a mi vitagami alkoholos körténk, egy kicsit keserű volt, mint a mandula, de finomabb, csak nem laktam jól tőle. Arra gondoltam: ha a feladatokat megoldod, talán kapsz valami jobbat, de csak egy feladat sikerült. Aztán azt mondtam, éhesen nem dolgozom tovább.
A gépet ez nem bosszantotta föl. Én lettem ideges attól, hogy kompromisszumot kötöttem a körtével, ezt ne tegye az ember, most a gép biztosan azt hiszi, azt tehet velem, amit akar. A gyomrom azonban rettentően korgott, kiszámoltam a másik két feladatot is, nem volt könnyű, többször megcsináltam, és a falon minden alkalommal ez jelent meg: rossz. Mikor elkészültem, és ételt kértem megint, nem kaptam semmit, a harmadik feladat után sem, még három új egyenletet is ki kellett számolnom, azok nehezebbek voltak, és komolyan gondolkoztam azon, ne éhezzek-e tovább.
Minden egyenletnél, amelyet megoldottam, abban reménykedtem, kapok valamit. Már a tizenkettedik egyenletnél tartottam, mikor a feladat közben fel akartam adni. Nem játszom tovább, mondtam, de a gép nem fogadott el megoldatlan egyenleteket, és elkezdett borzasztóan csörögni. Sokáig nem bírtam, a fejem iszonyúan fájt, üggyel-bajjal megoldottam a tizenkettedik egyenletet is. Ezzel most vége, mondtam. Akkor a falon megjelent egy szócska: szünet. Egy kicsit szerettem volna még játszani a gombrendszerrel, de már nem működött.
A falból egy darab csokoládé esett ki, nem olyan, amelyik, mint a homok, ropog a fogak között, hanem ami tejszínes zamattal tapad a szájpadláshoz. A szünet után a gombrendszer újra működött, új feladatok jelentek meg, és még egy órán keresztül számoltam. Minden feladat után mondtam ugyan, hogy csokoládét akarok, de a gép süket maradt. Még gyakorlószöveget is adott, amelyet a gombokon végig kellett nyomkodnom. Merev ujjakkal nyomkodtam. A gombok hirtelen nem mozdultak többé. A falon az állt, a mai adagomat teljesítettem.
Mikor ezt megtudtam, borzongás fogott el. Tehát kényszermunkát végzek ebben a kis szobában. A gép játszotta a hajcsárt és az ellenőrt, és mert az őserdőben egy kis fogalmam mégiscsak lett a matematikáról, el tudtam képzelni, mennyi ideig maradok bezárva. Ahogy a matematikát ismertem, lehetségesnek tartottam, hogy soha nem kerülök ki innen, egyetlen terület feladatai sem olyan kimeríthetetlenek, mint éppen a matematikáé. Lehet, hogy egy bizonyos idő után számos feladat fortélyára rájövök, és nagyon gyorsan megoldom, de ez nem akadályozná meg a gépet, hogy egyre újabb feladatokat találjon ki. Minél gyorsabban készülnék el, annál többet sózna a nyakamba.
Egészen elkámpicsorodva ültem szürke fűszőnyegemen, és egyetlen vigaszom az maradt, hogy a majmokat valóban az iskolába csaltam. Maradandó teljesítmény volt.
Hirtelen szörcsögést hallottam a fal mögül. A zaj emlékeztetett a régi számológépre a szemétből, három csappantyú pattant fel, az egyik ülőke, a másik asztal, a harmadik tálca volt. A tálcán két forró, hússal töltött palacsinta, mellette sárgarépahegy magasodott, volt még egy ezüsttálban, gyümölcssaláta, narancsból, almából, dióból, banánból, meg egy pohár tej is jött, annak mézíze volt. Körtedarabokat nem tettek semmibe, ezt nagyon rendesnek találtam. Mindent megettem, a tálkát és a tányért kinyaltam. Jobban meg akartam figyelni a nyílást, amely a tálca mögött volt, de be kellett húznom a fejem, egy fémfogó nyúlt ki, és elvitte az edényeket.
Egymás után csukódtak be a csappantyúk, viszont kinyílt az ajtó, amellyel annyit vacakoltam. Kinyílt, és tusolóval, szappannal, fogkefével és mosdóolajjal kerültem szembe. „Vedd le a ruhád!” – követelte a gép. Nem voltam nagy tisztaságbolond, de a majmok és az egyenletek körüli erőfeszítésektől elkezdtem bűzleni, és ha az ember már érzi a saját szagát, az haláli. Sajnos a tusoló hirtelen leállt, víz helyett forró levegőt engedett rám, és amikor megfordultam, eltűnt az ingem, a nadrágom és a nyári szandálom, helyére a gép egy hófehér alsónadrágot és egy hófehér trikót tett elém. Csak nem fog fehérbe öltöztetni! De volt még ott egy világoskék nadrág, egy ezüstszínű elasztikus pulóver és egy ezüstszandál légpárnás sarokkal. „Ezeket vedd föl holnap, menj vissza a dolgozószobádba!” – mondta a gép.
Oda közben megérkezett egy hófehér ágy, rajta hófehér hálóruha, kabát és nadrág. A fehér szín rémisztő volt azok után, ami velem történt. Ez egy pizsamanadrág? Kérdeztem, mert otthon meztelenül aludtam. A falon ez jelent meg: Éjszakai pihenő.
Felőlem, felvettem a pizsamát, és az ágyra dobtam magam. Annyira rugózott, hogy olyan érzésem volt, mintha lebegnék. Friss illat áradt szét a szobában, déligyümölcs és frissen hullott eső illata. Egyszer csak azt mondja az ország legnagyobb, legdrágább, legbonyolultabb izéje: „Kellemes éjszakai pihenést, barátom!”
Barátot talán nem mondanék, de mégiscsak azt mondtam, köszönöm, viszont.
Az állandó számolásban elkerülte a figyelmem, milyen régen ülök ebben a sufniban. Egy napon váratlanul kinyílt az ajtó azon az oldalon, ahol nem sejtettem, és a bozontos, szürke szőnyegen egy sötét szobába jutottam, amely azonban rögtön világos lett, mikor az ajtó bezárult mögöttem. A változatosság kedvéért ebben a teremben a plafon nem zöld volt, mint az elsőben, hanem narancssárga, a fal a táblával szemben citromsárga, és ezek a színek felvidítottak. Bár ez a szoba is kedélytelenül tiszta volt, de állt benne egy forgószék, ülése rugózott, egy asztal jelzőtáblával, egy műanyag zsinóron négyszínű fényceruza és egy pocok, amellyel a feliratokat le lehetett törölni. A fekete fal világító betűkkel közölte velem, hogy foglalkozzak analitikus geometriával. Csak sejtettem, mit jelent az, aztán a gép szörcsögő hangján megint köszöntött abból az alkalomból, hogy az akadémiába beléptem. Láttam a tükörképemet a táblán, alig ismertem meg magam, hosszú hajamat megette a hajvágó gép, arcom a mézestejtől kerek, szinte kövér lett, megrémültem, milyen puhának látszott. Az egyetlen kellemes az illat volt, mert a tusoló mindennap illatgázt fújt rám.
Unalmamban foglalkoztam egy kicsit az analitikus geometriával, és néhány feladatot valamelyest megoldottam. De nem tudtam igazán koncentrálni, mert a táblán állandóan láttam kefefrizurás golyófejemet. Elegem lett, belerúgtam a jelzőtáblába, kitéptem a gombokat a helyükből, a forgószéket a falhoz vágtam, úgy, hogy fekete borítása fölhasadt. Kíváncsi voltam, mit szól hozzá a legnagyobb, a legdrágább, a legbonyolultabb gép. Meg sem mukkant. A fény ugyan kissé villogott, a falon nem jelent meg több feladat, de mikor elérkezett az evés ideje, nem kaptam ételt. Este a mosdó ajtaja nem nyílt ki, az ágy sem gördült a szobába. Hosszú idő múlva, hogy mennyi telt el, nem tudom pontosan megmondani, mert elvesztettem az időérzékemet, lassan felnyílt az etetőcsappantyú, amelyen korábban az étel érkezett. Egy dobozban kéziszerszámok érkeztek, és a falon megjelent az utasítás: „A megrongált tárgyakat tessék megjavítani!”
„Javítani nem fogok, amíg enni nem kapok!” Ezt ismételtem talán egy fél óráig is. A gép nem válaszolt. Arra gondoltam, talán le kellene billentyűznöm, így kényszerűségből visszatettem a billentyűzetet a helyére, kutya nehéz dolog volt. Elaludtam, mielőtt még üzenhettem volna valamit.
A falon ez állt: „Minden megrongált tárgyat meg kell javítani! A kabinetet ki kell takarítani!” Tehát ez egy kabinet. Azt gépeltem: „Éhesen nem dolgozom!” Most bebizonyosodott, milyen rafinált dög ez a gép, úgy kezelt, mint kalózok a foglyaikat. Nagyapám, aki tengerész volt, mesélte, hogy miket csináltak a kalózok a magányos szigeteken áldozataikkal. A foglyot megkötözték, egy ablaktalan helyiségbe ültették, és miközben ott ült mit sem sejtve, hirtelen egy vízcsepp esett a fejére, aztán megint egy és egy újabb, majd hirtelen egy vitriolcsepp, aztán megint víz és így tovább. Amikor a fogoly már azt hitte, ki tudja számolni, mikor jön a vitriol, tévedett, nem mindig azonos számban jöttek a vízcseppek, a vitriol pedig néha korábban és néha később, aztán újra víz és így tovább, de a fogoly mindig azt hitte, most jön, és mert mindig arra gondolt, és soha nem tudta, mi következik, ez még rosszabb volt a vitriolnál. Jobb lett volna neki, ha állandóan vitriol hull rá, de vitriol nélkül is szörnyű, mondta nagyapám, ha állandóan vízcseppek hullanak az ember fejére. És a legnagyobb, legdrágább, legbonyolultabb gép olyan rafinált volt, hogy állandóan a hülye jókívánságait darálta. Szakadatlanul üdvözölt a Kibernetikai Akadémiába való belépésem alkalmából. Szörnyű lett volna, ha valóban beléptem volna ide, de valaki bedugott, mégpedig úgy vélem, a szem nélküli, sötét arcú fehér ruhás lehetett, aki nyílszárnyú repülővel hozott el. Ezért az üdvözlés egész komiszul hatott rám, egyszerűen nem tudtam tovább hallgatni. Néha azt hittem, a gép abbahagyja, arról beszélt, hogy az Akadémia 93. paragrafusa értelmében a tárgyakat helyre kell állítani. Magát a paragrafust is eldünnyögte. Aztán megint köszöntött az Akadémiába való belépésem alkalmából, ettől úgy megpuhultam, mint a körtelekvár, amelyből hiányzik a keményítő, így megjavítottam a jelzőasztalt, és rendesen feltettem a falra. Egy csavarhúzót a nadrágom zsebébe akartam csúsztatni, hogy azzal az ajtón egy lyukat fúrjak, de a falból egy mágnes nyúlt ki, és kihúzta a kezemből. Legalább valami ennivalót kaphatnék, gondoltam, de csak három körtét kaptam, exportminőségűt. Azt üzentem, körte nem kell, ám a gép felvilágosított, hogy gammavitamin-hiánybetegségben szenvedek, szellemi egyensúlyom visszanyeréséig nem szabad mást ennem, csak körtét, így megtérítem az összetört fényceruza értékét. Pontosan tudtam, mire akar a gép kilyukadni, legyek hülye, legjobb lenne, ha minden reggel körtét ennék, és egy fényjel adná a rágáshoz az ütemet, így van ez. Az éhségtől már nem voltam beszámítható. Nem bírnám jobban a kényszermunkát, ha mindennap megenném a körtémet? A körték mellett egy új fényceruza feküdt. Ez a gép, amely most kibabrál velem, még ha a legnagyobb, legdrágább, legbonyolultabb is az országban, mégiscsak gép marad, és a gépeknek gépjellemük van. Tehát bizonyos számú feladat megoldása után ételt ad. Az éhség ellenére hősiesen kezembe vettem a ceruzát, és hozzáláttam az átkozott feladatokhoz. Igaz ugyan, hogy az embereknek először enniük kell, hogy dolgozni tudjanak, a fordítottjába ne menjenek bele, főleg nem akkor, ha fogoly az ember. Ha azonban valami különöset akarunk elérni, akkor először dolgozni kell, anélkül hogy ettünk volna. A vicc az, hogy talán jobban dolgoztam, mintha előtte ételt kaptam volna. Az éhségtől korgott a gyomrom, de nem akartam hülye lenni, így egy kúpszeletre egy csinos hiperbolát rajzoltam, és még aznap eljutottam a hiperbola aszimptotáinak egyenletéhez.
Úgy lendületbe jöttem, hogy a napi adagot még az esti pihenő előtt teljesítettem. Bár az „éjszakai pihenő” felirat megjelent a falon, de a vacsorám nem érkezett meg. Végiggürcöltem a megtakarított órákat, és azt mondogattam, micsoda szemétség ez. Úgy tűnt, a nagy, drága gép tönkrement. Másnap, mikor ismét haladtam a feladatokkal, rögtön fölszolgálta az ételt, de a konyha nem volt rá felkészülve, a palacsinta még folyékony pép volt, mellette feküdt egy műanyag tömlőben az automatikusan kiadagolt sütőolaj, a töltelék nyers volt, a gyümölcs fagyott darabokban érkezett, a tej por alakban. A palacsinta mindig másként sikerült, attól függően, hogyan haladtam. Néha csak az egyik oldala volt megsülve, a hús még véres volt, néha még a palacsintatészta sem volt megkeverve, a feltört tojásokat szolgálták föl, egy zacskó lisztet, kis sót, nátront. Felállítottam egy egyenletet, amelyben a feladatok megoldásához szükséges időt az étel állapotával hoztam kapcsolatba, így visszanyertem időérzékemet, melyet fogságom alatt elvesztettem. Ez lett az ismeretlen, amit az étel állapotából következtettem ki.
Egész információhegyet kellett összegyűjtenem az étel állapotáról, de azután óra nélkül is tudtam, mennyi az idő, ha a tojásokat feltörve kaptam, ha a palacsintának csak egyik oldala van megsütve vagy ha mindkét oldala, az egyik sápadt vagy mindkettő aranysárgára sült. A munkámat más ételekre is kiterjesztettem, nem mindennap kaptam hússal töltött palacsintát, és fokozatosan megtanultam az időt a rizs, a zöldség, a virsli állapotából is leolvasni.
Mikor bekerültem egy nap ebbe a szobába, ahol differenciálszámítással kellett foglalkoznom, már készen volt óraművem, mely pontatlanabb a szokványos óráknál, de legalább olyan pontos volt, mint mondjuk egy napóra. Mindenesetre a gyomrom nem bírta a félig vagy teljesen nyers kaját. A szürke padlóra hánytam, természetesen megjelent egy utálatos fogó vödörrel és egy lapát, a falon egy tisztasági parancs jelent meg, déligyümölcs és friss eső illata jött be. Dühösen tiltakoztam. Moslékért nem dolgozom.
Az étel minősége javult, de nem azért, mert a gép belátta hibáját, hanem mert az új feladatokat nem tudtam olyan gyorsan megoldani. Nehezek voltak, de mikor rájöttem a trükkre, a gyorsaságommal arányosan rosszabb lett a koszt, végül teljesen nyersnek tűnt. Az ország legnagyobb, legdrágább, legbonyolultabb gépe sem volt abban a helyzetben, hogy az iramomhoz alkalmazkodjon. Jegyeztem volna, ha nem tartott volna fogságban.
Tehát lassan dolgoztam, pedig gyorsan is tudtam volna, és közben más dolgokon járt az eszem, például megpróbáltam börtönöm alaprajzát elképzelni. Biztosnak tűnt, hogy nincs emelete, mikor egyik szobából a másikba csúsztam át, mindig egyenes volt a talaj. Mikor a differenciálszámítással elkészültem, melyet egy sárga teremben végeztem, szürke szőnyegemen abba a kabinetbe utaztam, ahol integrálszámítással büntettek, az volt az érzésem, mintha egy kicsit megkavarnának. Mikor az integrálszámítás-kabinetbe utaztam, feltűnt, hogy a plafon ugyanolyan zöld, mint a legelső szobában és abban, ahol vektorszámítással büntettek. Felfedeztem a feladattáblán egy rajzot, amely ismerősnek tűnt, és a gombszerkezeten felfedeztem egy javításomat, a bal szélső gombot nem pontosan szereltem föl, és leesett, ha vadul ütöttem. Derengeni kezdett, hogy állandóan ugyanabban a körben mozgok, és a gép nem is olyan nagy, drága és bonyolult, mint magáról mondja, ezért biztosan szét lehet szedni, és ki lehet kerülni belőle. Gondoltam, kipróbálok valami újat. Egy feladat közben leestem a székről, és ájulást színlelve hevertem. A gép nem törődött vele, kicsit rángatóztam, aztán úgy tettem, mintha sírnék, majd csendben feküdtem, dörömbölni kezdtem, mire hirtelen felhorkant a gép, és mély hangon megkérdezte:
– Oliver Input, mik a panaszaid?
– Lehangolt vagyok.
A gép két körtét nyújtott, nem ettem meg.
Egy idő után azt mondta, vedd föl a kapcsolatot a diagnózist megállapító géppel. Egy kígyó mászott ki a falból, ez egy cső volt tapogatófejjel, a mellemre helyezte magát, bejárta az egész testemet, majd eltűnt. Egy örökkévalóság telt el, mire a gép megszólalt; valami meghatározott dolgot kérsz?
Úgy gondoltam, itt a kedvező alkalom, hogy követelésemet közvetlenül elmondjam, talán a gép tévedésből teljesíti.
– Ki akarok menni!
Erre úgy tett, mintha nem mondtam volna semmit, mintha nem a földön feküdtem és rángatóztam volna. Fölvillantott egy új feladatot, és nem avatkozott többé semmibe. Kijutásra nincs programozva, ez idegen szó számára, gondoltam. Tovább pepecseltem a feladattal, hogy legalább az ételemet megkapjam. Talán mindig azt kellene mondanom, hogy bent maradok, benn akarok maradni, mivel büntetésből vagyok itt, a gép az ellenkezőjét tenné annak, amit szeretnék. Naponta legalább elmondtam, hogy benn akarok maradni, de ez sem segített. Ha az egész matematikát teljesítem, vajon kiengednek? Esetleg fizika, általános technika vagy országtörténet lesz még a büntetésem?
Egyik nap ismét nyílt az ajtó, és mikor a következő teremben világos lett, egy asztalnál ott láttam a fehér ruhás férfit. Fehér kalap volt rajta, fehér cipő, mellette fehér ernyője, a szemüvegét is viselte, és azt mondta, nyugalom, Input, helyezd magad kényelembe.
„Azt hiszed, felállok itt neked?” – gondoltam, és kinyújtóztam a szőnyegen. A fehér ruhás levette zakóját, kioldotta nyakkendőjét, kigombolta fehér ingét, még a bőre is fehér volt a mellén. A kalapot és 3 szemüveget magán hagyta. „Meleg van itt, Oliver Input, de különben kellemes, nemde?” Azt mondtam, szeretném tudni, van-e egyáltalán szeme. De féltem a látványtól.
Kérésemre feltolta szemüvegét, fehér szemöldöke és barna szeme volt. Ha valakinek barna szeme van, és rám néz, nem tudok haragudni rá.
– Miért jár mindig ezzel a szemüveggel?
– Nem mindig mutathatjuk meg arcunkat.
– Én mindig saját arcomat mutatom.
Hirtelen végigsimítottam a testemen. Megváltoztam, kövér lettem, nem vagyok többé Oliver Input Vitagamból.
– Nyugodj meg, még az vagy.
– Mi történt velem?
– Teljesült a kívánságod.
– Miféle hülyeséget kívántam?
– Nem akartál olyan iskolába menni, amely véleményed szerint a majmoknak is primitív volt. Most a Kibernetikai Akadémián vagy, meg kell mondanom, jól dolgoztál, sőt nagyon jól, megdicsérlek, Oliver Input.
– A legtöbbet az őserdőben tanultam, ahol a majmok a könyveimbe szartak.
– Itt semmit nem tanultál?
– Valamit mégis, de ez itt büntetés, az őserdőben szabad akaratomból voltam.
– Ez nem büntetés, Input, kitüntetés.
– Na, köszönöm – mondtam. – Állandóan ülni és magolni, ez kitüntetés?
– Az egész országban egyetlen fiú sem kapja meg a lehetőséget, hogy úgy képezhesse magát, ahogy te. Te vagy az egyetlen egész Plikatóban.
– De ez nem önkéntes.
– Részletkérdés. Mondd meg őszintén, soha nem okozott egy kis örömöt a feladatok megoldása?
Természetesen okozott, sőt néha el is felejtettem, hogy kényszermunkára vagyok ítélve, de azért azt mondtam, hogy aligha.
– Azt nem hiszem. Senki nem végzi el úgy a feladatokat, ahogy te megoldottad őket, ha nem okoznak neki örömet.
– Mit csináljak itt egész egyedül, emberek nélkül? Még egy kígyó sincs itt. Rettenetes dolog ilyen sokáig egy géppel együtt lenni. Soha nincs itt ember, még az a hülye Bibo sem, aki beköpött. Mit csinálhatnék mást, mint néha találok egy kis örömet a feladatokban. – Még el akartam mondani neki, hogy kitaláltam egy akadémiai órát, és hogy közel jártam az úgynevezett Kibernetikai Akadémia alaprajzának felfedezéséhez, de ezt elővigyázatosságból elhallgattam, és azt mondtam, ez a legrémesebb kínzókamra, ami létezik.
– Na, figyelj ide, fiam, nem kell örökké itt maradnod, már csak a nomográfia, valószínűség-számítás, statisztika, irányításelmélet, számelmélet, a számológépek problémái, algoritmus-elmélet és az absztrakt automaták elmélete van vissza.
– És akkor lejár a büntetésem?
Újra és újra megpróbált róla meggyőzni, hogy ez nem büntetés, hanem kitüntetés.
– Kitüntetés, ugyan miért? Azért, hogy alkoholos körtelekvárral háromszáz majmot csaltam el az őserdőből, vagy talán azért, hogy számológéppel legyőztem az iskolaigazgatót, hogy az iskola könyvtárából elvittem a három kézikönyvet, és az őserdőben elolvastam őket?
– Igen, Input, ez kitüntetés.
– És ki tüntetett ki?
Hirtelen feltette a szemüvegét.
– A hon atyja, Multi Multiplikato tüntetett ki.
– Mul? – kérdeztem. Otthon ugyanis mindenki Mulnak hívta Multi Multiplikatót.
– Nem szeretném, ha ezt a szót még egyszer a szádra vennéd, Input! – mondta a fehér ruhás. – Azt kívánom, hogy udvariasan beszélj hazád atyjáról, aki kitüntetett!
– De én nem tettem semmit, ami neki tetszene.
– Az iskolába csaltad a majmokat, ezzel kritikát gyakoroltál, és Multi Multiplikato nem kedveli az iskolát, nagyon nem kedveli. Sőt, meg akarja szüntetni, Input.
– Ennek semmi köze a majmokhoz – mondtam.
– Többet nem mondhatok, Input. Multi Multiplikato kívánságára vagy itt, egyelőre be kell érned ennyivel. Ha továbbra is ilyen jól dolgozol, és a legtöbb időt itt töltöd, akkor országunk atyja fogad majd, és egy nagyon fontos feladattal bíz meg.
– Más majmokat is csábítsak el az őserdőből?
– No, ennél azért egy kicsivel magasabb feladatot fogsz kapni.
Talán azt remélte, büszkének érzem majd magam, de azonnal lehűtöttem. Nincs kedvem Mulnak dolgozni, csinálja maga a feladatokat, akkor mire vannak a nagy, drága, bonyolult gépei, ahogy az újságokban állandóan olvasható. Mindig azt mondja, azok megbízhatóbbak, mint az emberek, hát tessék, én nem akarom, megkérdezhette volna tőlem előtte, hogy akarom-e, ahelyett hogy erre a hülye Akadémiára hozott.
– Ön akkor egy kicsit többet is mondhatott volna annál, hogy adják ki Input tanulót. Én nem vagyok gép, Oliver Input vagyok, nem az, akit bedugnak, hanem az, aki kijön, és hamarosan kijövök, abban biztos lehet.
– Biztos vagyok benne – mondta –, különben itt egy óra, amit neked akarok adni, automatikus.
– Multól van?
– Felejtsd el azt a szót! – mondta mérgesen. – Az óra az én ajándékom! – Levette szemüvegét.
Mikor barna szemét megláttam, elvettem az órát, sőt meg is köszöntem.
Aztán megint feltette a szemüvegét.
– Mennem kell – és felöltözött.
Kíváncsi voltam, hogyan fog elmenni, hátha el tudok vele tűnni. Magasra tartotta fehér ernyőjét, a szoba mennyezete szétnyílt, és egy mágnes a magasba emelte őt. El akartam kapni a lábát, hogy ki tudjak szállni vele, de addigra már eltűnt, a plafon megint bezárult.

1. fejezet

* * *

James Herriot - A repülő állatorvos - 14. fejezet

Úgy gondolom, ha egyszer bűnre adod a fejed, később egyre könnyebben megy a dolog. Csak elkezdeni nehéz.

Legalábbis én így láttam, ismét fenn ülve a buszon, mert másodszor is meglógtam. Egyáltalán nem okozott gondot kisurranni a Grand Hotelból, végig Scarborough utcáin, ahol nyoma sem volt katonai rendőröknek, és ügyet sem vetett rám senki, amikor hanyagul besétáltam a buszpályaudvarra.

Február 13-a volt, szombat. Helen erre a hétvégére várta a gyereket. Bármelyik percben megindulhatott a szülés, és én képtelen voltam belenyugodni, hogy itt ülök tőle néhány mérföldre, és nem tehetek semmit. Se mára, se holnapra nem voltak óráink, tehát nem fogok lemaradni semmiről, és az én jelenlétem sem fog hiányozni senkinek. Pusztán formális függelemsértést követek el, de hát nincs más választásom. Akárcsak az első alkalommal, most is látnom kellett Helent.

Nem maradok soká, gondoltam, miközben a házuk jól ismert kapuja felé tartottam. Bementem, és csalódottan néztem körbe az üres konyhában - valamiért biztosra vettem, hogy ott fog várni rám, kitárt karral. A nevét kiáltottam, de semmi sem mozdult a házban. Még ott hallgatóztam, amikor egy befelé nyíló ajtón át megjelent az apósom.
- Fia született - mondta.
Megkapaszkodtam az egyik szék hátában.
- Micsoda?
- Fia született - ismételte meg vérlázító nyugalommal.
- Mikor?
- Pár perce. Éppen most telefonált Brown nővér a szülőotthonból. Furcsa, hogy csak úgy besétált ide.
Ahogy ott kapaszkodtam a székbe, fürkésző pillantást vetett rám:
- Nem kér egy kis whiskyt?
- Whiskyt? Nem. Miért?
- Hát, kicsit sápadtnak tűnik, fiam. Mindenesetre nem ártana, ha enne valamit.
- Nem, köszönöm, nem, azonnal oda kell mennem.
Elmosolyodott.
- Ne siessen úgy, fiam. Egy ideig még úgysem engedik be hozzá. Egyék inkább valamit.
- Sajnálom, de nem megy. Megengedi... megengedi, hogy elvigyem a kocsit?

Még akkor is remegtem egy kissé, amikor elhajtottam. Legalább felkészített volna az apósom, mondhatta volna például, hogy „Nagy újságom van a számára” vagy valami ilyesmit, de a puszta bejelentés, csak úgy, magában, minden körítés nélkül, bizony váratlanul ért. Amikor lefékeztem a Brown-féle szülőotthon előtt, még mindig nem tudtam felfogni, hogy apa lettem.

Hivatalosan Greenside Szülőotthonnak hívták a helyet, de valójában Brown nővér lakóháza volt az. A nővér benne volt a hivatalos bába-jegyzékben, és általában két-három helybeli asszony szült nála egyszerre.

Maga nyitott ajtót, és összecsapta a kezét.
- Herriot doktor! Maga aztán gyorsan ideért! Hogy kerül ide? - Derűs, fürge, huncut tekintetű kis asszony volt.
Zavartan mosolyogtam:
- Hát, éppen benéztem az apósomhoz, és tőle hallottam a hírt.
- Még annyi időt sem hagyott nekünk, hogy rendesen megmosdassuk a kis legényt - mondta. - De annyi baj legyen, jöjjön be és nézze meg. Remek kisbaba, négy kiló.

Mintha álmodnék, úgy mentem be utána a kis házba, föl a lépcsőn, be egy hálószobába. Helen kipirultan feküdt az ágyban.
- Szervusz - mondta. Odamentem és megcsókoltam.
- Milyen volt? - kérdeztem idegesen.
- Szörnyű - válaszolta Helen minden lelkesedés nélkül. Aztán a mellette álló kiságy felé intett a fejével.

Életem első pillantását vetettem a fiamra. A kis Jimmy színe téglavörös volt, az arca puffadt és formátlan. Ahogy fölé hajoltam, az állához rántotta parányi ökleit, és úgy festett, mintha valami rettenetes harc dúlna a bensejében. Az arca kidagadt és elsötétült, vonásai eltorzultak, és a püffedt arc mélyéről vészjóslóan meredt rám a szeme, miközben a nyelvét kidugta a szája sarkán.
- Édes Istenem! - kiáltottam fel.
A nővér ijedten nézett rám.
- Mi baj?
- Hát, olyan furcsán néz ki ez a kicsi, nem gondolja?
- Micsoda? - meredt rám bőszen. - Hogy mondhat ilyet, doktor úr? Hiszen gyönyörű ez a kisbaba!

Ismét odapislantottam a rácsos ágyra. Jimmy bandzsítva nézett vissza rám, az arca bíborszínt öltött, és nyálbuborékok jelentek meg az ajkán.
- Biztos benne, hogy jól van? - kérdeztem.
Az ágy felől fáradt kuncogás hallatszott, de Brown nővér nem élvezte a dolgot.
- Jól van, mondja meg, hogy mire gondol! - húzta ki magát peckesen.
Csoszogtam a lábammal.
- Nos, izé... nincs neki semmi baja?

Már attól féltem, hogy megüt.
- Hogy képzeli? Egyáltalán, miről beszél? Életemben nem hallottam még ekkora ostobaságot! - Kérdően nézett az ágy felé, de Helen, kimerült mosollyal az arcán, lecsukta a szemét.
Félrevontam a feldühödött asszonykát.
- Nézze, nővér, nincs véletlenül egy másik csecsemő is a háznál?
- Másik micsoda? - kérdezte fagyosan.
- Csecsemő... egy másik újszülött. Akivel össze tudnám hasonlítani Jimmyt.
Óriásira tágult a szeme.
- Összehasonlítani?! Doktor úr, egy percig nem hallgatom tovább magát, most már elég legyen ebből!
- Kérem, nővérke! - ismételtem. - Van itt még egy csecsemő?

Hosszú szünet következett, mialatt a nővér úgy meredt rám, mint valami új és felfoghatatlan jelenségre.
- Hát... Dewburnné ott fekszik a szomszéd szobában. A kis Sidney majdnem egyszerre született Jimmyvel.
- Megnézhetném? - unszoltam könyörögve.
A nővér tétovázott, aztán szánakozó mosoly ült ki az arcára.
- Hát maga... maga... várjon egy percet.

Átment a másik szobába, ahonnét fojtott hangokat hallottam. Majd visszatért és intett, hogy kövessem.

Dewburnné a hentes felesége volt, jól ismertem. A párnán nyugvó arca épp olyan vörös és fáradt volt, mint Helené.
- Ó, doktor úr, igazán nem számítottam magára! Azt hittem, hogy a seregben van.
- Ott is vagyok a légierőnél, Mrs. Dewburn. De most... izé, eltávozást kaptam.

Belenéztem a kiságyba. Sidney szintén sötétvörös volt és puffadt, és mintha ő is birkózott volna önmagával. E belső harc az eltorzuló arcvonásokban adott hírt magáról, majd egy fogatlan vicsorgásban tetőzött.
Önkéntelenül hátraléptem.
- Milyen szép gyerek - mondtam.
- Igen, valóban gyönyörű - válaszolta meghatottan az anya.
- Hát, tényleg fantasztikus. - Még egy hitetlenkedő pillantást vetettem a rácsos ágyra. - Nos, nagyon köszönöm, Dewburnné. Igazán kedves magától, hogy megnézhettem a kicsit.
- Ugyan, doktor úr, maga a kedves, hogy érdeklődik iránta.

Az ajtón kilépve nagy levegőt vettem és megtörültem a homlokomat. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Sidney ugyanis még Jimmynél is rémesebben festett.

Amikor visszamentem Helen szobájába, Brown nővér az ágy szélén ült, és a két nő láthatólag rajtam nevetett. Persze, visszanézve magam is tudom, hogy ostobán viselkedtem. Mind Sidney Dewburn, mind a fiam ma már nagy, erős és feltűnően jóképű fiatalember, tehát alaptalanok voltak a félelmeim.

A kis nővér csúfondárosan nézett rám. Azt hiszem, megbocsátott nekem.
- Ha jól sejtem, a borjakat meg a kiscsikókat persze szépnek látja az első perctől fogva?
- Mi tagadás - válaszoltam. - Szerintem szépek is.

* * * 

Ward Moore: Lót (1. rész)




Mr. Jimmon még lelkesnek is látszott, mint aki vakációzni indul.
- Hát, fiúk-lányok, nincs értelme tovább várni. Mindennel megvagyunk, úgyhogy indulás!
Ez azért hamisan csengett; Mr. Jimmon nem az a fajta volt, aki "fiúk-lányok"-ként szólítja a családját.
- David, biztos vagy benne, hogy...?

Mr. Jimmon csak némán elmosolyodott. Ez nagyon nem stimmelt: rendszerint éles, panaszos méltatlankodással szokott reagálni feleségének arra a szokására, hogy nem fejezi be a kérdéseit - tizenhét év után a kérdések kimondatlan nagyobbik része azonnal a tudomására jutott valami rejtélyes módon, mintha tévedhetetlenül továbbította volna az első rész hangsúlya, úgy, hogy nemcsak a pontos megfogalmazás jutott el a tudatába, hanem az árnyalatok és a burkolt célzások is, a hozzájuk kapcsolódó háttérrel és hangulattal együtt.

Akármilyen gyakran határozta is el, hogy legközelebb csak szó nélkül rámered a feleségére, vagy a még hatásosabb "Ne haragudj, drágám, nem értettem, mit kérdeztél"-hez folyamodik, eddig sohasem volt ereje megvalósítani elhatározását. Eddig a válságos pillanatig. A válság, gondolta Mr. Jimmon, megváltoztatja az embereket. Kihozza a rejtett tulajdonságokat.

Végül Jir válaszolt Molly Jimmonnak, a serdülő fiúk félig-meddig nyafka ingerültségével:
- Jaj, az istenért, anyus, most mit akarsz? Dugig lesz minden út! Mire volt jó mindent előre kifundálni meg összekészíteni, ha az utolsó pillanatban megint elölről kezded? Szedd össze magad, és gyerünk!

Mr. Jimmon szájából ezúttal nem hangzott fel az automatikus "Hogy beszélsz anyáddal?". Ehelyett, nem minden együttérzés nélkül, a nők lassúbb reakciókészségére gondolt. Előny a szülésnél, hátrány a volán mögött. Tudta, hogy Mollynak a ház jár az eszében, és mindaz, ami benne van; a ruhái, Erika ruhái, a televízió - milyen mogorván éktelenkedett most, hogy nem volt villany! -, frizsider, ahol nemsokára rothadni, büdösödni kezd az étel, a hideg tűzhely, a pincében sorakozó, konzervekkel tele ládák, amelyeknek nem jutott hely a kis furgonban. És a garázsban eltorlaszolt Buick, amelynek a kerekeiből elővigyázatosan kiengedték a levegőt, az akkumulátort pedig jól eldugták.

Persze ki fogják fosztani a házat. De ezt eddig is tudták. Amikor a család - jobban mondva ő, hiszen az ő vezetői észjárásának és képzettségének volt köszönhető, hogy felkészültek erre a pillanatra - körültekintően és előrelátóan megtervezte az egészet, mérlegre tette a vagyont és az életet, s az életet választotta. Nem választhatott mást.

- Nem hívod föl legalább Pearlt és Dant?

Hát most mi a csudának, gondolta Mr. Jimmon, fölényesen elhessegetve minden kisstílű bosszankodást, mi a csudának kéne fölhívnom Dan Davissont? (Mert természetesen Dan a lényeg: a régi szerelem. Akkoriban persze egy senki volt, csak hosszú évek múlva ismerték el mint matematikai zsenit; most egyetemi tanár meg minden - de Molly automatikusan "Pearlt és Dant" szokott mondani, sohasem csak Dant.) Mit tud csinálni Dan a mínusz nulla négyzetgyökével, ami ellensúlyozhatná az E egyenlő m-szer akármit ebben a pillanatban? Vagy azt kellene megtudakolnom, hogy megvannak-e Pearl gyémántjai? Erről jut eszembe, miért nem gyöngyöt visel Pearl, ha már a neve gyöngyöt jelent? Miért csak gyémántot? A feleségem barátai, höhö, de a legsokatmondóbb hangsúly sem teszi őket a helyükre, amikor az ember egy fontos ügyfél társaságában vacsorázik velük!

És miért én telefonálnék? Miféle hirtelen bénaság fogta el őnagyságát? A hisztéria?
- Nem - mondta Mr. Jimmon -, nem hívom fel Pearlt és Dant. - Aztán megenyhülve hozzátette: - Azóta nem jó a telefon.
- De hát... - mondta Molly.

Remélem, nem akar arra kérni, hogy menjünk be a városba!

Mr. Jimmon több választ is előkészített. A felesége azonban csak tanácstalanul a telefon felé pillantott (kövérnek kellene lennie, gondolta Mr. Jimmon, tréfán kívül, kövérnek vagy legalább molettnek; a soványsága miatt olyan rátermett benyomást kelt), úgyhogy a férfi szelíden hozzátette: - Minden bizonnyal jól megvannak. Ugyanolyan távol az egésztől, mint mi.

Wendell már elhelyezkedett a furgonban. -s valahová eldugta Slampit, gondolta Mr. Jimmon. El kellett volna küldeni azt a kutyát az állatvédő ligához. Könyörületesebb, ha szépen elaltatják. Most már késő. Slampinak boldogulnia kell, ahogy tud. Malibu fölött, a hegyekben bőven voltak nyulak; régebben gyakran látták őket a ház közelében is.

Mindenesetre a kutyának már nem jutott hely a furgonban, így is szinte rugótörésig meg volt rakva.
Erika fürge léptekkel bejött a konyhából. Barna lovaglónadrágjában az első pillantásra még a tizennégy événél is fiatalabbnak látszott, de csak az első pillantásra; aztán a domborodó csípő és mell megcáfolta a gyerekességet, amelyet a lovaglónadrág mintha hangsúlyozott volna.

- Nincs víz sem, anyus! Nincs értelme tovább itt ácsorogni!
Molly hihetetlen arcot vágott.
- Nincs víz?
- Persze hogy nincs víz - mondta Mr. Jimmon, nem türelmetlenül, inkább elégedetten tulajdon előrelátásával. - Lehet, hogy a fővezeték megmaradt, de a nyomáshoz szivattyúk kellenek. Elektromos szivattyúk. Amikor elment a villany, elment a víz is.
- De hát a víz - ismételte meg Molly, mintha ez a legutolsó csapás már felfoghatatlan lett volna, még azzal az iszonyú logikával is, amely azóta elhatalmasodott a világukon.

Jir elsomfordált mellettük, ki az ajtón. Erika megigazította egy hajtincsét, ferdén a fejébe húzta zsokésapkáját, egy gyors pillantást vetett apjára és anyjára, aztán kiment ő is. Molly néhány lépést tett, megállt, bizonytalanul belemosolygott a tükörbe, és követte a lányát. Mr. Jimmon megtapogatta a zsebét; ott volt a pénz. Vissza sem nézett, csak amikor bezárta az ajtót, és megzörgette a kilincset, hogy bekattant-e rendesen a zár. Még soha nem volt baj vele, de azért Mr. Jimmon mindig meg szokta zörgetni. Határozott léptekkel odament a furgonhoz, szemügyre vette a rugókat, hogy még egyszer megnyugtassa magát, hogy nem terhelték túl.

Borús, szürke volt az ég. Az ember azt hihette volna, hogy a szokásos, magasan lebegő reggeli köd, ha nem tudja a valóságot. Mr. Jimmon délkelet felé fordult, de az túl messze volt, semmit sem lehetett látni. Erika és Molly már beült előre; a fiúk hátul helyezkedtek el, egészen eltűntek a gondosan elrendezett holmik között. Mr. Jimmon kinyitotta a vezetőülés ajtaját, beült, elfordította a kulcsot, elindította a motort. Aztán a válla fölött odavetette:

- Rakd ki a kutyát, Jir!
Wendell túl gyorsan tiltakozott:
- Slampi nincs itt!
Molly felkiáltott:
- Ë, David...!
- Nagyon értékes időt vesztegetünk - mondta türelmesen Mr. Jimmon. - Nincs hely a kutyának. Nem tudnánk etetni. Ha volna helyünk, fontosabb dolgokat hoznánk még magunkkal; lehet, hogy éppen azon a pár kilón múlik majd.

- Nem találom - mormogta Jir.
- Nincs itt. Mondom, hogy nincs itt! - kiabált Wendell elcsukló hangon.
- Ha le kell állítanom a motort, hogy én keressem meg, még több időt és benzint pocsékolunk el. - Mr. Jimmon még mindig szenvtelen volt, tárgyilagos. - Most nem az a fontos, hogy jól bánjunk az állatokkal. Életről-halálról van szó.
- Apunak igaza van, öregem - szólalt meg higgadt hangon Erika. Vagy a kutya, vagy mi.
Rakd ki, Wend!
- Mondom, hogy... - kezdte megint Wendell.
- Megvan! - kurjantotta Jir.
- No jól van, Slampi! Kifelé, és sok szerencsét!

A spániel lázas örömmel csóválta a farkát, ahogy fölemelték, és kitették a nyitott ablakon át. Mr. Jimmon feltúráztatta a motort, de a hang nem szárnyalta túl Wendell fájdalmas üvöltését. A fiú rávetette magát a bátyjára, ütötte-rúgta. Mr. Jimmon levette lábát a gázról, aztán amikor meggyőződött róla, hogy a kutya nincs a kerekek közelében, lassan kigördült a kertkapun, és elindult a lejtőn a tenger felé.

- Wendell, Wendell, hagyd abba! - kérlelte a gyereket Molly. - Ne bántsd, Jir! Mr. Jimmon bekapcsolta a rádiót. Pár pillanatig búgás hallatszott, aztán fülsiketítő sercegés, zúgás, pattogás. Mr. Jimmon sorra lenyomta mind az öt gombot, de csak az elektromos zörej hangszíne változott.

- Megpróbálhatom? - ajánlkozott Erika. Kézi keresésre állította a rádiót, lassan forgatni
kezdte a gombot. Zene szűrődött ki.
Mr. Jimmon felmordult:
- Mexikói adó. Keress valami mást! Talán bejön Ventura.
Egy éles kanyarban Molly megszólalt:
- Nem Warbinnék jönnek ott?

Amióta bekövetkezett az, Mr. Jimmon most érzett először egy árnyalatnyi ingerültséget.
Senki ember fia, még ha a megrázkódtatás és az izgalom elbizonytalanította is a látását, nem téveszthette össze mással Warbinnék kék Mercuryját! Nem volt hozzá hasonló senkinek Rambla Catalinán, más látogatók jövetele pedig igencsak valószínűtlen lett volna. Ha Molly a legelemibb logikát használná néha!

Ráadásul Warbinn az elmúlt két hónapban hetente ötször megállt a kék Mercuryval Jimmonék kapuja előtt - amióta úgy döntöttek, hogy leállítják a Buickot, a furgont pedig összecsomagolva, készenlétben tartják erre a pillanatra -, hogy bevigye magával Mr. Jimmont a városba. Persze hogy Warbinnék jöttek ott!

-...hogy ne hátráltassák a katonai alakulatok tevékenységét. Megfelelő számú egészségügyi személyzet áll készenlétben minden kórházban. A helyi polgári védelmi egységek folyamatosan megteszik az összes szükséges lépéseket, hogy...-

- Santa Barbara - jegyezte meg Jir, a szakértő biztonságával biccentve a rádió felé.
Mr. Jimmon lelassított, követni akarta Warbinnékat a 101-es felé, de a Mercury megállt.
Mr. Jimmon kihúzódott, hogy kikerülje. Warbinn ült a volán mögött, a mellette levő ülésen Sally; a hátsó ülés szinte üres volt, csak néhány, szemlátomást sietve behajigált holmi látszott.
Semmi előrelátás, gondolta Mr. Jimmon.
Warbinn hevesen integetett az ablakból, Sally kiabált valamit.

-...a pánik csak lelassítja a mentési munkálatokat. Az áldozatok száma sokkal kisebb az
eredetileg közzétettnél... -
- Honnét tudják? - kérdezte Mr. Jimmon, és udvariasan odaintett Warbinnéknak.
- Jaj, David, nem állsz meg? Akarnak valamit!
- Valószínűleg csak beszélni.

-...hogy vigyázzanak minden csepp vízre. A legkritikusabb pontokon hamarosan biztosítják
a vízellátást. Semmi ok a túlzott riadalomra. A vezérkari... -

A visszapillantó tükörben Mr. Jimmon látta, hogy a kék Mercury elindul utánuk. Eszerint igaza volt, csak valami lényegtelen hülyeséget akartak mondani. Ilyenkor!
Ahol az út betorkollott a 101-es országos főútvonalba, öt autó állta el a kijáratot. Mr. Jimmon behúzta a kéziféket, aztán kinyitotta az ajtót, és a peremére támaszkodva, kicsavart törzzsel lábujjhegyre állt, úgy próbált átnézni az előtte álló kocsik fölött. A 101-es tömve volt.

A kocsisor alig mozgott. Az osztott pályás út dél felé vezető részén szabályellenesen északnak
húztak a járművek.
- Úgy tudtam, biztosan mindenki keletnek megy majd - csúfolódott Jir a kocsi
túloldaláról.

Mr. Jimmon föl sem vette fia gunyoros megjegyzését. Milyen igaza volt, hogy elvetette a lakókocsit! Persze hogy a forgalom nagy része keletnek tartott, ahogy számította; ez a lomha tömeg semmi volt ahhoz a megszámlálhatatlan járműhöz képest, amely most biztosan elzárja a Pasadenába, Alhambrába, Garveybe, Norwalkba vezető utakat. Még az északnak tartó menekülők is minden bizonnyal a 99-est vagy a "nagy" 101-est választották - az előttük levő út voltaképpen a "kis" 101-es, a tehermentesítő út -; igenis a legjárhatóbb útvonalat választotta ki.

Warbinnék álltak meg mellettük.
- Ezért nem volt érdemes sietnetek! - kiáltotta oda Warbinn előrehajolva, hogy ne legyen útban a felesége feje.

Mr. Jimmon előrenyúlt, kikapcsolta a gyújtást. Előbb-utóbb kincs lesz minden csepp benzin. Rámosolyodott Warbinnra, és szó nélkül megrázta a fejét; fölösleges lett volna felhívni a figyelmet rá, hogy amikor megelőzte a Mercuryt, az övé lett a belső sáv, és ily módon könnyebben élhet majd a lehetőséggel, ha rés nyílik a főúton.

- Szállj be, Jir, és csukd be az ajtót! Ha megszűnik a dugó, ki kell lőnünk!
- Ha ugyan megszűnik - mondta Mollt. - Kellett az a nagy lótás-futás! Ezzel az erővel akár...

Mr. Jimmon magán érezte Warbinn szúrós tekintetét, és szilárd elhatározással nem fordította arra a fejét. Úgy tett, mintha nem hallaná a kiáltását sem.
- Csak azért akartam szólni, mert elfelejtetted elhozni az emelődet! Ott van a garázsunk előtt!

Mr. Jimmon hirtelen őrt érzett a bensőjében. -s ha most kapna defektet? Tragédia, sőt a vég! Izzó gyűlölet lángolt föl benne Warbinn ellen - micsoda szerencsétlen kéregető, rossz szomszéd, meggondolatlan, gyámoltalan gazember! Az önbecsülésem most azt követelné, hogy kiugorjak a furgonból, torkon ragadjam Warbinnt...

- Mit mondott, David? Mit mond Mr. Warbinn?
Ekkor Mr. Jimmonnak eszébe jutott, hogy hiszen az a Buick emelője volt; a furgoné szépen el van téve a helyére, ahol könnyen hozzá lehet férni! Természetesen elő sem fordulhatott volna, hogy egy ilyen útra anélkül induljon el, hogy ellenőrizze, megvan-e ez a fontos holmi.

- Semmit - válaszolta -, az égvilágon semmit.

-...légi felderítés adatai szerint a célpont a Signal Hill-i körzet volt. Kisebb károkat
szenvedett Long Beach, Wilmington és San Pedro. Figyelmeztetünk minden polgári
repülőgépet, hogy csak a katonai... -

Lökhárítók, sárhányók ismerős csattanása hallatszott a főútról. Mr. Jimmon megfigyelőhelyéről nem látta, mi történt, de könnyű volt rekonstruálni az okát; néhányan türelmetlenül nekilódultak. Mr. Jimmon nem mosolygott, de megengedett magának egy elégedett kis belső melegséget. Ha elöl karamboloznak, az csak ront a helyzeten, de ha hátul - márpedig elkerülhetetlenül sor kerül rá -, akkor előbb-utóbb rés nyílik a sorban.

Alig gondolta ezt végig, a keresztezésben álló első kocsi már ki is furakodott a főút szélére. Mr. Jimmon visszacsusszant az ülésre, elindította a motort, és előrearaszolt a keresztezésben zajló tipródás felé, fokozatosan elhagyva Warbinnék még mindig kényelmetlenül közeli szomszédságát...

- Vécére kell mennem - jelentette ki hirtelen Wendell.
- Nem megmondtam, hogy... Na jó, de siess! Jir, tartsd kinyitva az ajtót, és húzd be
Wendellt, ha elindulunk!
- Itt nem tudok...!

Mr. Jimmon visszafojtotta a vágyát, hogy ráförmedjen: Akkor tartsd vissza! Ehelyett csak annyit mondott szelíden: - Ez most vészhelyzet, Wendell. Nincs idő a finomkodásra. Siess!

-...a villanás ellátszott északon egészen Venturáig, délen pedig Newportig. Egy szemtanú,
aki most érkezett ide helikopterrel... -

- Az kellett volna nekünk is - jegyezte meg Jir. - Mindenre gondoltál, csak arra nem!
- Nem illik így beszélni apáddal - korholta Mollt.
- Ugyan, anyu, hagyd már! Veszélyhelyzet van. Nincs idő a finomkodásra.
- De nagy a szád, Jir - mondta Erika. - Nagy, erős, kemény férfi vagy, mi?
- Húzd meg magad, taknyos - vágott vissza Jir -, inkább töröld meg az orrod!
- Ha érdekel, elmondhatom - szólalt meg nyugodt hangon Mr. Jimmon -, hogy gondoltam a repülőgépre és a helikopterre is, de elvetettem.
- Nem megy! Becsszóra nem megy!
- Nyugi, picim, engedd el magad! - tanácsolta Molly. - Nem néz ide senki!

- ...már sikerült megfékezni a tüzeket, amelyeket Compotonból, Lynwoodból, South Gate-ből,
Harbor Cityből, Lomitából és máshonnan jelentettek. Felkérjük a lakosságot, hogy ne
próbáljon meg útnak indulni a túlzsúfolt főútvonalakon, mert otthon vagy a munkahelyükön
sokkal nagyobb biztonságban vannak. A polgári védelem... -

A két előttünk lévő kocsi meglódult. - Befelé! - kiáltotta Mr. Jimmon.
A furgon bal első kerekét tudta csak feltornázni az útpadkára, aztán útját állta a sűrű kocsisor; a kettős betonsáv képtelenül messze volt még. A műszerfalon 11.04-et mutatott az óra.

Már majdnem öt órája, hogy az megtörtént, és még két mérföldet sem tettek meg. Gyalog
is messzebb jutottak volna. Vagy lóháton.

- ...a Los Angeles-i körzet lakóit, hogy őrizzék meg a nyugalmukat. A helyi rádióadó
perceken belül megkezdi a működését, és rövidesen helyreáll a villany- és vízszolgáltatás is.
A diverzánsok tevékenységéről szóló hírek szinte minden alapot nélkülöznek. Az FBI minden
ismert felforgató elemet késedelem nélkül... -

Mr. Jimmon előrehajolt, és kikapcsolta a rádiót. Aztán merészen előrekúszott egy arasznyit a padkán, közben majdnem összekoccant egy kartondobozokkal megrakott, agresszív Cadillackel. Tőle balra egy Ford teherautó pöfékelt, rázkódott. Mr. Jimmon tudta és messziről is rosszallta, hogy két festőé, egy férfié meg egy nőé, akik férj-feleségként emlegették egymást. A plató púpozva volt háztartási holmikkal; szegényes, haszontalan dolgokkal, amelyekkel egyetlen fosztogató sem vesződne. A fülkében a két művész felváltva kortyolgatott egy sörösüvegből. A férfi szívélyesen Mr. Jimmon felé emelte; Mr. Jimmon elutasítóan biccentett.

A tükörre szerelt hőmérő harminckét fokot mutatott.
Fullasztó ez a meleg! Persze ha majd elindulunk... Szomjas vagyok, gondolta. Valószínűleg csak bebeszélem magamnak. Ha nem láttam volna a hőmérőt... Különben sem állok neki a kulacs után kotorászni hátul! Előrelátás. Mint a fegyverek. Megköszörülte a torkát.

- Ne felejtsd el, hogy a kesztyűtartóban ott a pisztoly. Ha valaki megpróbálná kinyitni a te
oldaladon az ajtót, használd!
- Jaj, David, én...
Ó, a humanitás! Az erőszakmentesség! Gandhi. -n mindig csak céltáblára lőttem, David. Ilyenkor! De hát ezek nem értik.

- Innen hátulról a puskával is ki tudnék lőni - szólalt meg Jir. - Szabad, apus?
- Én elérem a sörétest - mondta Wendell. - Közelre az a jobb.
- Hú de bátrak vagytok ti, férfiak - mondta megvetően Erika.

Mr. Jimmon nem szólt; a golyós és a sörétes puska sem volt megtöltve. Ismét az előrelátás!

Egy pillanatra megakadt a forgalom, és Mr. Jimmon becsusszant a résbe. Elégedetten nyugtázta összehangolt, kitűnő reflexeit. Sejtelme sem volt róla, meddig juthat előre a padkán, amíg egy áteresz leszőkíti az utat a betonsávra. Valószínűleg legfeljebb egy mérföldnyit, de legalább már rajta volt a 101-esen.
Mámoros örömöt érzett. Siker!

- Egyenesben vagyunk! - Kis híján hozzátette: Kapaszkodjatok! Természetesen a padkán is egymást érték a kocsik, és alacsony sebességfokozatban, őrjítő lassúsággal vánszorogtak. A benzinfogyasztásra Mr. Jimmon nem is akart gondolni, pedig előzőleg milyen büszkén nézegette, ahogy az üzemanyagmérő mutatója az 1/1-en áll! -s nem lesz könnyű benzinhez jutni, a zsebében lapuló jegyköteg ellenére. Feketepiac.

- Bekapcsolhatom megint a rádiót? - kérdezte Erika, és már be is kapcsolta.
Mr. Jimmon, előző sikerén felbuzdulva, kitolakodott bal első kerekével a betonra. A mellette haladó Pontiac rosszallóan rádudált.

- ...negyedben nyugalom volt. Az ellenség vesztesége a becslések szerint... -

- Nem tudsz fogni valami mást? - kérdezte Jir. - Valami érdekesebbet?
- Kár, hogy nincs tévé a kocsiban - szólalt meg Wendell. - Joe Tellifer apja beszerelte a tévét a Chryslerjük hátsó ülésére!
- Csukd be a szád, vakarcs! - mondta Jir. - Huzat lesz a fejedben!
- Jir...!
- Jaj, anyu, ne figyelj oda rá! Nem látod, hogy azért csinálja?
- Ide figyelj, taknyos, ha nem volnál lány, kiporolnám a fenekedet!
- Mármint ha nem volnék a húgod. Más lányokkal nyilván élveznéd az ilyen gyerekes erotikát...
- Erika!
"Hol tanulják? - gondolta elképedve Mr. Jimmon. Ezek a haladó szellemű iskolák! Lehet, hogy...?"

Diadalittasan még beljebb szorította az első kerekét, kihasználva a Pontiac vezetőjének pillanatnyi figyelmetlenségét. Hacsak a másik el nem veszti a méregtől a józan eszét, és bele nem hajt a kocsijába, gyakorlatilag az övé lett egy autóhossznyi beton!
- Tessék! - kiáltotta büszkén. - úton vagyunk!
- Nagy dolog! Ha én vezetnék, már félúton lennénk Oxnard felé.
- Jir, légy szíves, ne beszélj ilyen hangon apáddal!
Mr. Jimmon szenvtelenül tűnődött azon, hogy Molly hatástalan korholása csak tovább ösztökéli Jir tizenhat éves pimaszságát, pedig már így is épp elég idegesítő. Sőt ha nem volna Molly, lehet, hogy Jir...

No persze lehetséges, hogy... Mr. Jimmon fékezett, egy hajszálnyira torpant meg az előtte haladó sportkocsi mögött. Hogy Jir nem holmi "nehéz időszakon" megy át (Mi olyan nagyon nehéz benne?, kérdezte magában, dacára a serdülőkor lelki problémáiról szóló számtalan könyvnek, amelyet Molly feltűnően a keze ügyébe szokott helyezni. A srác megkap mindent, amit egy srác megkaphat), hanem olyan fajta, aki más körülmények között belesodródik a...

- ...a Long Beach - Wilmington - San Pedro területen. Összehasonlítva azzal, ami Pitts-
burghben történt, a ma reggeli helyzet minden szempontból kedvezőbb. Minden tüzet
megfékeztek, és már valamennyi sérült orvosi ellátásban részesül... -

- Szerintem nem mondanak igazat - jelentette ki Mrs. Jimmon. Mr. Jimmon csak megvetően fújt egyet. Szerinte sem mondtak igazat, de vajon Molly milyen logikával jutott erre a következtetésre?
- A meccset akarom hallgatni. Kapcsold be a meccset, Rick! - követelőzött Wendell.
Tizenegy óra tizenhat perc, és északnak tartanak a főúton. Nem rossz, nem is olyan rossz!
Most már csak ki kellene evickélni balra, a dél felé forduló sávba, és egykettőre maguk mögött hagyhatnák a Santa Barbara-i szűkületet.

- A villany! - kiáltott fel Molly. - És a csapok!
Na ne, gondolta Mr. Jimmon, még ez is! Mint egy kabaré.
- Csillapodj! - vetette oda Jir. - Nincsen se villany, se víz. Elfelejtetted?
- Még nem vagyok teljesen hülye, Jir. Nagyon jól tudom, hogy semmi sincs. Csak arra gondoltam, amikor megjön a villany meg a víz.
- Az istenért, anyus, neked ilyenkor a jövő havi villanyszámla a gondod?

Mr. Jimmon, miközben balra, egyre csak balra húzódott a kocsival, egy mondatot fogalmazott meg magában: Te bezzeg nem nyugtalankodtál a számlák miatt, fiatalember, mert még egyet sem kellett kifizetned. De nem mondta ki, inkább megfogalmazott egy másikat is: Molly, te olyan tehetséggel találod meg az alkalomhoz legkevésbé illő témát, hogy az már zseniális. Mindkét mondat megelégedésére szolgált.

A forgalom egy pillanatra felgyorsult, és Mr. Jimmon kihasználta az alkalmat, hogy teljes szélességében benyomuljon a bal oldali sávba, az északi és a déli útpályát elválasztó betonsziget mellé.
- Ezt jól csináltad, apu! - lelkendezett Wendell.
Ha érzett is Mr. Jimmon valamicske örömet fia lelkesedésén, elnyomta a bosszúság. Wendell, akárcsak Jir, inkább Manville-, mint Jimmon-ivadék volt: Mollyra ütött a külsejük és az eszük járása is. Csak Erika volt igazi Jimmon. A "tulajdon képemre", gondolta büszkeség nélkül.

- Folyton az jut az eszembe, hogy legalább az illem kedvéért meg kellett volna keresni Pearlt és Dant. Legalább megpróbálni! -s Warbinnékkal is...
A betonszigetnek hamarabb vége szakadt, mint Mr. Jimmon várta, és máris rajta volt a viszonylag zavartalan forgalmú déli pályán. Lába lenyomta a gázpedált, és a furgon erőteljes horkanással előrelódult. Mr. Jimmon csak most vette észre, milyen szorosan markolta a volánt, milyen görcsösen megfeszültek az izmai a karján, a vállán, a nyakán.

Megpróbálta elengedni magát egy kicsit, ahogy a sebességét hozzáigazította az előtte haladókéhoz, és a sebességmérő mutatója egyenletesen simogatta a 70-es számot, de a szája ízét megkeserítette a neheztelés Mollyra (de legalább udvarias), Jirre (nincs idő finomkodásra) és Wendellre (ne menjünk). Családtagok. Eltartottak. Ügyefogyottak. Mindent csak őtőle. Élősködők.

Időnként Erika bekapcsolta a rádiót. Mindig azt ígérték, hogy nemsokára jönnek a hírek, de nemigen jöttek, csak bizonytalan, ideges próbálkozások igyekezték meggyőzni a hallgatókat, hogy a katasztrófa sokkal kisebb, mint vélik, megnyugtatni őket azzal, hogy bezzeg a polgári védelem, bezzeg a katonai akciók az egyre előrenyomuló front mentén, és bezzeg, Pittsburgh megsemmisülése, amely sokkal szörnyűbb volt, mint a viszonylag ártalmatlan Los Angeles-i robbanás. Súlyos lehet a helyzet, gondolta Mr. Jimmon; megbénítja a hadiipart is...

- Éhes vagyok - mondta Wendell.

Molly hátrafordult, elmagyarázta Jirnek, hol keresse a szendvicseket. Mr. Jimmon komoran arra gondolt, hogy meg kell majd szokniuk a civilizáció finomságainak a hiányát: nem lesz kenyér, nem lesz majonéz, löncshús. Nyulat kell majd enni, mókust, kagylót, halat.

Ha Wendell megéhezik, majd kerít magának élelmet. Önállóság. Keménység, szívósság.

Oxnardnál összetorlódott a forgalom, megint csak vánszorogni tudtak. Messze előttük volt a nagy kereszteződés, amiatt haladtak egyre csak ugyanazzal az őrjítő lassúsággal. Jóval kettő után értek Venturához. Wendell, aki az elmúlt órában egyfolytában izgett-mozgott, ugrált az ülésen, most közölte:

- Unom már az autózást!
Mr. Jimmon összeszorította a száját. Molly erőtlenül csak annyit mondott:
- Miért nem fekszel le, kicsim?
- Nem tudok. -gy meg van rakva ez a tragacs, hogy egy hangyányi hely sincs.
- Vicces, rrroppant vicces - mondta Jir.
- Ejnye, Jir, hagyd már békén! Hiszen még kisfiú!

Carpenteriánál kibújt a nap a szürkeség mögül. Az ember azt hihette volna, feloszlóban van a köd, mint normális körülmények között - csak éppen már annak jött el az ideje, hogy leszálljon a délutáni köd. Santa Barbara után próbálkozzon meg a San Marcos-átjáróval, vagy menjen a hosszabbik útvonalon? Rugalmasan kell tervezni, viszont...

Négy óra volt, amikor Santa Barbarába értek, és Mr. Jimmonnak tömeges, ámbár szervezetlen zendüléssel kellett szembenéznie. Wendell már bőgött az unalomtól és a zsibbadtságtól; Jir odavetőleg megjegyezte, senkinek sem címezve, csak úgy általánosságban, hogy persze, majd Santa Barbarában jutnak ki a dugóból, mi; Molly azt mondta, álljanak meg az első tisztának látszó benzinkútnál. Még Erika is hozzátette:
- Igen, apus, muszáj lesz megállni egy kicsit.

Mr. Jimmon megdöbbent. Most, amikor minden másodperc kincset ér, amikor a nyomukban özönlik a fejvesztve menekülő csürhe, most megfosztanák mindattól az értékes előnytől, amelyre ügyességgel, bátorsággal, jó ítélőképességgel szert tett! Ostobaság és szűklátókörűség. Hihetetlen. Csak a tulajdon nyavalyás kis kényelmükért... te jó isten, hát azt hiszik ezek, hogy csak az ő testük lehet elgyötört? Az ő tagjai ugyanúgy elgémberedtek, ő ugyanúgy pihenni szeretett volna. De azt az időt, azt az utat sohasem tudnák behozni. Ha elvesztegetik azt a félórát, könnyen lehet, hogy az életben nem jutnak ki Santa Barbarából!

- Ha most elvesztegetünk félórát, sohasem jutunk ki innét!
- De hát, David, végül is az sem lenne olyan tragikus, nem? Errefelé nagyon helyes kis szállodák vannak, és szerintem sokkal jobban éreznénk magunkat mindannyian, mint ha táborozni mennék az erdőbe, vadászni, halászni, ahogy te képzeled...

Mr. Jimmon lefordult a főútról; nem jutott eszébe a párhuzamos utca neve, de mindenesetre a forgalom kisebb volt. Megfékezte az indulatát, nem hősiesen, inkább kétségbeesetten.
- Megkérdezhetem, mennyi ideig szándékoznál megszállni valamelyik nagyon helyes kis szállodában?
- Hát amíg hazamehetünk!
- Kedves Molly... - Mit mondhatna? Kedves Molly, mi már többé nem megyünk haza, ha a "haza" a te szemedben Malibu? Vagy: Kedves Molly, te egyszerűen nem érted, mi történik?

Micsoda reménytelen feladat, hogy Molly szeme elé tárja a saját lelki szeme előtt lebegő tiszta képet! Vagy bármilyen képet. Ha Molly magától nem tudja elképzelni, ahogy a végtelen tömeg özönlik, egyre csak özönlik kifelé Los Angelesből, lázasan keresi a menekülést és a menedéket, egyre táguló körben fölemészti a környező vidék tartalékait, megtöm, eláraszt minden szállót, penziót, vendégszobát, magánházat, ahová csak be tud nyomakodni, kétségbeejtően fölveri mindennek az árát, míg végül az általuk termelt káoszt nem lehet megkülönböztetni attól a káosztól, amely elől menekülnek - ha Molly mind ezt nem látja azonnal és magától, akkor nem is lehet megláttatni vele. Ahogy nem látja a többi cél nélkül, koncepció nélkül, előrelátás nélkül menekülő sem.

Egyszóval, kedves Molly: Hagyjuk.
A hallgatás tápot adott a további lamentálásnak.
- David, te tényleg egyáltalán nem is akarsz megállni?
Mi értelme lett volna azt felelni, hogy tényleg nem? Mr. Jimmon csak jobban összeszorította a száját, és megint azon tépelődött, nem volna-e jobb a San Marcos-átjáró a parti útvonalnál. Most kellett eldöntenie.

- Hiszen amíg itt toporgunk, amíg várjuk, hogy elöl elinduljanak a többiek, már rég rendbe szedhettük volna magunkat!
Lehülyézzem? Mr. Jimmon lassan, megfontoltan mérlegelte a kérdést, miközben ugrásra készen leste, mikor mozdulnak meg a köröskörül egymást érő autók. Molly érvelése igaz és logikus lett volna, ha hatályon kívül helyezik a fizikai és geometriai törvényeket. (Jól gondolom - fizikai és geometriai? Egy test egyszerre két helyen?) Nem Molly logikátlan, hanem a tények. Molly csak idegesítő.

Nemsokára már félúton voltak Gaviota vagy Goleta felé - Mr. Jimmon sohasem tudta, melyik melyik -, és az előrelátásnak, a kérlelhetetlen szigornak kezdett megmutatkozni az eredménye. Azok, akik felkészületlenül, vakrémületükben hagyták el Los Angelest, egymás után maradtak le, álltak meg benzinért, olajért, kereket cserélni, ennivalót venni, szállást keresni. A furgon egyenletesen, diadalmasan haladt előre.

Mr. Jimmon merészen úgy határozott, hogy a régi úton próbál kijutni Santa Barbarából.
Kockázatos volt, mert bármiféle akadály teljesen eltorlaszolhatta a két sávot; de ha nem, akkor megelőzi a szélesebb, egyenesebb autópályán tülekedő tömeget! Itt olykor a nyolcvan kilométeres sebességet is elérte, és volt egy szakasz, ahol néhány boldog percig százzal száguldhatott.
A körülötte forrongó elégedetlenség azonban szemlátomást kirobbanni készült.

- David, egyszerűen nem értem, hogy lehetsz ilyen végtelenül önző és kíméletlen!

Mr. Jimmon érezte, hogy a homlokán lassan kidagadnak az erek; ez a fajta harag azonban
nem volt látványos.

- Ide hallgass, apus, tényleg nagy baj volna, ha megállnánk tíz percre? - kérdezte Erika.
- Rögeszmés - mormogta Jir. - Szemellenzős. Mint Hitler.
- A kutyámat akarom! - visított föl Wendell. - Megölted a kutyámat!
- Hallottál már a kumulatív... - Erika szavaiból az előbb józanság csendült, ővele talán megértetheti magát. - Hallottál már a kumulatív... - Mi is az a szó? Egy lavina képét látta maga előtt. - Á, mit erőlködöm!

A régi út beletorkollott az újba; a furgon úgy simult bele ezúttal is a forgalom áradatába, mint a mozaik darabkája a helyére. Mr. Jimmon a szárnyaló, szabad, majdnem százas száguldás után most ismét belekényszerült a hatvanas taposómalomba.
Nyugi, úgysem tudsz változtatni rajta, mondta magának. Ne őröld fel magad, szükség lesz még az idegeidre. Biztosan karambol volt elöl valahol. Aztán önelégülten: Ha az előbb nem lett volna a helyén az eszem, akkor most ott tipródnánk hátul negyvennel. Meg-megállva.

- Ez nem lehet igaz! - csattant fel Molly. - Már kezdem azt hinni, hogy Jirnek igaza van, tényleg elment a józan eszed!
Mr. Jimmon elmosolyodott. Most fordult elő először, hogy Molly nem viselkedett lojálisan a gyerekek előtt, az ő pártjukat fogta a fülük hallatára. Kezdi kimutatni a foga fehérjét! A kritikus helyzetben! No, nem az események súlya alatt; a Santa Barbara-i elképesztő ötlete bizonyította, hogy képtelen bármit is felfogni. Csak feszült a hólyagja.

- A hátramaradottaknak minden bizonnyal vigaszt nyújt majd az utolsó perceikben, hogy megőrizték a józan eszüket. - Sima tökéletességgel gördült ki a száján a mondat, nyoma sem volt a bosszantó kis szüneteknek, nyögéseknek, hümmögéseknek, amelyek, mint Mr. Jimmon keserűen tapasztalta már, tönkretehetik a legmegsemmisítőbb replikát is.

- No igen, a cél mindig szentesítheti az eszközt annak, aki úgy akarja.
- Ugye a kényszerzubbonyt olyankor szokták...
- Jir, elég legyen!

Lám, bízvást számítani lehet Molly alapvető álszenteskedésére, arra, hogy automatikusan reagál - Mr. Jimmon agyában felvillant a helyes kifejezés: beidegzett reflex! - a megszokott ingerre. Molly előzőleg határozottan szembeszállt férje logikus álláspontjával, de aztán merev belső szabályrendszere - tiszteld apádat és anyádat; a fonákján vasald a műselymet; menj el szavazni; ne csinálj jelenetet; halhoz csak fehérbort; akit kirúgtál, ne vedd vissza - gyorsan helyettesítette a pillanatnyi érzést a sablonnal. Tizenhét év.

Az út elfordult a tengertől, hegynek fölfelé kanyarodott néhány lassú kilométeren át, aztán hirtelen kiszélesedett osztott pályás, négysávos autópályává. Mr. Jimmon habozás nélkül a déli oldalt választotta. Amióta elhagyták Rambla Catalinát, most először nyomta tövig a gázpedált. A furgon megkönnyebbült sóhajjal nekilódult, és surrogva száguldani kezdett.

Íme, koncepció és rögtönzés! Persze, ismerte el nagylelkűen Mr. Jimmon, ott volt azoknak a vagány példája is, akik ugyanezt tették Malibuban. Most a szokás makacs hatalma a többi autót az északi oldalon tartotta, pedig semmi sem jött déli irányban. Megszokás, félsz, tehetetlenség! Nemsokára zavartan ráébrednek a maflák, hogy sem a forgalom, sem a rendőrség nem akadályozná meg, hogy ezen az oldalon haladjanak, de hosszú kilométerek után adódik csak újabb lehetőségük rá. Addigra ők már elérik a kevésbé zsúfolt szakaszt.

- Ez veszélyes, David!

Tartsd be a törvényt! Tilos a dohányzás! A biztonsági öv használata kötelező! Főre lépni, kihajolni, tüzet gyújtani, a park növényzetét károsítani tilos! Molly ezúttal nem a szokásos kérdésformában fogalmazott. Az a módszere vajon idegesítőbb lett volna? David, nem veszélyes ez?... Mr. Jimmon higgadt következtetése: mindegy.

- Nincs idő finomkodásra - vetette oda Jir.

Mr. Jimmon megpróbált visszaemlékezni rá, milyen volt Jir kiskorában. Minden rossz regény, amit még az idő tájt olvasott, amikor nemcsak a Time-ot és a The New Yorkert olvasta, minden film, amit akkor látott, amikor még nem volt tévéjük, mind az ilyen visszaemlékezést ajánlotta gyógyírként a jelen gondjainak enyhítésére. Ha emlékezetébe tudja idézni ifjabb David Alonzo Jimmont hat hónaposan, védtelenül és szeretetre méltóan, biztosan könnyebben el tudja fogadni a mai Jirt, mert föl tudja fedezni az egyik halvány nyomait a másikban.

De, noha részletesen fel tudta idézni annak az első terhességnek a végeérhetetlen, gusztustalan, reszkető hónapjait (csakugyan attól tartott volna, hogy Molly belehal?), képtelen volt maga elé idézni, hogy festett elsőszülöttje, mielőtt... Várjunk csak, úgy hatéves lehetett Jir, amikor elvitte sétálni a húgát, és elvesztette. (Molly engedte meg? Még mindig nem volt biztos benne.) Erikát csak néhány óra múlva találták meg.

Az egyre hangosabb szirénázás betört a gondolatai közé, szétszórta őket. Mi a fene?... Mr. Jimmon lába fölemelkedett a gázpedálról, engedelmesen lelassított, lehúzódott jobbra, ahogy a beleivódott parancsot előhívta a hang.

- Mondtam, hogy nem biztonságos! Meg akarsz ölni mindnyájunkat?

Az előttük lévő emelkedőn megjelent két motorkerékpár. Mögöttük hosszú sorban dübörögtek a különféle járművek, főleg tűzoltók és mentők, itt-ott feltűnt közöttük egy olajzöld katonai jármú is. A sor a középső terelővonalon haladt, egy-egy kerékkel a két sávban. Mr. Jimmon, amennyire csak tudott, lehúzódott a furgonnal, de még mindig túl sok helyet foglalt el ahhoz, hogy zavartalanul el tudjanak haladni mellette.

A motoros rendőrök oldalra kimeredt könyökükkel, térdükkel szöcskékre emlékeztették Mr. Jimmont. A közelebbi egyenesen a furgon bal első sárhányója felé tartott; Mr. Jimmon egy pillanatra lehunyta a szemét, gondolataiban meghosszabbította az egyenes irányt, elképzelte, ahogy a motoros végighasítja az acéllemezt, könnyedén megpattan a kerék gumiján, és rendületlenül folytatja útját. Amikor felpillantott, a másik rendőr épp elszáguldott mellette, dühösen kiáltott valamit feléje, a másik pedig csikorogva fékezett, pontosan a furgon előtt.

- Most aztán megkapod - mondta kárörvendően Wendell.
A régimódi szülő, az a fajta, akit elrettentő példaként szoktak a Mr. Jimmonhoz hasonló reszketeg modernek elé állítani, most hátranyúlt volna, és levezeti a feszültségét azzal, hogy szájon törli Wendellt. Mr. Jimmon csak leállította a motort.

A rendőr nem játszotta el a szokásos tudatos, fenyegető színjátékot, nem lassan szállt le a motorról, nem lassú, de annál vészjóslóbb léptekkel ballagott oda áldozatához, hanem gyorsan leugrott, és egyáltalán nem tekintélyt parancsoló fürgeséggel ott termett Mr. Jimmon ablakánál.

Hatalmas szemüveg takarta az arcát. Ami kilátszott, azt por és borosta fedte.
- A jogosítványt!
Mr. Jimmon tudta, mit mond, bár a hang nem hatolt el a füléig a szirénázásban, az elhaladó konvoj dübörgésében. A rendőr megint eltért a rendes gyakorlattól; nem vette el a feléje nyújtott jogosítványt, nem vette szemügyre hitetlen képpel, mielőtt előszedte volna a noteszát és a ceruzáját, hanem gyorsan megírta a följelentést, oda-odapillantva a Mr. Jimmon kezében tartott igazolványra.

Még így is elment már mellettük az utolsó jármű is - San José-i tűzoltóság -, amikor
benyújtotta az ablakon az idézést aláírásra.

- Forduljon vissza, és haladjon a szabályos irányban! - parancsolta kurtán, miközben eltette a noteszt, és gyors mozdulatokkal begombolta a zubbonyát.
Mr. Jimmon bólintott. A rendőr tétovázott, mintha valami suta mentegetőzésre várt volna. Mr. Jimmon nem szólt semmit.
- És semmi ravaszkodás! - szólt vissza a rendőr még egyszer. Forduljon vissza, és haladjon a szabályos irányban!

Szinte futott a motorhoz, fölpattant rá, és eldübörgött, nyávogó szirénával, még egy utolsó zord pillantást vetve hátrafelé. Mr. Jimmon nézte, ahogy lassan eltűnt a visszapillantó tükörben. Elindította a motort.

- Sokkal többet vesztesz, mint amennyit nyertél - jegyezte meg Jir. Mr. Jimmon még egy pillantást vetett a tükörbe, és elindult, aztán kettesbe tette a váltót.
- David! - kiáltott rá elhűlve Molly. - Te nem fordulsz meg?
- Jó szemed van - mormolta a fogai között Mr. Jimmon.
- Apa, ezt nem fogod megúszni szárazon - állapította meg tárgyilagosan Jir.

Mr. Jimmon válasz helyett vadul beletaposott a gázba. Az üres út hívogatóan nyúlt el előttük; pár száz méternyire jobbra látni lehetett az észak felé vezető útpályát, amelyen hangyaként nyüzsögtek az autók. Mr. Jimmon ölében a hirtelen gyorsulástól megrebbent az idézés, lelibbent a padlóra. Erika előrehajolt, fölvette.

- Dobd ki! - szólt rá Mr. Jimmon. Molly levegő után kapkodott.
- Elment az eszed!
- Buta vagy - állapította meg higgadtan Mr. Jimmon. - Minek őrizgetném azt a fecnit?
- Ezt a zsarunak nem mondtad! - Jir most már nyíltan gúnyolódott.
- Megmondtam volna neki is, ha társalgásra akartam volna fecsérelni az időt. Nem tudom, miért vert meg az isten ilyen korlátolt családdal...
- Lehet, hogy van valami az öröklődésben.

Ha Jir hangosan mondja, tűnődött Mr. Jimmon, elment volna könnyed, normális családi feleselésnek, egy kicsit rossz ízű replikának, amely idétlen és közönséges ugyan, de nem különösebben provokatív. =gy, alig hallhatóan elmormogva azonban nyílt kihívás volt. Mr. Jimmon olvasta valahol, hogy réges-régen, a történelem előtti korban, amikor az ifjú hímek erősnek érezték magukat, meg akarták dönteni a falkavezér, az öreg hatalmát, el akarták foglalni a helyét. Bizonyára előtte valami kihívó morgást hallattak, vagy meghatározott séma szerint viselkedtek; Jir szemlátomást követte a sémát.

Valamivel jobb kedvre derülvén, hogy Jirt így elhelyezte a neki való Neander-völgyi keretben, Mr. Jimmon folytatta:
- ...mert mintha egyikőtök sem akarná vagy tudná felfogni a valóságot. Az idézések, rendőrök, bírák, esküdtszékek már nem jelentenek semmit. Most már nincs más törvény, csak a létért való küzdelem törvénye!

- Nem dramatizálod te egy kicsit, David? - Molly szántszándékkal olyan hangon beszélt, mint a fensőbbséges felnőtt az izgatott gyermekhez.
- Szinte hallani lehetett, ahogy aláhúzod a szavakat, apus - mondta Erika, de Mr. Jimmon úgy érezte, nem volt gúnyos él a megjegyzésében.
- -gy érted, most már mindent szabad? Lepuffanthatunk másokat? Lophatunk kocsit meg amit akarunk? - kérdezte Wendell.
- Tessék, David! Látod?

Igen, látom. Jobban, mint te. A kis vadember. Ez a jövő! Milyen lesz Wendell - és az ezernyi másik Wendell (hiszen méltánytalan feltételezés volna, hogy Molly nevelő hatása és génjei egyedülállóak) - hat hónapi anarchia után? -s hat év után?

Életben fognak maradni, az biztos. És nagyjából ez lesz minden. Mezítelen, primitív, vérszomjas, babonás vademberek lesznek. Wendell tud írni-olvasni (bár nem olyan folyékonyan, mint én vagy az én nemzedékem tagjai tudtunk az ő korában); de vajon meddig marad meg rajta a haladó szellemű nevelés nyoma?

És Jir? Mr. Jimmon elfogulatlanul látta Jir jövőjét. Eltérően Wendelltól, aki alkalmazkodni fog az új körülményekhez, Jir másként vadul majd el. Az ő értékrendje már kialakult, az ő világát a tévé, a randik, a képregények, a törvény és a rend alkották. Megszabadulván a civilizáció kötelékeitől, rövid jövőjét bűntudatos fosztogatással és erőszakoskodással fogja tölteni, amíg áldozatul nem esik egy hasonló mentalitású egyénnek vagy bandának. Molly tönkremegy és gyorsan elpusztul. Erika...

A furgon csak úgy száguldott az országúton. Már elhagyták a következő átjárót, és most már más járművek is megjelentek a déli útpályán, de a zsúfoltság még az északin is csökkent. Mr. Jimmon mérgesen úgy döntött, hogy Erikában érzi meg a civilizációt. (Megtanít majd neki mindent, amit tud... a biztosítási szakmát is?) Persze ha valamilyen tudós volnék... nem olyan, mint Dan Davisson, akinek az elvont spekulációi mintha mindig valami új pusztító eszköz útját egyengették volna, hanem... Franklin? Jefferson? Watt? Megvédeném szegényt éjjel-nappal a menekültektől, akik Montereytól délre, a hegyek között kószálnak. A puskalőszer, ha okosan használja az ember, évekre elég lesz, márpedig gondoskodnék róla, hogy csak én használjam. -s amikor elfogy - feltéve, hogy az öngyilkos világ töredékeinek közben nem sikerül valami csodálatos módon összeállniuk olyanná, ahová érdemes lenne visszatérni -, ott van a két vadászíj, amelyeknek acélhegyű nyilai ugyanolyan könnyen leterítenek egy embert, mint a szarvast vagy a pumát. Eszébe jutott, milyen sokáig tépelődött, amikor elkezdett felkészülni, hogy hány íjat rendeljen: mérlegelte a súlyukat, a terjedelmüket a többi értékes teherrel szemben, és végül úgy döntött, hogy kettő szükséges, de elégséges is.

Úgy látszik, tudat alatt végig benne motoszkált, hogy az egész családban rajta kívül Erika az
egyetlen, akire rá lehet bízni egy íjat.

- Lesznek... - mondta higgadtan, komoran, már nem is Wendellnek, akinek a kérdése rég elmaradt mögöttük, ott lebegett a benzingőzös levegőben a tölgyessel borított lankás völgyben, hanem egy nagyobb, láthatatlan közönségnek: - Lesznek mások is, akik azt gondolják majd, hogy mivel nincs többé törvény, és nincs törvényes hatalom...

- Te nem vagy normális! - Molly még sohasem beszélt vele ilyen hangon a gyerekek előtt.
- Csak mert Los Angelesben megtörtént... És Pittsburghben, ez még nem jelenti azt, hogy az egész Egyesült Államok összeomlott, és az országban mindenki fejvesztetten menekül!
- Mindazonáltal - mondta határozottan Mr. Jimmon -, mindazonáltal gondolod, hogy megelégednek Los Angelesszel és Pittsburghgel, és épségben hagyják Garyt és Seattle-t? Vagy akár New Yorkot, Chicagót? Vagy azt képzeled, hogy Washington fegyverszüneti feltételekért fog könyörögni, amíg a szervezettség utolsó nyomai megvannak még az országban?
- Mi töröljük el először őket a föld színéről! - csattant fel hazafias felháborodással Jir.

Wendell is kinyilvánította egyetértését, géppuskaropogást utánozva:
- Brrrrrr!
- Hogyne, hogyne. Utolsó leheletünkkel. Mindenesetre évekbe fog telni, ha ugyan én megérem egyáltalán, hogy helyreálljon a stabil társadalmi rend...
- David, te félrebeszélsz!
- Ennélfogva - folytatta Mr. Jimmon - sokan lesznek mások is, akik úgy fogják érezni, hogy a törvényes rend felbomlása felhatalmazást ad az emberölésre, a kocsilopásra, "meg amit akarunk". A nyers erő és a számító ravaszság lesz csak az önfenntartás eszköze. Ezért választottam ki olyan helyet, ahol érzésem szerint a legkönnyebb az életben maradás, nemcsak azért, mert van erdő, víz, vad és hal, hanem mert távol esik a főútvonalaktól, ezért aligha választják majd nagy számban.

- Jaj istenem, mikor hagyod már abba ezt a hülyeséget? Idősebb meg elpuhultabb vagy már te annál, hogy a vadonban tudj élni. Még fiatalabb korodban sem voltál az a típus, aki feltöri a szűzföldeket!

Nem, gondolta Mr. Jimmon, én tipikus balek voltam. Vihettem volna valamire, ha a bankban maradok, de nem, te addig nyaggattál, amíg átmentem a biztosítóhoz, hogy minél előbb keressek annyit, hogy ne kelljen dolgoznod, megszülhesd Jirt, és legyen rendes házad! Ha elvetetted volna, ahogy én akartam! Még hogy elpuhult. Elpuhult! Azt hiszed, a te ösztövérséged olyan csábító?

Erőt véve magán, hangosan csak annyit mondott:
- Mindezt már megbeszéltük. Hónapokkal ezelőtt. Nem fizikum kérdése. Az életünkről van szó.

- Ugyan, David! Abszurdum! Hozzáértő emberek, akik tényleg tisztában vannak a veszélyekkel... Lehet, hogy ajánlatos volt eljönni Malibuból néhány napra vagy akár néhány hétre. -s lehet, hogy ajánlatos kerülni a nagyvárosokat. De egy kisváros vagy falu, vagy akár egy olyan tanya, ahol kiadnak szobát...
- Jaj, anyu, egyszer már beleegyeztél! Beleegyeztél, igaz? Most mit nyavalyogsz?
- El akarok menni nyulat vagy medvét lőni, ahogy apu mondta! - szólt bele Wendell is.

Erika nem mondott semmit, de Mr. Jimmon úgy érezte, az ő oldalán áll; a fiú egyetértése túl látványos volt. Azon tépelődött, hogy érdemes-e megbeszélni újra az egészet, türelmesen elmagyarázni Mollynak, hogy amit mond, az megvalósítható lenne valahol Coloradóban, a hegyek között, de teljes képtelenség ott, ahová el tudnak jutni a csendes-óceáni partvidékről menekülők. Mindezt már sokszor elmagyarázta, azt is, hogy szinte biztosan lehetetlen annyi benzint szerezni, hogy nagyjában-egészében biztonságos vidékre juthassanak; ezért állapodtak meg a Monterey alatti vidékben, az 1. számú kaliforniai főút mellett, mint az egyetlen logikus úti célban.

Mr. Jimmon gondolatait egy magányos autó megjelenése szakította meg, illedelmesen haladt az előírásos irányban. Vagy őrült, vagy rettenetesen fontos dolga lehet, állapította meg Mr. Jimmon. A másik rosszallóan rájuk dudált, ahogy elhaladt mellettük, szorosan az út jobb szélére húzódva.

Amikor átmentek Buelltonon, megint elkezdődött a lármázás, hogy álljanak meg valahol egy benzinkútnál. Mr. Jimmon magában elismerte, hogy különösebb tragédia nem történik, ha megengednek maguknak tíz-tizenöt percnyi pihenőt, mert most már minden valószínőség szerint ők vannak a kivonulás élén. Már többé-kevésbé normális út állt előttük.

Mindazonáltal Mr. Jimmon időközben olyan ingerült lett családja értetlensége miatt, annyira igazságtalannak érezte a viselkedésüket, hogy most inkább elviselte a szükségtelen kényelmetlenséget, csak hogy tovább halogassa a megállást. Sőt, voltaképpen enyhítette a szenvedését az a tudat, hogy fölösleges a halogatás, hogy önszántából csinálja, igazságos -
bár elégtelen - büntetésként.

- Majd Santa Maria előtt megállunk - mondta. - Ott tankolok.

Mr. Jimmont diadalérzet töltötte el: előrelátása, számításai, vezetői képességei, íme, felülkerekedtek a nehézségeken. Ha nem következik be valami valószínűtlen műszaki hiba - a furgon tökéletes állapotban volt - vagy baleset - márpedig a legnagyobb veszélyt maguk mögött hagyták -, gyakorlatilag biztosra vehették, hogy megúszták. Most először gondolta végig, hogy milyen valószínűtlen, milyen istenkísértő volt az egész elképzelés. De hát olyan minden elképzelés, amely szembeszáll a sokaságnak, a csürhének rendelt végzettel. Az engedelmes nyáj elpusztul; az önfejő (de intelligens) egyén életben marad!

A diadallal együtt árnyaltabban, színesebben jelent meg előtte a látnoki kép is, amelyet majdani életükről alkotott. Szántszándékkal nem terhelte meg a furgont mulandó javakkal: nem hozott sátrat, konzerveket, hálózsákokat, viharlámpát, gyertyát, mindazt a vicik-vacakot, amivel kempingezni szokás valahol félúton a városi és a nomád életmód között. Helyettük - a fegyverek, a horgászfelszerelés és a szerszámok mellett - ott volt kicsiben mindaz, ami az élethez kellene egy lakatlan szigeten: golyós és sörétes tószer, csalik, horgok, hálók, horgászzsinór, nehezékek, acél és kova, magok, csapdák, tő és cérna, ismeretterjesztő füzetkék a nyers bőr tartósításáról és kikészítéséről, az ehető növények, gombák felismeréséről, reszelők, szögek, gondosan megválogatott készlet a fontosabb gyógyszerekből. Távcső, hogy időben észre lehessen venni a betolakodókat. Kávét, cukrot, lisztet nem hozott; rögtön elkezdenek majd úgy élni, ahogy mindenképpen élniük kell majd pár héten belül, hogy fő erőforrásuk az ősi, félig feledésbe merült emberi ravaszság lesz.

- A ravaszság - mondta fennhangon.
- Tessék?
- Semmi. Semmi.
- Szerintem mégiscsak meg kellett volna próbálnod fölhívni Pearlt és Dant.
- Nem működött a telefon, anya!
- Abban a pillanatban nem működött, Erika. De régebben is gyakran volt baj a vonalakkal, nem? -s legfeljebb félórán belül mindig rendbe szokták hozni.
- Anya, Dan Davisson már nagyfiú, tud vigyázni magára!

Mr. Jimmon annyira nem figyelt a társalgás hátralevő részére, hogy azt sem tudta, folytatódott-e vagy sem. Még a vezetésre sem figyelt a szokásos feszült módon, nem törődött a manőverezéssel, a kínálkozó lehetőségekkel. Gondolatai középpontjában, teljesen elszakadva mindentől, ami körülvette, döbbenet és ámulat kavargott.

Erika! Ez a hűvös, kérlelhetetlen, felnőttes hang! Szinte leereszkedő, de olyan szenvtelen, hogy még leereszkedőnek sem hat. Az ember azt várta volna, hogy Molly ostobasága fölidegesíti, hogy ha egyáltalán válaszol, ingerülten válaszol. De nem.

Anya! Nem emlékezett rá, hogy a gyerekek valaha is másképp szólították volna Mollyt, mint anyunak vagy anyusnak. Ebben az "anyában" benne volt..., ó, rengeteg minden volt benne. Először is egy teljesen új viszony. A távolságtartás, az érzelem nélküli illedelmesség. Íme, a köldökzsinór réges-régi csonkja elszáradt és fájdalom nélkül leesett.

Erika nem vesződött azzal, hogy vitatkozni kezdjen a telefonról, hogy elmagyarázza, milyen szakadék tátong a "régebben" és a jelen között. Nem próbálta meg kirázni Mollyt a valóságtól történő egyre mélyebb elzárkózásából sem. Erika egyszerűen... elnéző volt vele.
És semmi "Dan bácsi", semmi csicsergő, hamis bácsizás, hanem félre a hazugsággal (félre a "Pearl és..." sallanggal), félre a gyerekességgel! -s mennyi mindent sejtetett ez még! Ó, hogyne, anya, mindannyian tudjuk, mi az a megbocsátható gyengeség és hiúság; azt is elnézzük neked, hogy minduntalan az eszünkbe juttatod; de anya, minden tiszteletünk ellenére sem kényszeríthetsz már bennünket arra, hogy statisztáljunk egy középkorú asszony kacér nosztalgiájához. Az embernek szinte megesett a szíve Mollyn.

...egy középkorú asszony kacér nosztalgiájához...
...nosztalgia...

Mr. Jimmon, képletesen szólva, hirtelen felült. Attól, hogy testileg már ülő helyzetben volt, az átmenet még ugyanolyan hirtelen volt, ha látható nem is. A középkorú asszony kacér nosztalgiája mögött több rejtőzik - több rejtőzhetik - a puszta kacérkodás emlékénél. Molly és Dan...

Minden részlet olyan tökéletesen összeillett, hogy lehetetlenség volt kételkedni benne. A pénztelen ifjú szerelmesek, akik egyformán el voltak ájulva Dan zsenialitásától, amikor ráébredtek, hogy a házasság szóba sem jöhet (Mr. Jimmon sohasem vonta kétségbe, hogy Mollynak megvan a magához való esze, ami pedig Dan gyakorlatiatlanságát illeti, hát a gyakorlatiatlanság sem feltétlenül egyforma vagy következetes. Dan elég gyakorlatias volt ahhoz, hogy feleségül vegye a dúsgazdag Pearlt), lemondhattak egymásról...

Vagy nem is mondtak le egymásról?

Mr. Jimmon elmosolyodott; nem rendítette meg a gondolat. Felszarvazás.

Felszarvazottság. Milyen közönséges, milyen nevetséges! Lehet, hogy Jirnek igazában Dan az apja?

Áldott legyen a gondolat!

Sajnálkozással volt kénytelen elismerni, hogy Molly konvencionalitása ezt semmiképpen sem engedte volna meg. Jir bizony az ő ágyékának a gyümölcse. De nincs valami ősi babona arról, hogy akinek az arca a fogamzáskor a nő előtt lebeg?... Úgyhogy igazság szerint, lényegében Jir nem az ő vére. Ami azt illeti, Wendy sem. Csak Erika, ki tudja, miért. Mr. Jimmon szabadnak és megkönnyebbültnek érezte magát.

- A következő benzinkútnál tankolunk - jelentette be.
- A következőnél, amelyiknek tiszta mosdója van - helyesbítette Molly.

Legyőzhetetlen. A Földanya, aki saját céljaira használja a férfiakat: szaporodásra, tiszta mosdókra, élelemszerzésre, felelősségre vonásra. Lakáskultúra. Kiskert. A bank volt az életem, sokra vihettem volna, de: David, hiszen kevesebb fizetést kapsz, mint a portás!
Nevetséges! Nem is értem, mit habozol; ez lényegében nem is másfajta munka!
Nem, nem másfajta. Csak jobban fizető. Miért nem mondta Molly Dan Davissonnak, hogy menjen el könyvelőnek, ugyanolyan munka, csak jobban fizet? Lehet, hogy mondta is, csak Dan egyszerűen tisztábban látott. Vagy kevésbé volt befolyásolható. Vagy céltudatosabb volt.

Mr. Jimmon mélyrehatóan és könyörtelenül megvizsgálta tulajdon önérzetét, de a legkisebb nyomát sem találta holmi visszamenőleges féltékenységnek. Semmi ilyesmi nem számított már. Évek óta nem, ismerte be magában.

...

* * *

Ward Moore: Lót (2. rész)

...

Két szomszédos hegycsúcs között eltűnt a nap. Mr. Jimmon fontolóra vette, hogy áttér az északi útpályára, hiszen már nem volt torlódás, és időnként szembejött egy-egy délnek tartó autó. Mielőtt határozhatott volna, véget ért az osztott pályás út.

- Remélem, nem akarod valamelyik förtelmes motelban tölteni az éjszakát - mondta Molly. - Rendesen szeretnék vacsorázni és normális fürdőszobában zuhanyozni.

Rendes vacsora! Normális fürdőszoba! Mr. Jimmon agyában ismét higgadt mondatok kezdtek megfogalmazódni, de aztán szétrebbentette őket ez a hihetetlen, eget verő korlátoltság! Hogyan magyarázhatná el, hogy semmi esetre sem állhatnak meg hosszabb időre útközben? Amikor Molly gondolkodása nem tudja megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől? Kedves Molly, az úgy van...

- Nem - mondta. Bekapcsolta a reflektort.

Tudta, hogy Wendy lesz a következő, aki cirkuszt csinál. Amíg majd hál' istennek elalszik. Jir viszont valószínűleg azt mérlegeli most, hogy mi az érdekesebb, egész éjszaka autózni vagy egy ismeretlen városban megállni. Nemsokára hallatja majd a hangját.

A benzinkút és a hozzáépült vegyesbolt világítása csak arra volt jó, hogy fényárba borítsa a málladozó álhomlokzatot, de a kútoszlopok árnyékban maradtak. Mr. Jimmon legyűrte magában a sajnálkozást, hogy végül engedett a gépi és emberi szükségleteknek, s ily módon elvesztette nehezen megszerzett pozícióját; hogy ha csak rövid időre is, de kiengedte a kezéből a kezdeményezést, mely minden nehézség dacára elhozta őket idáig. Odaállt a kútoszlopokhoz, és kikapcsolta a motort. Körülbelül félúton lehettek, de az út legnehezebb, messze a legnehezebb felét maguk mögött hagyták! Nem rossz!

Molly nyársat nyelt méltósággal kinyitotta az ajtót.

- Hát ez nem valami jaj de tiszta hely! - Az ajtón tartott kézzel állt egy pillanatig, mintha választ várt volna.
- Lepra egy hely - fakadt ki Wendell, miközben kikászálódott.
- Na és? - kérdezte Jir. - Nincs idő a finomkodásra. - Eliramodott az anyja mellett, aki lassú léptekkel eltűnt az árnyékban.
- Erika... - kezdte félig suttogva Mr. Jimmon.
- Igen, apu?
- Én... hagyjuk. Majd később.

Mr. Jimmon maga sem tudta egészen biztosan, mit akart mondani, miféle személyre szóló, sürgős közlendője volt. Különösebb ok nélkül felkapcsolta a belső világítást, szemügyre vette a gondosan elrendezett holmit. Aztán kikecmergett ő is a volán mögül.

Személyzetnek nyoma sem volt, de a kút semmiképpen sem lehetett zárva, hiszen ki volt világítva, elöl voltak a tömlők. Mr. Jimmon nagyot nyújtózott, élvezte, ahogy jóleső fájdalommal oldódik a görcs az izmaiban, és lassan elindult a roskatag melléképület felé, amely a FÉRFIAK feliratot viselte. Molly, gondolta, biztosan megpukkad mérgében.

Amikor visszament a furgonhoz, egy férfi állt ott.
- Tele kérem - mondta Mr. Jimmon barátságosan. - Nézze meg az olajat és a vizet is!

A másik nem mozdult.
- Öt dollár egy gallon - mondta. Mintha valami bizonytalan remegést érzett volna a
hangjában.
- Még mit nem! Van bőven benzinjegyem.
- Jó is az! - A bizonytalanság eltűnt, ellenséges gorombaság váltotta föl. - Rágja őket össze és köpje be a benzintartályba! Biztos messzire eljut vele.

A helyzet nem volt váratlan. Sőt, gondolta elégedetten Mr. Jimmon, mennyivel rosszabb lehet Los Angeles közelében! -s mennyivel jobban megvágja a kutas majd a később jövőket, amikor fogytán lesz már a készlete!

- Nézze - mondta, és a hangjában nem volt harag, inkább csak józanság -, nem fogyott ki a benzinünk. Van elég a tankban Santa Mariáig vagy akár San Luis Obispóig is.
- Jól van, akkor menjen! Nem tartja vissza senki.
- Nézze, én megértem a helyzetét. Magának is joga van hozzá, hogy zsebre vágjon egy kis hasznot, hogy kijátssza az állami bürokráciát, igaz?

A férfi hangjában ismét idegesség érzett.
- Most miért nem megy tovább? Följebb is van még kút!

A kelletlen bandita! Mr. Jimmon jól szórakozott. Korábban feltett szándéka volt, hogy alkudni fog, két dollárt kínál gallononként, sót megfenyegeti a kutast a kesztyűtartóban lévő pisztollyal. Most azonban úgy érezte, kicsinyeskedés volna vitatkozni is. Mi értéke van már a pénznek?

- Rendben van - mondta. - Megkapja az öt dollárt gallononként.
A másik még mindig nem mozdult.
- Előre.

Mr. Jimmon most érzett először bosszúságot. Vesztegették az időt. - Hogy fizessem ki előre, amikor nem tudom, hány gallon fér majd a tankba?
A férfi vállat vont.
- Megmondom, mit csinálok. Gallononként fizetek, miközben pumpál. Előre. - Kivett egy maroknyi pénzt; a pénze nagy része a tárcájában volt, de a kisebb címleteket a zsebében tartotta. Odanyújtott egy ötdollárost. - Az első gallont öntse a földre vagy egy kannába, ha van.
- Minek?

Mondjam meg? Adjak neki ötleteket? Nem szorul rá.
- Mondjuk, hogy ez a bolondériám - vetette oda. - Nem kérem az első gallont, ami kijön a
pumpából. Nem mindegy magának? Öt dollárral többet kap!

Mr. Jimmon egy pillanatig azt hitte, a férfi nemet mond, és újult elismeréssel adózott előrelátásának. De aztán a másik benyúlt a kútoszlop mögé, és előhúzott egy szögletes bádogdobozt. Beletette a tömlő végét, Mr. Jimmon odaadta a bankót, a férfi pedig lendületesen húzkodni kezdte a pumpát - ősöreg, kézi benzinpumpa volt, Mr. Jimmon évek óta nem látott ilyet -, aztán kisvártatva kivette a csöpögő tömlőt a dobozból.

- Egy pillanat - mondta Mr. Jimmon.

Két ujját gyorsan, ügyesen beledugta a tömlő végébe, kihúzta, megszaglászta. Csakugyan benzin volt, nem víz. Odanyomott egy tízdollárost. - Töltheti!

Jir és Wendell bukkant elő az árnyékból.
- Megállhatnánk majd valami olyan városban, ahol van mozi?

Ütemesen mozgott a pumpa karja, emelkedett-süllyedt egy fogasléc, csobogva ömlött a benzin a tankba. Mozik, gondolta Mr. Jimmon, miközben odaadta a következő bankjegyet; mozik, illemhelyek, fürdők és éttermek. Elővigyázatosan csapjuk be a kuncsaftot, nehogy balhét csináljon, nehogy csorba essék az illendőségen. Szürrealista látomás jelent meg előtte: Molly lendületesen pumpál, őt nyomorgatja az acélfogak között, az ő levét szivattyúzza át a telhetetlen Jirbe és Wendellbe. Odanyújtott húsz dollárt.

Már tizenkét gallon volt a tankban, amikor megjelent Molly.

- Van itt telefon? - érdeklődött mintegy mellékesen Mr. Jimmon. Tudta, mi lesz a válasz, mert a kék zománctábla már kivehető volt a silányabb anyagból készült, üdítőitalokat és cigarettákat hirdető társai között.
- Rendőrt akar hívni? - A férfi nem hagyta abba a pumpálást.
- Nem. Mit gondol, van már összeköttetés L. A.-vel? - Mr. Jimmon utálta így rövidíteni Los Angelest. Odanyújtotta a következő tízest.
- Honnét tudjam?

Mr. Jimmon odaintette a feleségét a furgon túloldalára, ahol nem láthatta őket a kutas. Gyorsan, de feltűnés nélkül kivette a pénzt a tárcájából. A kétszáz dollárosok kötege vaskos volt.
- Tedd a táskádba - mondta. - Később elmagyarázom. Addig is próbáld meg fölhívni telefonon Pearlt és Dant. Mi lehet velük?

Elképzelte, milyen meglepett képet vághat az asszony.
- Eredj csak nyugodtan - ösztökélte. - Van még idő, amíg a pasas megnézi az olajat. Mintha egy árnyalatnyi bizonytalanság lett volna Molly járásában, ahogy elindult a bolt felé. Erika is visszajött. A benzintartály felől gurgulázás hallatszott: benzin fröccsent a betonra.
- Hát ezzel megvolnánk.

A férfi szapora mozdulatokkal föltekerte a tömlőt, visszacsavarta a tanksapkát. Mr. Jimmon közben már felnyitotta a motorházat; a kutas töltött egy kis vizet a hőtőbe, kihúzta az olajmércét, letörölte, visszanyomta, a fény felé tartva szemügyre vette.

- Az olaj rendben van - mondta.
- Köszönöm - mondta Mr. Jimmon. - Szállj be, Erika!

A fény egy pillanatra egyenesen a lány arcába világított. Mr. Jimmonnak megint feltűnt, milyen érett, magabiztos a kifejezése. Erika fennmarad majd - és nem is vademberként.

A kutas tisztogatni kezdte a szélvédőt.
- Te, Jir - szólt oda a válla fölött Mr. Jimmon -, szaladj már be, nézd meg, sikerült-e anyádnak telefonálnia. Szólj neki, hogy várjuk!
- Nem tudom, miért mindig pont nekem kell...
- -s kérd meg, hogy vegyen pár doboz cukorkát, ha van. Wendell, kísérd el Jirt, jó?

Beült a vezetőülésbe, halkan behúzta az ajtót. A motor szinte hangtalanul indult be. Amikor Mr. Jimmon benyomta a kuplungot, és egyesbe tette a váltót, úgy érezte, Erika meghökkent arccal fordult feléje. Ahogy a furgon meglódult, már bizonyos volt benne.

- Semmi baj, Erika - mondta Mr. Jimmon. - Később majd megmagyarázom. - Lesz rá idő bőven, gondolta.

Békés András fordítása

"Nem nézett vissza Lót! Vitt magával sótartót!"
(Mózes együttese)

Film: Az út

ehelyett a szaftos hollywoodi bárgyúság helyett:

Film: Legenda Vagyok

Vagy egy könyv: A Triffidek Napja

Esetleg... Madách: Az Ember Tragédiája...

* * *

Göbölyös N. László - Jim Morrison

Szabadnak érezte magát.
Hogyan vélekedett Jim a szabadságról?

"Felforgató eszméit" ekképp foglalta össze a Lizzie Jamesnek adott interjújában:

Nem lehet felszabadítani azt, aki nem akar maga talpra állni és kikiáltani a saját szabadságát.

Mindenki azt hazudja, hogy az ember legdrágább kincse a szabadság. Lószart!

Az emberek rettegnek attól, hogy felszabadítsák őket, ragaszkodnak a láncaikhoz.

Nekitámadnak mindenkinek, aki le akarja törni ezeket a láncokat.

Ez adja a biztonságukat.
Azt hiszem, az emberek azért félnek a szabadságtól, mert félnek az ismeretlentől. Erre egy megoldás van. Szembesíteni kell őket a lehető legnagyobb félelemmel. Tedd ki magad a legmélyebb félelemnek. Azután a félelemnek már nincsen rajtad hatalma és szabad vagy...

A legfontosabb szabadság, hogy az légy, aki valójában vagy. Az ember szerepet játszik. Feladja az érzés képességét és cserébe ezért maszkot ölt. Addig nem jöhet el semmiképpen a forradalom, amíg nem jön létre mindenkiben belső forradalom. El lehet venni egy ember politikai szabadságát, és meg sem érzi, kivéve ha elveszik a jogát az érzésre.

Ez elpusztíthatja.

Van, aki önként feladja szabadságát. De van, akit rákényszerítenek. A fogság a születéssel kezdődik. A társadalom, a szülők már eleve megakadályozzák, hogy a születéssel elnyert szabadságot élvezd. Kifinomult módszerek vannak, hogyan lehet megbüntetni azt, aki érez. Körülöttünk mindenki elpusztította az igazi érzést. Te azt utánzod, amit látsz...

A tanárok, a vallási vezetők, még az úgynevezett barátok is, ott folytatják, ahol a szülők abbahagyták. Azt akarják, hogy olyan érzelmeink legyenek, mint a színésznek, aki a végtelenségig keresi egy elvesztett valóság elfelejtett árnyát. Amikor a srácok azt kérik, hogy legyünk olyanok, amilyeneknek látni szeretnének bennünket, arra kényszerítenek bennünket, hogy elpusztítsuk személyiségünket. A legszeretőbb szülők mosolyogva követik el ezt a kifinomult módszerű gyilkosságot...

A szabadságot senki nem nyerheti el helyetted. Magadnak kell. Ha másra vársz, majd mindig másoktól függsz. És akkor még mindig sebezhető vagy, az elnyomó, gonosz külső erőkkel szemben.

Egy igaz barát az, aki hagyja, hogy teljesen önmagád legyél, különösen az érzésben. Ez az igazi szerelem.

A legtöbb ember azt szereti benned, akit benned látni akar. Hogy szerelmüket megőrizd, játszani kezdesz. Igaz, mindannyian foglyai vagyunk egy-egy image-nak, ez szomorú, hogy az emberek ennyire kötődnek az image-ukhoz, és ha emlékezteted rá őket, gyűlölni kezdenek.

Az emberek többségének fogalma sincsen arról, hogy hiányzik nekik valami. Mi csak kinyithatjuk az ajtókat, de az embereket nem vonszolhatjuk át rajtuk.

Talán az a baj, hogy az emberek között kevesen vannak, akik hajlandók mindent feláldozni – és nemcsak a gazdagságról van szó...

Amikor ezt az interjút adta, Jim már túl volt az első perén. 

A szabadság veszélyes kihívás

És még egyszer: "akkor meg akarnak ölni!"
(Szelíd motorosok)

Szabadság egy rabszolgatartó társadalomban,
ahol a pénz az egyetlen érték?!
(Zeitgeist kézikönyv)

Orrunknál fogva Vezetők?

Domján László: A félelem leküzdése

A szabadsághoz vezető belső út:
Énképtelenség kutatása énképességek között

* * *

James Herriot - A repülő állatorvos

17.

Nem tagadom, hogy amikor visszatekintek a Darrowbyben töltött életemre, rózsaszín fényben látom az egészet, pedig néha szomorú dolgok is az eszembe jutnak.
Például az a kétségbeesett, levegőért kapkodó ember a rendelő ajtajában.
- Baj van, nem tudom behozni! Olyan merev, mint egy deszka!
Összeszorult a gyomrom. Még egy nehéz eset.
- Hogy érti ezt, Jasper?
- Ott fekszik a kocsim hátsó ülésén.

Átrohantam az úttesten, és kinyitottam a kocsi ajtaját. Azt láttam, amitől tartottam: egy szép dalmatinert, de rettenetes merevgörcsbe feszülve, ívbe hajló gerinccel, kínjában hátravetett fejjel, a semmibe meredő négy merev lábbal.
Nem vesztegettem az időt magyarázatra, hanem visszaszáguldottam a házba az injekciós tűért és a gyógyszerekért.
Behajoltam a kocsiba, újságpapírt tettem a kutya feje alá, beadtam neki az apomorphint, és vártam.
A férfi aggodalmas tekintettel nézett rám:
- Mi ez?
- Sztrichninmérgezés, Bartle úr! Az imént hánytatót adtam neki.
Miközben beszéltem, az állat kiadta gyomra tartalmát a papírra.
- Ettől jobban lesz?
- Attól függ, mennyire szívódott fel a méreg. - Nem volt szívem megmondani neki, hogy ez a mérgezés szinte minden esetben halálos, sem azt, hogy az elmúlt héten hat kutyát kezeltem ugyan-ezzel, és valamennyi elpusztult. - Reménykedjünk - mondtam.
Bartle figyelte, ahogy barbiturátot szívok fel egy újabb fecskendőbe.
- Most mit csinál?
- Elaltatom. - Becsúsztattam a tűt a radiális vénába, és ahogy lassanként bejuttattam a folyadékot a kutya vérkeringésébe az állat mély álomba merült.
- Most már jobban néz ki - mondta Bartle.
- Igen, de akkor lesz baj, amikor elmúlik az injekció hatása, és visszatér a görcs. Mondom, minden azon múlik, hogy mennyi sztrichnin került a szervezetébe. Tartsa őt nyugalomban, és lehetőleg ne üssenek zajt, mert az is kiválthatja a rohamot. Ha látja, hogy kezd magához térni, hívjon fel!

Visszamentem a házba. Hét eset egyetlen héten! Tragikus és alig hihető, de immár semmi kétségem nem lehetett. Csakis ártó szándék állhat mögötte. Valami őrült a mi kis városunkban szándékosan mérgezi a kutyákat. A sztrichninmérgezés néha véletlenül is bekövetkezik, hiszen a vadőrök vagy mások ezt a halálos mérget alkalmazzák a kártevők elpusztítására, de általában nagy elővigyázattal járnak el, és olyan helyre teszik, ahol háziállatok nem férhetnek hozzá. Csak akkor van baj, ha egy kutya véletlenül kikaparja a mérget. De ez most más eset.
Valahogy figyelmeztetnem kell a gazdákat. Fölemeltem a telefont, és felhívtam a Darrowby and Houlton Times egyik riporterét. Megígérte, hogy beteszi a hírt a következő számba azzal a figyelmeztetéssel, hogy tartsák pórázon a kutyákat, és általában jobban ügyeljenek a háziállatokra.
Azután a rendőrséget hívtam. Az őrmester végighallgatta a beszámolómat.
- Rendben, doktor úr, én is úgy látom, hogy valami eszelős keze van a dologban. Mindenképp kivizsgáljuk az ügyet. Adja meg nekem az érintett kutyák gazdáinak a nevét... köszönöm... köszönöm. Felkeressük őket, és a helyi gyógyszertárat is ellenőrizzük, hogy ki vásárolt mostanában sztrichnint. És persze nyitva tartjuk a szemünket, hogy nem viselkedik-e gyanúsan valaki.

Azzal az érzéssel tettem le a telefont, hogy ezzel talán sikerül megállítanunk a tragikus események sorozatát, de nem tudtam megszabadulni attól a baljós előérzettől, hogy további szerencsétlenségek várnak ránk. De máris felderült a kedvem, amikor Johnny Cliffordot pillantottam meg a váróban.
Johnny társaságában mindig jól éreztem magam, mert vak létére is töretlen volt az optimizmusa, és boldog mosoly ült az arcán. Nagyjából velem egykorú volt. A szokásos pózban ült ott, egyik kezét Fergus, a vakvezető kutya fején nyugtatva.
- Hát újra itt van a felülvizsgálat ideje? - kérdeztem.
- Ahogy mondja, doktor úr. De milyen gyorsan elszaladt ez a hat hónap! - Nevetve nyújtotta oda a kartonját.
Leguggoltam, és belenéztem a nagy német juhász pofájába, aki mozdulatlanul és méltóságteljesen ült a gazdája mellett.
- És hogy van Fergus?
- Remek formában van. Jól eszik, és nagyon eleven. - A fejen nyugvó kéz megindult a füle felé, mire a kutya másik végén a farok végigsöpörte a váróterem padlóját.

Ahogy ránéztem a fiatalember büszkeségtől és szeretettől ragyogó arcára, újra ráébredtem, hogy mit jelent neki ez a kutya. Elmesélte, hogy amikor húszegynehány évesen a gyengénlátása rohamosan haladt előre a teljes vakságig, úrrá lett rajta a kétségbeesés, mely csak akkor enyhült, amikor beutalták egy vakvezető kutyás tanfolyamra, és találkozott Fergusszel. Mert többet kapott egy élőlénynél, aki neki adta a látását: Fergusben barátra és társra talált, akivel életének minden percét megosztotta.
- Hát akkor lássunk hozzá - mondtam. - Állj fel egy percre, öregfiú, amíg megmérem a lázadat. - A hőmérséklete normális volt. Ezután sztetoszkóppal hallgattam meg a nagy állat mellkasában a megnyugtató egyenletességgel verő szívet. Amikor szétválasztottam a szőrét a nyaka és a háta mentén, hogy megvizsgáljam a bőrt, elégedetten fölnevettem.
- Csak az időmet vesztegetem, Johnny. Tökéletesen rendben tartja a bundáját.
- Nem telik ám el nap, hogy ki ne keféljem.
Láttam már, hogyan keféli és fésüli fáradhatatlanul, hogy még fényesebben ragyogjon a kutya dús, erős szőre. A legnagyobb bók, amit Johnny kaphatott, az volt, hogy milyen gyönyörű a kutyája. Határtalanul büszke volt a szépségére, még ha ő maga nem láthatta is.

A vakvezető kutyák kezelése mindig is az állatorvos leghálásabb feladatának tűnt előttem. Előjognak tekintettem, hogy vizsgálhatom és gyógyíthatom ezeket a pompás állatokat, nemcsak azért, mert magasan képzettek és értékesek, hanem azért is, mert ők képviselik a legtökéletesebb formában azt, amit életem lényegének és legbelső magvának tekintek: ember és állat kölcsönös egymásrautaltságon, bizalmon és szereteten alapuló kapcsolatát.
A vakokkal való találkozásaim alázatra tanítottak, hogy még inkább megbecsüljem az egész-ség adományát.
Kinyitottam a kutya száját, és megnéztem a hatalmas, ragyogó fogsort. Más farkaskutyáknál ez kockázatos lett volna, de ha Fergusnek feszítettem szét az állkapcsát, akár a fejemet is bedughattam volna a szájába. Nem fenyegetett nagyobb veszély, mint hogy megnyalja a fülemet. Pontosan ezt tette most is. Szinte odatartottam az arcom, ő pedig gyorsan végigszántotta nagy, nedves nyelvével.
- Hé, álljon meg a menet, Fergus! - húzódtam félre, elővéve a zsebkendőmet. - Ma már mosakodtam. Különben is, ilyet csak kiskutyák tesznek, nem egy ilyen nagy német juhász!
Johnny elhúzta a kutya fejét és nagyot nevetett.
- Nem tesz ő semmi rosszat, ő a legszelídebb kutya, akivel csak találkoztam.
- Ezt már szeretem - mondtam. Kézbe vettem a fogkaparót. - Láttam egy kis fogkövet az egyik hátsó fogán, mindjárt eltávolítom.
Amikor végeztem, belenéztem a füleibe az auriszkóppal. Nem volt üszkös, csak egy kevés fülzsírt töröltem ki belőle.

Ezután a lábait vizsgáltam meg, beleértve a talpakat és a körmöket is. Mindig elbűvöltek ezek a lábak: szélesek voltak és erőteljesek, nagy, szétálló ujjakkal. Épp ekkorának kellett lenniük, hogy elbírják a hatalmas testet és a végtagok nehéz csontjait.
- Minden rendben, Johnny, kivéve azt az egy furcsa körmöt.
- Azt megint le kell vágnia, ugye? Éreztem, hogy újra megnőtt.
- Igen, ez a köröm valahogy begörbül egy kicsit, ezért nem kopik úgy, mint a többi a sok sétában. Sokat sétálgatsz a gazdáddal, ugye, Fergus?
Elhárítottam egy újabb képen nyalást, majd befogtam a csípőbe a körmöt. A szemem is kidagadt az erőlködéstől, mire egy hangos reccsenéssel sikerült eltávolítanom a túlnőtt szarudarabot.
- Jól néznénk ki, ha minden kutyának ilyen erős lenne a körme - mondtam lihegve. - Nem győznénk csípőfogóval.
Johnny erre is fölnevetett, és beszédes mozdulattal rátette a kezét a nagy fejre.
Fogtam a kartont, rávezettem a vizsgálat eredményét és az elvégzett munkát. Aztán ráírtam a dátumot, és visszaadtam.
- Végeztünk, Johnny. A legjobb egészségben van, és semmi más dolgom nincs már vele.
- Köszönöm, doktor úr! Viszlát legközelebb! - A fiatalember megfogta a pórázt, én pedig kikísértem őket a folyosón át a kijárathoz. Figyeltem, ahogy Fergus megáll a járda szélén, majd megvár egy elhaladó autót, mielőtt átkelne az úton.
Alig tettek meg pár lépést, amikor megállította őket egy bevásárlókosaras asszony. Lelkes beszédbe kezdett, és közben újra meg újra lenézett a nagy kutyára. Fergusról beszélt, Johnny pedig az állat nemes fején nyugtatva kezét bólogatott és mosolygott. Fergus volt a kedvenc témája.

Bartle déli tizenkettő körül telefonált, és elmondta, hogy Jaspernek ismét görcsei vannak, én pedig még ebéd előtt odarohantam, hogy újabb barbiturát-injekciót adjak neki. Bartle az egyik helyi malom tulajdonosa volt, ő látta el szarvasmarhatáppal a környéket. És igazán kitűnő ember volt.
- Doktor úr - mondta -, kérem, ne értsen félre. Tökéletesen megbízom magában, de valóban nincs más segítség? Annyira szeretem ezt a kutyát.
Tehetetlenül vonogattam a vállamat.
- Sajnálom, de mást nem tehetek.
- De hát nincs ellenszere ennek a méregnek?
- Nincs, nagyon sajnálom, de nincs.
- És... - nézett le elkeseredetten az öntudatlan állatra -, mi ez az egész? Mi történik Jasperrel, amikor úgy megmerevedik? Én csak egy laikus vagyok, de szeretném megérteni.
- Megpróbálom elmagyarázni - mondtam. - A sztrichnin bekerül az idegrendszerbe, és felfokozza a gerincvelő ingerületvezető képességét.
- Ez mit jelent?
- Azt, hogy az izmok érzékenyebbek lesznek a külső ingerekre, ezért a legfutóbb érintés vagy halk zaj is heves összehúzódásokra készteti őket.
- De miért feszül meg úgy a kutya?
- Mert a feszítőizmok erősebbek, mint a hajlítóizmok. Ez okozza, hogy a hát ívbe feszül, és a lábak szétmerednek.
Bólintott.
- Értem, de... gondolom, hogy többnyire halálos. De mi az, ami... amibe belehalnak?
- A halál oka a fulladás, amelyet a légzőközpont megbénulása vagy a rekeszizom összehúzódása okoz.
Lehet, hogy mást is akart még kérdezni, de olyan fájdalmas volt számára, hogy inkább elhallgatott.
- Egy valamit szeretném, ha tudna, Bartle úr - mondtam. - Majdnem bizonyos, hogy nem szenved.
- Köszönöm. - Lehajolt és futólag végigsimított az alvó kutyán. - Tehát semmit sem lehet tenni?
Megráztam a fejem.
- A barbiturát meggátolja a görcsöket, mi pedig reménykedjünk, hogy nem szívódott fel túl sok sztrichnin. Később majd visszatelefonálok, vagy hívjon maga, ha rosszabbra fordulna a helyzet. Perceken belül ide tudok érni.

Hazafelé hajtva azon tűnődtem, milyen ironikus, hogy Darrowby igazi paradicsom a kutyagyilkosoknak, akárcsak a kutyabarátoknak. Mindenütt füves területek vannak, akár a folyó mentén kószálunk, akár megmásszuk a dombokat, buja zöld hívogat még a hangás hegytetőkön is. Sokszor sajnáltam a nagyvárosi kutyatulajdonosokat, akik csak nehezen találnak megfelelő helyet a sétáltatásra. Itt Darrowbyben meg nem győz válogatni az ember. Akárcsak a méregkeverő. Számtalan helyen teheti ki észrevétlenül a halálos csalétket.
Éppen befejeztem a délutáni rendelést, amikor megszólalt a telefon. Bartle hívott.
- Újra görcsei vannak? - kérdeztem.
Csönd volt a vonalban.
- Nem, azt hiszem, Jasper kimúlt. Nem is tért magához.
- Nagyon sajnálom. - Tompa kétségbeesést éreztem. Ez volt a hetedik ilyen haláleset ezen a héten.
- Hát, köszönjük a kezelést, doktor úr. Biztos vagyok benne, hogy nem lehetett megmenteni.

Nyomott hangulatban tettem le a telefont. Igaza volt. Senki és semmi nem segíthetett ebben az esetben, de ettől még nem lett könnyebb a helyzet. Ha végül meghal az állat, azt mindig vereségként éli át az ember.
Másnap egy farmra igyekeztem, ahol a farmer felesége azzal a telefonüzenettel fogadott, hogy hívjam vissza a rendelőt.
Helen hangját hallottam a vonalban.
- Jack Brimham most hozta be a kutyáját. Azt hiszem, megint egy sztrichninmérgezés.
Elnézést kértem, és lóhalálában visszahajtottam Darrowbybe. Jack Brimham építőmunkás volt. Egyszemélyes vállalkozást vezetett, és bármilyen munkát végzett, legyen az tetőjavítás, egy fal vagy egy kémény felhúzása, ott volt mellette a kis fehér, drótszőrű terrier, ott szaglászott a téglarakások között, vagy felfedező utakat tett a szomszédos réten.
Jack is a barátom volt. Gyakran megittam vele egy sört a Drover's Armsban, és most felismertem a furgonját a rendelő előtt. Végigszáguldottam a folyosón, és ott találtam őt a vizsgálóban az asztal fölé hajolva. Az volt a helyzet, amitől rettegtem: a kutyája görcsbe merevedve feküdt az asztalon.
- Meghalt, Jim - mormolta.

Ránéztem a borzas kis jószágra. Nem mozdult, és üres volt a tekintete. A lába még holtában is kimeredt az asztal sima lapján. Nem volt értelme, de azért odatettem a kezemet a belső combjára, a verőeret keresve. Nem volt pulzusa.
- Sajnálom, Jack - mondtam.
Egy pillanatig nem válaszolt.
- Olvastam a dologról az újságban, Jim, de nem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhet. Micsoda gazember!
Bólintottam. Brimham barázdált arcú férfi volt, jó humorú, öntörvényű, nyakas yorkshire-i, aki szívből szerette a kutyáját.
- Ki csinálja ezt? -- kérdezte, félig-meddig önmagától.
- Nem tudom, Jack. Senki sem tudja.
- Hát, én nagyon szeretnék találkozni vele, öt percre, nem többre. - A karjába vette a merev kis testet, és kiment.
De nekem még nem értek véget a bajaim aznapra. Este 11 felé járt, nemrég feküdtem le, amikor Helen megbökdösött.
- Úgy hallom, Jim, valaki kopog odalent az ajtón.
Kinyitottam az ablakot és kinéztem. Az öreg Boardman, az első világháború sánta veteránja, aki alkalmi munkákat vállalt nálunk, állt odalent a lépcsőn.
- Doktor úr - szólt föl az ablakba -, nagyon sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, de Patch beteg.
Még jobban kihajoltam.
- Mi baja van?
- Merev, mint a fadarab, és az oldalán fekszik.
Nem bajlódtam az öltözködéssel, csak felrángattam a pizsama fölé a kord munkásruhámat, és kettesével véve a fokokat leszaladtam a lépcsőn. Magamhoz vettem, amire szükségem lehetett, és kinyitottam a ház ajtaját. Az öreg ingujjban állt ott, és egyből megragadta a karomat.
- Siessünk, doktor úr! - Előttem bicegett a kis házig, ami vagy húsz méterre állt tőlünk a mellékutcában.

Patch ugyanolyan állapotban volt, mint a többi betegem. A kövér spániel, akit olyan gyakran láttam totyorászni a gazdája mellett a felső udvarban, most abban a szörnyű pozitúrában hevert a konyha kövén, de legalább hányt, ami némi reményre adott okot. Beadtam neki az intravénás injekciót, de amint kihúztam a tűt, leállt a légzése.
Boardmanné hálóingben és papucsban térdre borult, és kinyújtotta reszkető kezét a mozdulatlan állat felé.
- Patch... - felém fordult és tágra nyílt szemmel nézett rám. - Meghalt!
Az idős asszony vállára tettem a kezem, és mondtam pár együttérző szót. Sötéten arra gondoltam, hogy már gyakorlatom van benne. Indulóban visszanéztem a két öregre. Már Boardman is ott térdelt a felesége mellett, és még a becsukott ajtón át is hallottam a hangjukat:
- Patch... jaj, Patch!
Csaknem rohanva tettem meg a néhány lépésnyi távot a Skeldale-házig, de mielőtt bementem volna, megálltam az utcán, beszívtam a hűvös levegőt, és megpróbáltam visszafogni száguldó gondolataimat. Patch halálával túlságosan közel jutott hozzánk a szerencsétlenség. Naponta láttam azt a kutyát. Valójában valamennyi elpusztult kutya jó barátom volt - egy ilyen kis városban, mint Darrowby, az ember személyesen ismeri a betegeit. Hol és mikor lesz ennek vége?
Nem sokat aludtam aznap éjjel, és a következő napok aggodalommal teltek. Minden telefonhíváskor újabb mérgezésre számítottam, és a város területén egyszer sem engedtem kiszállni a kutyámat, Samet a kocsiból. Hála a munkámnak, megtehettem, hogy mérföldekkel messzebb futtassam meg a lápvidéken, de még ott is állandóan szemmel tartottam.

A negyedik nap után engedett bennem a feszültség. Talán vége van már a rémálomnak. Késő délután hazafelé hajtottam a Houlton Road végét szegélyező szürke házikók sora között, amikor egy asszony szaladt ki integetve az utcára.
- Jaj, doktor úr! - kiáltotta, amikor megálltam. - Éppen a telefonfülkéhez indultam, hogy felhívjam magát.
Megálltam a járda mellett.
- Mrs. Clifford, ugye?
- Igen, Johnny most szólt, hogy Fergus olyan furcsán viselkedik. Összeesett, és elterült a padlón.
- Jaj, ne! - Jeges borzongás futott végig rajtam, és egy pillanatig csak bámultam az asszonyt, mert meg sem tudtam szólalni. Aztán kivágtam a kocsi ajtaját, és besiettem Johnny anyja nyomában az utolsó házba. A kis szobában megtorpantam, és borzadva meredtem magam elé. A pompás, méltóságteljes állatnak már a puszta látványa is szentségtörés volt, ahogy tehetetlenül kaparászta a linóleumot, de a sztrichnin persze senkinek sem kegyelmez.
- Istenem! - sóhajtottam. - Hányt a kutya, Johnny?
- Igen, mondta a mamám, hogy a hátsó kertben lett rosszul, amikor megjöttünk.

A fiatalember egyenes derékkal ült a széken, a kutyája mellett. Még most is halvány mosolyt láttam a szája sarkában, de feszültnek tűnt, ahogy a régi mozdulattal az állat fejére akarta tenni a kezét, de nem találta ott a szokott helyen.
A barbiturátos üveg lötyögött reszkető kezemben, amikor teleszívtam a fecskendőt. Megpróbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy ugyanazt teszem, amit a többivel is - akik mind odavesztek. Fergus kétségbeesetten kínlódott a lábamnál, de amikor föléje hajoltam, hirtelen megmerevedett és rettenetes görcsökbe rándult a teste; az ismerős, erőteljes végtagok vadul rángatóztak, a fej eltorzulva feszült hátra a gerinc felé.
Ebben az állapotban pusztultak el mind, amikor az izmok teljesen összehúzódtak. Ahogy a barbiturát bejutott a véráramba, azt vártam, hogy oldódni fog a görcs, de ez nem következett be. Fergus vagy kétszer akkora volt, mint a többi áldozat, és a dugattyú eredménytelenül érte el a henger végét.

Gyorsan felszívtam még egy adagot, és megkezdtem a befecskendezését, de nőttön nőtt bennem a nyugtalanság, látva, mekkora mennyiséget adok be. Az ajánlott dózis fél köbcenti volt testsúly-kilogrammonként, ennél több az állat halálát okozhatta. Figyeltem a fecskendő üveghengerének fokbeosztását, és kiszáradt a torkom, ahogy a mennyiség jóval a biztonságos határ fölé kúszott. De tudtam, hogy muszáj tovább oldanom a görcsöt, és egyre csak nyomtam a dugattyút; mindezt abban a komor tudatban, hogy ha most elpusztul a kutya, sosem fog kiderülni, vajon a sztrichnin végzett-e vele, vagy én.
A nagy állat már jóval többet kapott a halálos dózisnál, mire elnyugodott a görcsös test, de én még akkor sem lélegezhettem fel, és alig mertem rápillantani, attól tartva, hogy megöltem. Egy hosszú, gyötrelmes pillanatig mozdulatlanul és látszólag élettelenül feküdt ott, aztán lassan, szinte észrevehetetlenül megremegett a bordaketrec, ahogy visszatért a légzés.

De még akkor is ideges voltam. Olyan mély volt az altatás, hogy a kutya épp hogy csak élt, ám tudtam, hogy nincs más esélyem, mint ebben az állapotban tartani. Kiküldtem Mrs. Cliffordot, hogy telefonáljon Siegfriednek, és mondja meg: egy ideig még itt leszek elfoglalva, aztán odahúztam magamnak egy széket, és felkészültem a várakozásra.
Órákon át ültünk ott Johnnyval, köztünk a kutya. A fiatalember nyugodtan és önsajnálattól mentesen beszélt az esetről. Nyoma sem volt annak, hogy több forog kockán, mint egy háziállat - kivéve azt a beszédes mozdulatot, amikor kinyújtotta kezét az állat feje felé, ami nem volt ott.

Fergus többször is jelét adta, hogy újból erőt vesznek rajta a görcsök, de én mindannyiszor visszakormányoztam a mélységes érzéketlenségbe, azzal a végzetes bizonyossággal tolva őt túl újra meg újra a határon, hogy ez az egyetlen reményünk.
Jóval elmúlt már éjfél, amikor álmosan kibotorkáltam a sötétbe. Üresnek éreztem magam. Rettenetes feszültséget okozott, ahogy figyeltem ennek a barátságos, okos, arcot nyaldosó állatnak a pislákoló életét, aki tehetetlenül és mit sem sejtve feküdt a földön, de én alvásra kényszerítettem - még mindig aludt, de mélyen és szabályosan lélegzett.

Felébred-e és visszatérnek-e a félelmetes görcsök? Nem tudtam, de maradni sem bírtam tovább. Várt a praxis és a többi állat, amelyeket szintén el kellett látni.
Ám a szorongás már korán elűzte az álmomat másnap reggel. Fél nyolcig csak toporogtam, és azt mondogattam magamnak, hogy ez nem helyes viselkedés egy állatorvos részéről, hogy így nem lehet élni. De a józan ész hangjánál erősebb volt bennem az aggodalom, és még reggeli előtt kisettenkedtem és felkerestem az út menti kis házat.
Az idegeim pattanásig feszültek, amikor bekopogtam az ajtón. Mrs. Clifford nyitotta ki, és én már készültem őt elárasztani a kérdéseimmel, amikor Fergus imbolygott elő a belső szobából.

Kissé még kába volt a hatalmas adag barbituráttól, de nyugodt és boldog; a tünetei megszűntek, és ő újra olyan volt, mint régen. A legtisztább öröm áradt szét bennem. Letérdeltem, és a kezem közé fogtam a nagy fejet. Játékosan végignyalt nedves nyelvével, alig tudtam megszabadulni tőle.
Bekísért a nappaliba, ahol Johnny az asztalnál ülve teázott. Fergus felvette szokásos testhelyzetét, egyenes háttal és büszkén helyet foglalt a gazdája mellett.
- Iszik egy csészével, doktor úr? - kérdezte Mrs. Clifford a teáskannára mutatva.
- Szívesen, Mrs. Clifford, köszönöm - válaszoltam.
Soha olyan jól nem esett még nekem tea, mint akkor, a fiatalember mosolygó arcát nézve kortyolgatás közben.
- Micsoda megkönnyebbülés, doktor úr! Egész éjjel fenn maradtam vele, és hallgattam a templom toronyórájának ütéseit. Négy óra körül éreztem meg, hogy győztünk, mert hallottam, ahogy lábra áll, és dülöngélve elindul. Akkor már nem aggódtam, csak füleltem, hogyan kopog a körme a linóleumon. Csodálatos volt!
Felém fordította a fejét, és én belenéztem a kissé kifordult szempárba a derűs arcon.
- Elveszett lettem volna Fergus nélkül - mondta halkan. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg.

De ahogy öntudatlanul ráhelyezte a kezét a nagy kutya fejére, aki legnagyobb büszkesége és öröme volt, úgy éreztem, hogy ez a mozdulat volt az egyetlen köszönet, amire vártam.
Ezzel lett vége a sztrichninmérgezési sorozatnak Darrowbyben. Az idősebb emberek máig emlegetik, de senki még csak nem is sejtette a gyilkos kilétét, és az eset azóta is rejtély maradt.

Azt hiszem, hogy a rendőrség ébersége és a sajtó nyilvánossága megijesztette a torz lelkű embert, mindenesetre abbamaradt a dolog, és attól fogva csak véletlen mérgezések fordultak elő.

Bennem a kudarc és a frusztráció szomorú emlékeként őrződött meg. Fergus volt az egyetlen gyógyult betegem, és azt sem tudom biztosan, hogy mi segített rajta. Talán az, hogy életveszélyes dózist fecskendeztem bele, mert annyira kétségbeesetten akartam tenni valamit, de az is lehet, hogy kevesebb mérget evett, mint a többi. Sosem fogom megtudni.

De az eltelt évek során, ahányszor csak láttam a pórázon vezetett, fenségesen lépkedő nagy kutyát, aki tévedhetetlen biztonsággal kormányozta a gazdáját Darrowby utcáin, mindig ugyanazt éreztem: ha az volt a sors akarata, hogy csak egy kutyát mentsek meg a sok közül, akkor örülök, hogy éppen Fergus lehetett az.

Vaktárs
(Emma meg én)

* * *

Ragyogó szép ősz volt az idén. Még az indiánok is halogatták a favágást.

Végül azonban úgy dönt az Öreg Indián, hogy ideje hozzákezdeni a tüzelő beszerzéséhez.
El is kezdenek fát vágni.

Egy hét után az Öreg Indián elküldi legkisebb fiát a Nagy Varázslóhoz, hogy megtudja mennyi fát vágjanak a télre.

El is megy a fiú, és megkérdi a Nagy Varázslót.
-Hát fiam, igen nagy tél lesz az idén.

Visszamegy a fiú, elmondja, hogy mit mondott a Nagy Varázsló. Vágják tovább a fát. Egy hét után megint elküldi a legkisebb fiát a Nagy Varázslóhoz, hogy megtudja elég lesz-e már a fa.

A fiú ismét megkérdi a Nagy Varázslót.
-Hát fiam, igen nagy tél lesz az idén!

Visszamegy a fiú, elmondja, hogy mit mondott a Nagy Varázsló. Vágják tovább a fát. Egy hét után ismét elküldi legkisebb fiát a Nagy Varázslóhoz.

A fiú ismét megkérdi a Nagy Varázslót.
-Hát fiam, elég nagy hideg lesz ezen a télen, mert a hegyekben az indiánok már hetek óta vágják a fát!

Ne kelts pánikot... mert kikel!
(Amúgy van nálad törölköző?!)
(Galaxis Útikalauz Stopposoknak)
 

* * *

J. G. BALLARD - A Nap birodalma
 

22 / Az élet iskolája

A táborból mindenfelől vaskerekek csikorgása hallatszott. A barakkok ablakaiban, a lakópavilonok ajtajában és lépcsőin felegyenesedtek az evés kilátásától egy pillanatra megelevenedő foglyok.

Jim kilépett a G tömb előteréből, és azonnal szemébe ötlött a talicska farúdjába kapaszkodó Mr. Maxted. Húsz perccel korábban a két rúd felemelésével kiapadt minden elszántsága. A néhai építész és vállalkozó, aki Jim szemében Sanghaj oly sok csodáját testesítette meg, a Lunghuában töltött évek után már csak árnyéka volt önmagának. Jim szívből örült, amikor Lunghuában megpillantotta, de mostanra ráébredt, hogy a férfi ereje elfogyott. Már csak az éltette, azt leste, mikor dobják el a japánok a cigarettacsikkeket, felvenni azonban nem volt már ereje, ehhez is Jimre volt szüksége. Jimet bosszantotta Mr. Maxted állapota, de azért segített rajta, gyermekkora utáni érzelgős vágyakozásból, mert nem tudta elfelejteni, hogy valamikor Mr. Maxted volt a példaképe.

A Studebaker és a kaszinóbeli lányok nem készítették fel Mr. Maxtedet kellőképpen a táborbeli megpróbáltatásokra. Jim kivette a farudat erőtlen kezéből, és közben megfordult a fejében, hogy vajon meddig állt volna még az építész a bűzös ösvényen, ha ő, Jim, nem megy oda hozzá. Lehet, hogy addig, amíg össze nem esik, amit azok az angol foglyok, akik elnézték a talicskával való kínlódását, ugyanolyan tétlenül tűrtek volna. Félmeztelen, rongyos alakok bámulták egykedvűen a gyakorlóteret, még a fent elszálló japán vadászgép sem váltott ki belőlük semmilyen érdeklődést. Jim megjelenésekor azonban némi élet költözött beléjük, többen is elővették a tányérjukat és beálltak a sorba:
– Végre…
– …ez a fiú…
– …egészen elvadult, szertelen…
Az orruk alatt elmotyogott megjegyzések hallatán Mr. Maxted barátságosan rámosolygott Jimre, és megjegyezte:
– Jim, alighanem ki fognak golyózni a klubból. De ez sose izgasson.
– Nem is izgat – nyugtatta meg Jim, és megfogta a megbotló Mr. Maxted karját. – Jól van, Mr. Maxted?
Jim segítségkérőén intett a lépcsőn ülőknek, de senki sem mozdult. Mr. Maxted megkapaszkodott Jimben, és kiegyenesedett.
– Gyerünk, Jim – mondta. – Egy kis munka és odafigyelés, és már rendben is van minden.

Az elmúlt évben kettősüket kiegészítette még egy harmadik brit, Mr. Carey is, a Nanking Road-i Buick autószalon tulajdonosa. De Mr. Carey hat hete elhunyt maláriában, a japánok pedig annyira lecsökkentették a fejadagokat, hogy ketten is el tudták húzni a talicskát.
Önállóan közlekedő cipőjében Jim sebesen szedte a lábát a salakos ösvényen. A kemény köveken szikrákat szórtak a megvasalt kerekek. A lihegő Mr. Maxted Jim vállába kapaszkodva próbált lépést tartani vele.
– Lassíts, Jim. Még a háború vége előtt odaérsz.
– Mikor lesz vége a háborúnak, Mr. Maxted?
– Jim… vége lesz-e egyáltalán? Talán még egy év, az 1946-os. De te többet tudsz erről, ha hallgatod Basie rádióját.
– Nem hallgattam a rádiót, Mr. Maxted – felelte Jim az igazsághoz híven. Basie-nek több esze volt annál, semhogy egy britet beengedjen a titkos rádióhallgatók körébe. – Tudom, hogy a japánok megadták magukat Okinaván. Remélem, most már nemsokára vége lesz a háborúnak.
– Nem elég hamar, Jim. És csak akkor kezdődnek majd a bajok. Tanítod még Kimura közlegényt angolul?
– Nem érdekli az angol nyelv – vallotta be Jim. – Azt hiszem, hogy Kimura közlegény számára tényleg befejeződött a háború.
– És neked, neked be fog-e valaha is fejeződni, Jim? Újra találkozol majd anyáddal és apáddal.
– Nos… – Jim nem szívesen beszélt a szüleiről, még Mr. Maxtednek sem. Szövetségük ugyan régi keletű volt, habár Jimnek nem sok haszna volt Mr. Maxtedből, ritkán emlegette a fiát, Patricket, vagy a sanghaji klubokba és bárokba tett régi, közös kirándulásaikat. Mr. Maxted már nem az az elegánsan öltözött pityókos úr volt, aki néha beleesett valamelyik úszómedencébe. De Jimet mélységes nyugtalansággal töltötte el az a nem is teljesen valószínűtlen feltételezés, hogy a szülei hasonlóképpen megváltozhattak az eltelt évek alatt.

Nem sokkal Lunghuába érkezése után hallotta, hogy mindkettőjüket egy Szucsou melletti táborba vitték, de a japánok hallani sem akartak az esetleges áthelyezésről.
Átmentek a gyakorlótéren, és közeledtek az őrház mögötti tábori konyhához. A kiadóablaknál már vagy húsz kordé és a hozzájuk tartozó csapat várakozott; úgy lökdösődtek, mint egy csomó riksakuli. Jim a sor közepe táján keresett helyet kettejüknek. Későn jövők csörömpöltek végig a salakos ösvényeken, és körös-körül százával ültek és bámészkodtak a magukba roskadt, lesoványodott foglyok. Az előző hét egyik napján, a Tokiót ért pusztító bombatámadás megtorlásaként nem kaptak enni, és a foglyok késő délutánig csak ültek és a konyhát bámulták. Némaságuk felzaklatta Jimet, mert az Amherst Avenue-i házuk előtt várakozó koldusok jutottak eszébe. Gondolkodás nélkül lehúzta az új cipőjét, és elrejtette a kórház melletti kis temető sírhantjai közé.
Jim beállt Mr. Maxteddel a sorba. Az őrház előtt egy csapat brit és belga fogoly javította a meglazult kerítést. Ketten szögesdrótot tekertek le a kötegről, míg a többiek felszögelték a drótot a cölöpökre. Számos japán katona is dolgozott a foglyok között, és szakadt egyenruhájukban alig lehetett megkülönböztetni őket fakó, khakiszínű rongyokat viselő foglyaiktól.

A lázas tevékenység oka a kapuk előtt letáborozott harminc kínai volt. Szűkölködő parasztok és falusiak, a bábhadseregek katonái és elhagyott gyerekek ültek az úton, és szótlanul nézték az ellenük emelt drótkerítést. Az első nyomorgó szerencsétlenek úgy három hónapja jelentek meg a kapuknál. A legelkeseredettebbek éjjel átmásztak a kerítésen, de a táborlakókból szervezett őrjárat elfogta őket. Azokat, akik hajnalig kihúzták az őrházban, a japánok levitték a folyóhoz és agyonverték.

A lassan előrearaszoló sorban állva Jim a kínaiakat figyelte. A nyári meleg ellenére téli steppelt ruhájukat viselték. Természetesen egyetlen kínait sem engedtek be soha a lunghuai táborba, és még kevésbé osztottak szét ennivalót közöttük. De mint a lepkéket a fény, úgy vonzotta őket a tábor ezen a letarolt vidéken. Itt még volt ennivaló. De Jim lelkét az kavarta fel legjobban, hogy addig maradtak, míg éhen nem haltak. Mr. Maxtednek igaza volt abban, hogy majd csak a háború befejeztével kezdődnek igazán a problémáik.
Jim állandó félelemben élt Ransome doktor, Mrs. Vincent és a többi fogoly miatt. Hogy maradnak majd életben, ha a japánok nem gondoskodnak róluk? Jimet különösen Mr. Maxted sorsa aggasztotta, akinek unalomig ismételt viccei a klubról nem jelentettek fegyvert a valóság ellen. De ő legalább tett valamit a tábor fennmaradásáért, amitől most mindannyiuk élete függött.

1943-ban, amikor Japán még győzött, a foglyok is jobban összetartottak. Mr. Maxted a szórakoztató bizottság élén esti programokat szervezett, előadásokat és hangversenyeket rendezett. Ez volt Jim legboldogabb éve. Megunva szűk kis kuckóját, Mrs. Vincent körömkocogtatását és közönyét, esténként a legváltozatosabb témájú előadásokra járt: a piramisok építése, a szárazföldi sebesség világrekordjának felállítása, egy ugandai kerületi biztos élete (az előadó, egy nyugdíjas indiai katonatiszt, azt állította, hogy egy Wales nagyságú tavat nevezett el saját magáról, ami Jimet egészen elképesztette), az első világháború gyalogsági fegyverei, a Sanghaji Villamostársaság irányítása és sok más kérdés került ott terítékre. Az aula első sorában ülő Jim itta az előadók szavait, sőt volt, akit kétszer-háromszor is meghallgatott. Segített szerepeket másolni a lunghuai színjátszó társulat előadásaihoz a Macbeth-ből és a Vízkereszt-ből, díszletet tologatott a Penzance-i kalózok-hoz és az Esküdtszéki tárgyalás-hoz. 1944-ben csaknem egész éven át működött a missziós iskola, amit Jim – az esti előadásokhoz viszonyítva – elég unalmasnak talált. De szót fogadott Basie-nek és Ransome doktornak, akik ragaszkodtak hozzá, hogy egyetlen órát se mulasszon, bár a fiúban felébredt a gyanú, hogy csak az ő fáradhatatlan energiáját szerették volna egy kicsit kipihenni.

De 1944 telén mindennek vége szakadt. A lunghuai repülőtér elleni amerikai légitámadások és a sanghaji dokkokat ért első bombázás után a japánok kijárási tilalmat rendeltek el. Este nem volt áramszolgáltatás és a foglyok kénytelenek voltak lefeküdni. Az addig sem bőséges ellátás helyett napjában csak egyszer kaptak enni. A Jangce torkolatvidékét amerikai tengeralattjárók állták el, és a nagy létszámú Kínában harcoló japán haderő kiszorult a partra, ahol a saját katonáikat sem tudták rendesen ellátni.

A japánok küszöbönálló veresége és a japán szigeteket érő támadások egyre jobban idegesítették Jimet. Minden morzsányi élelmet, amit talált, felfalt. Látta maga körül, hogy hányan halnak meg beriberiben és maláriában. Jim csodálta a Mustangokat és a Superfortresseket, de néha azért imádkozott magában, hogy az amerikaiak térjenek vissza Hawaiira, és elégedjenek meg azzal, hogy kiemelik a hadihajóikat Pearl Harbornál. És akkor a boldogság is visszatérne a lunghuai táborba és minden olyan lenne, mint 1943-ban.

Mire Jim és Mr. Maxted visszahúzták a talicskát a G tömbhöz, a foglyok már ott sorakoztak tányérjaikkal és csajkáikkal. Félmeztelen, göcsörtös vállú, ijesztően sovány férfiak, és kopott, fakó asszonyaik, akiknek arcáról a beletörődés már letörölt minden érzelmet. A sor elején Mrs. Pearce állt a fiával, mögöttük a misszionáriusok következtek, akik a napot élelemkereséssel töltötték.
A kordéra feltett fémvödrökben gőzölgő főtt búza és édesburgonya fölött légy raj dongott.

Jim nekifeszült a kocsirúdnak, arca eltorzult a fájdalomtól, bár ezt nem az erőlködés, hanem az inge alá rejtett forró krumpli okozta. Tudta, hogy ha a kíntól hétrét görnyed, akkor kevéssé valószínű, hogy bárki is leleplezi, ezért keserves fintorokkal és nyögésekkel leplezte a mellét perzselő krumplit:
– Ó, ó… ó, istenem…
– Méltó tanítványa vagy a lunghuai színjátszóknak jegyezte meg Mr. Maxted, aki látta, amikor Jim a konyhából kifelé jövet kivette a krumplit a vödörből, de ezúttal sem szólt egy szót sem. Jim a gyomrát markolva otthagyta a kordét a misszionáriusoknak, és felszaladt a lépcsőn, elfutott a tányérjaikkal sorban álló Vincenték mellett, akiknek sosem jutott eszébe, hogy Jim csajkáját is magukkal hozzák. Sebesen bebújt az ágyát takaró függöny mögé, a forró krumplit villámgyorsan a szalmazsák alá rejtette, remélve, hogy a szalma felfogja a gőzt, majd felkapta a tányérját, és az előtéren át visszarohant a sor elejére. Mr.

Maxted már kiszolgálta Pearce tiszteletest és a feleségét, de a fiukat Jim már félrelökte. Tányérját Mr. Maxted orra alá tolta, aki megmerítette a tálalókanalat és kiosztott neki egy adag főtt búzát és egy második szem édesburgonyát, amit Jim még a konyhából jövet megmutatott neki.

Ágyán végignyúlva, a paraván védelmében, Jimben aznap először engedett fel a feszültség. A tányér mint finom, simogató napsugár melengette a mellét, és egyszerre érezte álmosan bágyadtnak és az éhségtől furcsán könnyűnek magát. A gondolat, hogy délután légitámadás várható, kicsit magához térítette. Fontos, hogy eldöntse végre, kinek a győzelmét kívánja.

Markába fogta az édesburgonyát. Gyomrát úgy marta az éhség, hogy alig érezte a burgonya szürkés pépes belsejét, de pillantása a Buckingham-palota előtt összefogódzkodó párra esett, és magában fohászkodott, hogy akárhova kerültek is a szülei, most ők is ehessenek egy második szem burgonyát.

Amikor az ennivalóval visszatérő Vincenték lépteit meghallotta, Jim félrehúzta a függönyt, és felült, hogy lássa, mennyi van a tányérjukon. Szerette figyelni Mrs. Vincentet evés közben. Fél szemét az asszonyon tartva, a tányérján levő felhasadt búzaszemeket nézte. A kemény, fehér, felpuffadt szemeket alig lehetett megkülönböztetni a köztük nyüzsgő zsizsikektől. Fogsága első hónapjaiban mindenki félrelökte a zsizsikeket, vagy kivágta őket a legközelebbi ablakon, de Jim mostanában takarékosan beosztotta a férgeket is.

Előfordult, nem is ritkán, hogy Jim tányérján három sorban akár száz zsizsik is feküdt, bár az utóbbi időben már a zsizsikek száma is csökkenőben volt. – Edd meg a zsizsiket – tanácsolta Ransome doktor, és Jim szót is fogadott, noha azt tapasztalta, hogy példáját senki sem követi. Fehérjében gazdag tápanyag volt, bár ez a tudományos tény felettébb elszomorította Mr. Maxtedet, amikor Jim közölte vele.

Jim először is megszámolta a zsizsikeket – ezúttal nyolcvanhetet talált, ami azt jelentette, hogy a zsizsikek számának csökkenése egyelőre elmarad az adagok zsugorodásától, majd kanalával a búza közé keverte őket. A búzát Észak-Kínában állati takarmányozásra termesztették. Hatkanálnyit magába tömött. Szusszanásnyi szünetet tartott, és várta, hogy Mrs. Vincent nekilásson az édesburgonyájának.
– Muszáj ezt, Jim? – tudakolta Mr. Vincent. A tőzsdeügynök és néhai amatőr zsoké, aki ugyanolyan magas volt, mint Jim, gyengélkedő, vérhasban szenvedő kisfia ágya szélén ült, és fekete hajával, barázdált, sovány, sárga arcával egy kicsavart citromra emlékeztetett, és egy kicsit Basie-re is, bár Mr. Vincent sosem szokta meg a tábort. – Hiányozni fog neked Lunghua, ha egyszer vége lesz a háborúnak. Kíváncsi leszek, hogy milyennek találod majd az iskolát Angliában.
– Eleinte biztos furcsa lesz – ismerte el Jim, aki közben befalta az utolsó zsizsiket is.

Könnyen megsértődött, ha valaki a rongyaira vagy eltökélt életben maradási kísérleteire tett megjegyzést. Új javai fényesre törölte a tányérját. Aztán eszébe jutott Basie egyik kedvenc mondása. – Egyébként, Mr. Vincent, a legjobb iskola az élet iskolája.

Mrs. Vincent ingerülten leengedte a kanalát:
– Befejezhetnénk egyszer nyugodtan az ebédünket, Jim? Már ezerszer hallottuk az élet iskolájáról szóló véleményedet.
– Rendben van, Mrs. Vincent. De a zsizsiket meg kellene enni.
– Tudom, Jim. Ransome doktor ajánlotta neked.
– Azt mondta, hogy szükségünk van a fehérjére.
– Ransome doktornak igaza van. Meg kellene együk az összes zsizsiket.
Jim, aki rendületlenül élénkítem akarta a beszélgetést, feltette a kérdést:
– Mrs. Vincent, hisz ön a vitaminokban?
Az asszony a tányérjára meredt, és őszinte kétségbeeséssel sóhajtotta:
– Különös gyerek…

A barátságtalan visszautasítás nem törte le a fiút. Ennek a réveteg, ritkuló hajú, szőke asszonynak minden szava, mozdulata mélységes kíváncsiságot ébresztett benne, bár ebbe nem kevés bizalmatlanság is vegyült. Úgy fél éve Jim, Ransome doktor diagnózisa szerűit, tüdőgyulladást kapott, és miután az asszony egyáltalán nem törődött vele, Ransome doktor kénytelen volt mindennap átjönni, és megmosdatni a fiút. Tegnap viszont Mrs. Vincent segített Jimnek a latin házi feladatában, és szárazon elmagyarázta a gerundium és a gerundivus közti különbséget.

Jim megvárta, amíg az asszony megeszi az édesburgonyáját. Miután megbizonyosodott róla, hogy az övé a legnagyobb a szobában, és egyben úgy döntött, hogy még a teknősnek sem ad belőle, gyorsan lehámozta a héját, és felfalta a meleg, kásás pépet. Amikor az utolsó morzsát is lenyalogatta az ujjáról, leengedte a függönyt, és végigdőlt az ágyán. Magányában – Vincenték akár egy másik bolygón is lehettek volna felőle – számba vette az aznap még rá váró feladatokat. Először is ki kell csempésznie valahogy a második krumplit. Aztán meg kell csinálnia a latinleckéjét Ransome doktornak, le kell bonyolítania Basie és Kimura közlegény megbízatásait, végül ott van a délutáni légitámadás. Mindent összevetve, az esti takaródóig a mozgalmas programnak néz elébe. Este pedig, minden valószínűség szerint, a sakk-készletével járja majd a G tömb folyosóit, hogy partnert keressen.

A Kennedy-féle tankönyvvel a kezében előbújt a kuckójából. A lopott krumpli kinyomta a zsebét, de az utóbbi pár hónapban gyakran támadt Mrs. Vincent láttán erekciója, és most is abban reménykedett, hogy a többiek zavarát kihasználva megléphet.

Mr. Vincent, akinek kezében Jim láttán félúton megállt a kanál, gyászos pillantást vetett Jim kipúposodó nadrágjára. Felesége közömbösségét ez a látvány sem ingatta meg, Jim pedig sebesen kiinalt a szobából. Vincentéktől megszabadulva vígan szökdécselt a folyosón. A tűzlétra alatti ajtóhoz ment, és átvetette magát a lépcsőn guggoló gyerekeken. A meleg szél meglebegtette hátán az ing foszlányait, és a fiú kiszaladt a tábor ismerős és biztató világába.
 

* * *

James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén

Újra megnéztem a cédulát, amelyre vizitjeimet jegyeztem fel. „Dean, Thomson udvar 3. Öreg kutya beteg.”

Sok ilyen „udvar” volt Darrowbyban. Valójában aprócska utcák voltak, mint egy Dickens-regény illusztrációi. Némelyik a piactérről nyílt, de a legtöbb szétszórtan a főutak mögött húzódott meg a város régi részében. Kintről az ember csak egy boltívet látott, s mindig meglepődtem, mikor a keskeny átjárón keresztüljutva hirtelen kis házak szabálytalan során lyukadtam ki - kettő sem volt egyforma, s ablakaik két és fél méterről meredtek egymásra a macskakövek fölött.

Némelyik ház előtt keskeny kertcsíkot ástak, és büdöske meg sarkantyúvirág kókadozott a nyers kövek fölött, de az udvar túlsó végén a házak roskatag állapotban voltak, némelyik már lakatlanná vált, s ablakait bedeszkázták.

A hármas szám ide esett, s látszott rajta, hogy nem sokáig tart ki már.

Az ajtó korhadó fáján megremegtek a málló festékfoszlányok, mikor kopogtam; fent a külső fal veszélyesen kidagadt mindkét oldalt egy hosszú repedés mentén.
Egy kicsi, fehér hajú ember jött ajtót nyitni. Beesett, barázdás arcát két vidám szem töltötte meg élettel. Agyonstoppolt gyapjúkardigánt, foltozott nadrágot és papucsot viselt.
- A kutyáját jöttem megnézni - mondtam, s az öregember elmosolyodott.
- Örülök, hogy eljött, uram - mondta. - Kezd nyugtalanítani az öreg legény. Kérem, jöjjön be. - Bevezetett az apró nappaliba. - Egyedül élek uram. Az asszonyt több mint egy éve elvesztettem. Imádta az öreg kutyáját.

Mindenfele a szegénység komor tanúbizonyságai: kopott linóleum, tűz nélküli kandalló, a hely nyirkos, penészes szaga. A tapéta elvált a nedves falfoltoktól, s az asztalon ott állt az öregember magányos ebédje: egy falatnyi szalonna, néhány zsírban sült krumpli, egy csésze tea. Ilyen életet nyújtott az öregkori nyugdíj.

A sarokban egy takarón feküdt a betegem, egy korcs labrador. A maga idejében nagy, erős kutya lehetett, de a kor megmutatkozott az orra körüli ősz szőrszálakban és szeme mélyének halvány fátyolosságában. Nyugodtan feküdt, és ellenséges indulat nélkül nézett rám.
- Öregszik már, igaz, Mr. Dean?
- Biz a' öregszik. Már majdnem tizennégy, de a legutóbbi hetekig úgy futkárzott, mint egy kölyök. Bob nagyszerű kutya a korához képest, és egész életében sohasem akart senkit sem megharapni. A gyerekek azt tehetnek vele, amit akarnak. Ő az én egyetlen barátom - remélem, hamarosan meggyógyítja.
- Nem kell neki az étel, Mr. Dean?
- Egy csepp se, és ez igen furcsa, mert a mindenit, enni azt tudott. Étkezéskor mindig mellettem ült, és a térdemre tette a fejét, de újabban már nem csinálta.
Fokozódó szorongással néztem a kutyát. A hasa nagyon feldagadt, s láttam a fájdalom beszédes jeleit: az elakadó lélegzetet, a felhúzódott ajkakat, a szem aggodalmas, gyötrődő kifejezését.

Mikor a gazda megszólalt, a kutya farka kettőt dobbantott a takarón, s pillanatnyi érdeklődés mutatkozott az öreg szemekben. De hamarosan eltűnt, s visszatért az üres, befelé néző tekintet.

Óvatosan végighúztam kezemet a kutya hasán. Súlyos hasvízkór mutatkozott, és a folyadék annyira összegyűlt, hogy a nyomás nagyon erőssé vált.
- Gyere, öreg legény - mondtam -, lássuk, át tudlak-e fordítani. - A kutya nem állt ellen, s én lassan a másik oldalára fordítottam, de amikor a művelet végére értem, felnyüszített és körülnézett. A baj okát most már könnyű volt megtalálni.

Gyengéden kitapogattam. Az oldal vékony izomzatán keresztül kemény, hullámos tömeget éreztem: kétségkívül epe- vagy májrákot, rendkívül nagyot, és teljesen operálhatatlant. A kutya fejét simogatva megpróbáltam összeszedni gondolataimat. Ez nem lesz könnyű.
- Sokáig beteg lesz? - kérdezte az öregember, s megint felhangzott a farok dobolása a szeretett hang hallatán. - Olyan rossz érzés, hogy Bob nincs a nyomomban, mikor a házban teszek-veszek.
- Sajnos, Mr. Dean, ez nagyon komoly ügy. Látja ezt a nagy felfúvódást? Belső daganat okozza.
- Úgy érti... rák? - kérdezte a kis ember halkan.
- Sajnos igen, és túlságosan kifejlődött, semhogy bármit is lehessen csinálni. Nagyon szeretnék valahogy segíteni rajta, de nincs rá mód.

Az öregember riadtan nézett rám, s az ajka remegett.
- Tehát el fog pusztulni?
Nagyot nyeltem.
- Nem hagyhatjuk csak úgy elpusztulni magától. Most is szenved, de hamarosan sokkal, de sokkal rosszabbul lesz. Nem gondolja, hogy a legkíméletesebb volna elaltatni? Végtére is szép, hosszú távot futott be. - Mindig igyekeztem kurtán, tárgyilagosan beszélni, de a régi klisék most üresen csengtek.
Az öregember először hallgatott, aztán azt mondta:
- Egy pillanat -, és lassan, nehézkesen letérdelt a kutya mellé. Nem beszélt, de újra és újra végigsimogatta a szürke öreg pofát, a füleket, s közben a farok egyre dobolt a padlón.

Hosszan térdelt, én pedig álltam a barátságtalan szobában, néztem a megfakult képeket a falon, a foszladozó, koszos függönyöket, a törött rugójú karosszéket.
Az öregember végül talpra kecmergett, s nyelt néhányat. Anélkül, hogy rám nézett volna, rekedten azt mondta:
- Rendben van. Most fogja megcsinálni?
Megtöltöttem a fecskendőt, s mondtam, amit mindig mondani szoktam:
- Ne aggódjon, ez teljesen fájdalommentes. Egyszerűen nagy adag érzéstelenítő. Igazán könnyű lesz az öregnek a távozás.

A kutya nem mozdult, mikor beleszúrtam a tűt, s ahogy a barbiturát folyni kezdett a vénába, a szorongó kifejezés eltűnt az arcáról s az izmai elernyedtek. Mire kiürült a fecskendő, megszűnt lélegzeni.
- Ez volt az egész? - suttogta az öregember.
- Igen, ez - mondtam. - Véget értek a kínjai.

Az öregember mozdulatlanul állt, csak a kezét tördelte. Mikor szembefordult velem, fényes volt a szeme.
- Így van jól, nem hagyhattuk szenvedni, és hálás vagyok azért, amit tett. És mivel tartozom a vizitért, uram?
- Ó, az rendben van, Mr. Dean - mondtam gyorsan. - Semmi az egész - semmiség. Éppen erre jártam - nem okozott semmi gondot.
Az öregember meglepődött.
- De hát nem csinálhatja ingyen.
- Kérem, ne beszéljünk róla többet, Mr. Dean. Mint mondtam, éppen erre jártam. - Köszöntem, s kimentem a házból, ki az átjárón az utcára. A nyüzsgésben, a fényes napfényben csak a rideg kis szobát, az öregembert és halott kutyáját láttam.

Ahogy a kocsim felé mentem, kiáltást hallottam hátulról. Az öregember csoszogott felém izgatottan, papucsban. Arcára nedves csíkokat húztak a könnyek, de mosolygott. Kezében kis, barna tárgyat tartott.
- Maga nagyon kedves volt, uram. Szeretnék adni magának valamit. - Odanyújtotta a tárgyat, s én megnéztem. Ütött-kopott volt, de fel lehetett ismerni benne egy régi ünnepség becses emlékét.
- Tessék, a magáé - mondta az öregember. - Gyújtson rá erre a szivarra. 

* * *

Ahogyan a majmok beszélnek (Dél-amerikai Rio Negro környéki indián népmese)

A fekete pofájú majmok szorosan egymásba karolva, a jauary-pálma levelein aludtak.

A viharos, esős éjszakákon a kismajmok nyöszörögtek, nyafogtak a hidegtől.

Velük jajgattak az anyamajmok is.

- Holnap felépítjük a házunkat! - szólt az egyik apamajom.

- Holnap bizony! - mondta a másik.

Megvirradt.

- Építjük-e a házat? - kérdi reggel az egyik majom.

- Én először falok egy keveset! - válaszol rá a másik.

- Akkor én is falok egyet! - nyugodott bele a társa.

Evés után már egyikük sem gondolt a házépítésre.

Este azonban, amikor lefeküdtek, megint zuhogott az eső.

- Fel kell építenünk a házunkat! - mondogatták újra.

Pontosan így viselkednek az emberek is!

Ej ráérünk arra még:

Petőfi Sándor: Pató Pál úr (Halász Judit előadásában)

* * *

Vlagyimir Szutyejev - Vidám mesék

Kispipi és Kisréce

Kikelt a tojásból Kisréce.

- Megszülettem! - kiáltotta vidáman.

- Én is! - csipogta rá Kispipi. 

- Sétálni megyek - mondta Kisréce.

- Én is! - vágta rá Kispipi. 

- Kapirgálok egy kicsit - szólt Kisréce.

- Én is! - közölte Kispipi.

- Gilisztát találtam! - ujjongott Kisréce.

- Én is! - pityegte Kispipi.

- Fogtam egy lepkét! - büszkélkedett Kisréce.

- Én is - vágta rá Kispipi.

- Fürödni fogok! - mondta Kisréce.

- Én is! - lelkendezett Kispipi.

- Már úszom is! - kiáltotta Kisréce.

- Én is! - kiáltotta Kispipi.

- Segítség!

Kisréce kihúzta Kispipit a vízből.

- Megint fürödni megyek egy kicsit - mondta Kisréce.

- De én nem! - sóhajtotta Kispipi.

- vége - 

Brian:

 - Ti mind egyéniségek vagytok!

Tömeg (utánozva):

- Mi mind egyéniség vagyunk!

Egy hang a tömegből:

- Én nem!

(Brian élete - Tömeg jelenet)

* * *

Kőműves Kelemen
Ballada a Rossz Asszonyról

Megyen a nagy erdőn
Ifjú kegyes asszony
Sötét erdő mélyén
Ifjú kegyes asszony

Jobb karjában vivé
Kincses ládikóját
Bal karjában vivé
Futkosó kis fiát

Istenem, Istenem, édes jó Istenem
Kincsemet vigyem-e, fiamat vigyem-é

Fiamat elhagyom
Kincsemet elviszem
Fiat ád az Isten
De kincset sohasem

Anyám, édes anyám, ne hagyjon itt engem
A sötét erdőben, ne hagyjon el engem

Nem kellesz, nem kellesz, futkosó kis fiam
Az erdei vadak, legyenek apáid
Az égi madarak, legyenek anyáid

Anyám, édes anyám, ne kérj átkot reám
Mert az anya átok, megfogja gyermekét

Nem kellesz, nem kellesz, futkosó kis fiam

Letevé a fiát
s fölvevé a kincsét

Vissza tér Ő, vissza
Vinné el a fiát
De már nem találja
Sehol sem a fiát

Istenem, Istenem, mit tudtam csinálni
Egyetlen fiamat, hogy tudtam elhagyni

Itt bolyong azóta
A sötét erdőben
Átoktól űzötten
Se fia, se kincse

(Szörényi-Bródy: Kőműves Kelemen - Ballada A Rossz Asszonyról)

* * *

A világ erőforrásainak (vagyonának) 98%-a az emberiség 2%-ának a kezében van, míg az emberiség 98%-a az erőforrások 2%-án osztozik.

Zsigerbeszéd:
5. fejezet: Kinek a gazdagsága?

Mit jelent az, hogy pofátlanság, vagy mértéktelenség?

Mi szükség van drágakő-berakásos mobiltelefonokra?

Talán újra fel kellene osztani a vagyont?

Film: Ellenség a Kapuknál
["Különbségek mindig lesznek"]

De ki mondana le önként arról, amije van?

Hogy lehetne mindenki egyenlő, 
ha nem egyenlő esélyekkel születik,
nem azonos testtel létezik, 
nem azonos erőforrásokkal rendelkező tájon él, 
eltérő kulturális beütéssel
és irányultsággal rendelkezik?

Hogy lehet, hogy valakik egyenlőbbek,
mint akik kevésbé azok?

És ki vállalná, hogy feladjon bármit is egy ilyen ragadozó világban?
(Még akkor is, ha a végén úgyis mindent fel kell adni?!)

* * *
 

KORGA ZSUZSA - Hogyan halnak meg a gombák?

A házon meglátszott, hogy a szívével gondolta ki, aki festette: csupa meleg vörös és barna lüktetett rajta, elébe ment az érkezőnek, ontotta a kedvességet. Roskadásig meg volt rakva virággal, az ablakokból zuhogtak lefelé a muskátlik a kis esővető tetőre; az ajtó fölé barna fonálon, mint egy hárfa húrjain, kúsztak a hajnalkák: zöld motívum a pompeji vörös dallamon.

„Mesebanya meseháza” – gondolta dr. Tűű, miközben a magas, barna fakapu előtt álldogált. A kapu minden egyes szál deszkáját gondosan meghagyták a maga egyéni formájában, csak éppen összeillesztették őket: volt is, nem is – jelzett az utca és a kert határán, de inkább rajzolta magát a térbe.

Csengetett.

Senki.

Megrángatta újra a madzagot, megszólalt újra a kis kolomp, szinte magától, és végigjátszott valami öröktől ismerős dallamot, amely mindnyájunkban ott alszik, és egyszer mindnyájan kisírjuk.

Lenyomta a kilincset – hiszen nyitva volt. Várta ez a ház azt, aki jött: a belépő mögött kattant a kapu, és fölé is magasodott rögtön: érezze, hogy bent van.

Bent.

Nem lehetett nem érezni. Mögötte a kapu és a kerítés vörösesbarna ívei, előtte karéjos kis tér, téglával kirakott utacska: lássa, hová lépjen. Alacsonyan induló törpefenyők, borókák, málna- és orgonabokrok szegték a teret, bontották-oldották a szomszéd ház falát, rárajzolódtak a felületre, lépegettek ki-be a kompozíció szelíd rendjében. Lélegzett-suhogott a zöld fal, ontotta a kesernyés boróka- és fenyőillatot.

És még valamit. Illatot? Leheletet?

Nem lehetett tudni. Úgy lebegett a levegőben, mint egy óriási háló. Dr. Tűű érezte, hogy megragadja ez a valami. De nem félt.

Nem lépett volna vissza semmi pénzért. De nem is sietett.

Maga sem tudta, mit akar. Talán csak azért jött, hogy lássa ezeket a vörös falakat, barna ablakokat és ajtókat a fehér keretekben, a kecskelábú asztalt, ami lezárta a barna foltok ritmusát?
Az asztal úgy zsongott, hogy csak el nem szállt, arany barna darazsak nyüzsögtek egy tüllterítő fölött, körte-, szilva-, almagerezdek aszalódtak itt, a darazsak megmámorosodtak tőlük, cikázva öltögették össze a tér pontjait a melegzöld háttér előtt, staccatóikat egy-egy sárgászöld lepkelebbenés kontrázta meg, attól lettek még élesebbek.

Ez lett volna a háló, amit érzett?

Lehet.

Az enyhén magasodó katlanszerű udvar zöld zümmögő mélye úgy vonzotta, mint egy lágy örvény, ami a szélein arany habot vet: boldog, akit befogad.
De mégsem a kertbe ment. Még nem. Előbb a ház.

Balra fordult, felment a lépcsőkön, félrehúzta a tüllfüggönyt, amely a legyektől védte a bejáratot, és megállt. Mindig meglepte az ellentét: ennek a vörös háznak hófehér volt a belseje, és érződött rajta a minden dolgok lelke: aki építette, szerette ezt a munkát, meg rá is ért, az bizonyos: a faiak méter vastagok, kis búbos boltívek a folyosón, a konyhában, nagyok és szélesek a nagyszobában. Fehér, fehér, fehér: a csend is fehér.

A szobában szinte nincs is bútor, aztán kiderül, hogy mégis minden van, ami kell. A falak mentén körben barna heverők nagy piros párnáikkal nem veszik el a teret, csak bélelik. Középen dísztelen rizspapírgömb: a lámpa. Egy kis asztal – igaz ugyan, hogy csak papírdoboz, leterítve fehér anyaggal – körülötte fotelok. Vagy nem is az asztal körül, hanem a boltozat alatt: a felfelé kirajzolódó íveket lefelé, ellentétesen a fű vesszőből font karosszékek fehér kosáröblei ismétlik, mintha maga a fehér csend virágzott volna ki.

Aki itt élt, társaslény volt: szerettei vagy vele voltak, vagy benne éltek. Mintha most is itt lennének: a székek hajtásában testük melege, a gyékények fonatain kezük simítása, eltárgyiasult lényegük: ők….

Az egyik heverőn barna gyapjúgubanc: mindig barna a barnában, szín a színben, fehér a fehérekben is, hogy még százszor színesebb legyen az ugyanaz. Mint egy medve, csak éppen nem brummog; olyan szőrös, kézzel kötötték, kis kockákból, és lám, most horgolták össze, Mellette ott vannak a fa kötőtűk is – hogy surroghattak itt a gyapjúban, a boltívek alatt, a tűznél. Mert a kötőtűk hangjához a tűz pattogása is kell, és tea, amint aranylik, s gőzölög a porceláncsészében. Itt van az is, fehér, mint a virág az asztalon, a függöny az ablakon.

Tárva az ablak, lengenek a függönyök, a ház belevitorlázik velük az Időbe. Vagy – az Idő száll be ide? Beszáll, megáll, elül.

Dr. Tűű fejét hátradöntve néz fel a mennyezetre: a fehér ívek száz-szín reflexszel válaszolnak a Nap minden változására Most a Napéra, este a tüzére: tűzijáték.

Nem formálódnak itt gondolatok. Aki ide leül, kiürül, elcsitul, és szellősen jár benne fel-alá a sorsa. A tárgyak tisztán rajzolódnak a falakra, mégis minden pillanat más. A végtelen egyszerűség végtelen variációt jelent: ami az, és csak az, ami – az megunhatatlanul változatos.

Aki itt ólt, élte ezt. Nem volt semmije, és krőzusabb volt mindenkinél: a csendre rárajzolódtak a lét léptei, mint a macska mozgása a fűre. Nem félt senkitől, nincs egy lakat, egy rács sehol. De mit is lehetett volna elvinni tőle? A tartalom itt maga a negatívum: nincs bútor, nincs tévé, rádió, kép, szőnyeg, érték, pénz, luxus – itt a nincs a van, mint korsóban a tér, amit körülölel.

Anna néni pedig lakta a házat, a barátai is, nagyon is, érezni lehetett. A fehér ívek egymáshoz ölelhették a bentlakókat, egymás felé fordították, de nem zsúfolták össze őket, a nagy térben szabadon mozoghattak. Voltak további terek is: egy kis szoba, nagy ággyal, konyha, ott is kerek asztal, körülölelhető – mindenütt sarkok, ahol beszélgetni, együtt dolgozni lehet: csupa társalgó.
Csak egy valami nem volt: éles, hegyes, szögletes tárgy, dísz, bútor. És nagyon kevés könyv: regény semmi, szótár viszont rengeteg; azután növényhatározók és gombakönyvek, de mindenütt: polcon, ágyon, asztalon. Anna néni nagyon szerette a gombát.

Szerette az erdőben szedni, szerette termeszteni, és nem eleget tanulni tőlük.
– Ezek csodalények! – mesélte dr. Tűűnek. – Ha nem lennének, nem lenne élet a Földön!

De Ő nem figyelt oda igazán, ráhagyta, persze. Mindenkinek más a maga szenvedélye. Vannak nagyok is, meg mikroszkopikusak is? Nagyszerű. Felbontják a szerves anyagot? Ők a körforgás őre is? Vagy az eszközei? Jó, legyen.

– És a haláluk! Az aztán az igazi csoda! Mert nem elszáradnak ahogy gondolnánk. Legalábbis nem mindegyik, hanem amint a gomba elöregszik, egy enzim megkezdi az önemésztést.

Magyarázhatta Anna néni, dr. Tűű alig hallotta. A mosolyzugokat nézte a kedves arcon, a szem és a száj hajlataiban, és mindig úgy érezte, ide van írva az életerő.

Ha Anna nénivel töltött néhány órát, dr. Tűű feloldódott, vállait leengedte, és nem győzött sóhajtozni. Mindig úgy érezte, mintha kilépett volna magából. Mondta is mindig, Anna néni meg nevetett:

– Hát persze. Én is mindig átlépek a másikba. Lazák az énhatáraim, nem tudok nem kilépni. Én ti vagyok.

Ezt dr. Tűű nem igen értette, de azt érezte, hogy a látogatások után sokszor órákig nem tudta ökölbe szorítani a kezét, annyira ellazultak az izmai. És mindig rájött valamire, amit nem sejtett, helyesebben, amiről nem sejtette, hogy tudja, amikor idejött.

Anna néni folyton változott, ez volt benne az állandó, és ez tette őt megunhatatlanná.
– Rájöttem – szokta mondani, de még többet kérdezni: – Mire jöttél rá? – És jaj volt annak, aki nem tudott válaszolni. Akiben nem sűrűsödtek tapasztalattá életének eseményei, nem tehette be a lábát ebbe a meseházba.

Dr. Tűű körbejárta a szobát, fölkapott egy könyvet az asztalról, de le is csapta mindjárt, mert hangot hallott a konyhából, és átfutott rajta az öröm.

Korai volt: a konyhában csak a kis frizsider zümmögött, és a poharak fénylettek, meg a fűszertartók, abból is rengeteg volt.

Anna néni nagyon szeretett enni.

Nagy üvegbura alatt halomban a sajtok, az asztalon almás pite száradt egy tálon, mert ebben a házban mindig volt sütemény. És kosár, kosár, kosár: külön a papírszemétnek, külön a zöld hulladéknak, ne keveredjenek.

És semmi műanyag az egész házban, és semmi mosogatószar. Egy vödör Alit a mosogató alatt, abba gyűljön a víz, amit a virágokra vagy a komposztra lehet önteni odakint az udvaron. Amit lehet, felhasználni, visszaadni a körforgásba. Dr. Tűű Ismerte Anna néni elveit.

Az egész ház lélegzett, mosolygott, élt. Érződött, hogy Anna néni itt van. De hol?

Talán a pincében.

Megfordult, lement a lépcsőn, ki az udvarra. A pinceajtó nyitva volt. Keretre feszített szúnyogháló védte a bejáratot, azt kellett kinyitni, és máris elnyelte az embert a sötétség.

Ugyanolyan hatalmas, boltíves pince, mint a nagyszoba, és szinte elindul, annyi benne a gomba.

A levegő hűvös, nedves, párás, és óriási nejlonzsákok mindenütt, polcokon és a földön is, közöttük kis utacskák, hogy szedni lehessen a gombákat. Itt van a szedőállvány is, léclábakon ládika, rászerelve egy kis sárga lámpa, mellette gumikesztyűk, vödör, ebbe gyűlnek a hibás gombák.

Az egyik sarokban polcok, üvegek, egy kis asztal, előtte szék: ez a boszorkánykonyha.

Dr. Tűű sokszor elnézte, amint Anna néni itt dolgozgatott a vegyszereivel, de persze sohasem figyelt arra, amit magyarázott.

Csak nézte a kedves alakot, puha mozdulatait, ahogy tette-vette a gömbölyű üvegeket, szűrt, forralt, vegyített, ide-oda topogva, mosolyogva. Olyan lágyan mozgott, hogy soha nem koppant semmi, amit letett az asztalra.

Közelebb lépett az asztalhoz: a matt fehér felületen nem volt más, csak egy pohár meg egy kis üveg. Amint az üveget megemelte, megcsapta megint az az erős, édes illat. Az üvegből. Vagy inkább a pohárból? Az asztallapon megcsillant egy apró, fényes folt.

Felbúgott valami a háta mögött. Dr. Tűű megrettenve fordult meg, de – csak a ventilátor kapcsolt be. Kétóránként teljes levegőcsere kellett a gombáknak: a masina zúgott-pörgött, tette a dolgát, hajtotta ki az elhasznált levegőt.

Dr. Tűű gyanakodva nézett körül: mintha a ventilátor tudna valamit. Mi ez az élő csend?

Miért nőnek-szinte hallható sercegéssel a gombák? Pöffeszkednek, fehérednek, kidagadnak a zsákokból….

És – Anna néni?! Vajon – hol lehet?!
Ezek…. megették, vagy megmérgezték? Vagy…. nem működött a ventilátor, Anna néni elszédült…. elájult – hol van?

A kis asztal, a sok tégely csak hallgat a polcon.

Mit főzött? Új salátát? Új kivonatot? Mit tanult a gombáitól? Hová lett? Érezte, hogy a torkát összeszorítja a fájdalom.

Nekiiramodott, kilökte a szúnyoghálós keretet, és felrohant a kertbe, meg sem állva a túlsó kerítés- ahol csöndben, kedvesen, málnabokrok között, babbal és hajnalkával befuttatva állt a kicsi házikó.

Belül vakító fehér, kívül egy régi mosdóállványon lavór állt, mellette klóros zacskó, szappan, kannában víz a kézmosáshoz: a tökéletes tisztaság. Anna néni elvből nem használta az angol-vécét, pedig volt az is a fürdőszobájában.

Persze, nem találta itt sem, és tudta már, hogy nem látja soha többé. Hirtelen újra érezte azt a megnevezhetetlent, ami elfogta, amikor belépett. Megállt a komposzthalom mellett. A tavalyi komposzt csendben gyártotta a humuszt hatalmas cukkinilevelek alatt.

Anna néni mindig beültette, hogy árnyékot adjon, meg imádta a cukkinit is. Az új halom ott gyűlt mellette: lekaszált fű, ágnyesedék, fahamu, gomba, konyhai hulladék: „Mindent vissza a körforgásba!"….

Dr. Tűű hirtelen úgy megsajnálta magát, hogy elszédült és vacogni kezdett, pedig a kert szinte forrt az alkonyatban, sustorgott, zümmögött, üzemelt. Gyűlölettel nézte: Itt láthatóan nem hiányzott senkinek a gazda.
Gazda?

Nem Anna nénié volt a kert és a ház – ő volt az övék. Dolgozott értük, szerette őket, fölragyogtak körülötte, akárcsak a gyerekei és a barátai. Közelében mindenki megmártózhatott az elfogadó szeretet éltető közegében, és ettől minden és mindenki fölfénylett és túltett önmagán. Tudta ő is, hogy nem Anna nénit siratja, hanem az elvesztett lehetőségeit, azt a többet, akivé a közelében vált, aki meglepte dr. Tűűt, és akiért szerette Anna nénit.

Aki nincs.

Aki van….

Hogy hol van, az nem is számít már.

Dr. Tűű érezte, hogy elálmosodik. Egy kis zöld zugban állt Anna néni kedvenc padja. Innen lehetett a legjobban látni a házat és érezni a kertet. Ahogy a pad felé közeledett, egy apró fényes foltot látott rajta, és a megnevezhetetlen édes illat fölerősödött.

Most mintha még jobban érezte volna. Mintha itt állna. Nem is ő – a mosolya érződött.

Leült, kinyújtotta a lábát, nagyokat lélegzett, érezte, ahogy ellazulnak a tagjai. Előtte teljes szépséges hosszában kitárult a ház; a vörös felület előtt felviláglottak a fehér ablakkeretek, a barnák belemosódtak az alkonyatba, és a fal előtt lassan testet öltöttek a hajlott, nagy tányérú, érett napraforgók, mint egy nehezen artikulálódó gondolat.

Minden susogott, hajlongott, ringott. Északról, az erdőből hűvös folyamként zúdult le a fenyőillat és összekeveredett azzal a csodás aromával.

Nem gyilkolták meg Anna nénit – ezt tudta. Nem találják meg ezután sem – ezt érezte. De nem is kell keresni.

Fokról fokra besötétedett, s a nyitott pinceajtóból áradt a gombaillat.

- vége -

(Genesis: Scenes from a Night's Dream)

Carlos Castaneda - Ixtláni utazás

– A vadász művészete az elérhetetlenség – mondta. – A szőke lány esetében ez azt jelentette volna, hogy vadászként viselkedsz és ritkán találkozol vele. Nem úgy, ahogy te csináltad. Nap mint nap vele voltál, míg végül nem maradt más érzés közöttetek, mint az unalom. Igaz?

Nem feleltem. Nem volt rá szükség. Igaza volt.

– Az elérhetetlenség azt jelenti, hogy finoman érinted a környező világot. Nem eszel meg öt foglyot, csak egyet. Nem bántod a növényeket pusztán azért, hogy sütőgödröt csinálhass. Nem teszed ki magadat a szél erejének, hacsak nem muszáj. Nem használod ki, nem facsarod ki az embereket, amíg össze nem fonnyadnak, különösen azokat, akiket szeretsz.

– Soha nem használtam ki senkit – mondtam őszintén.

De don Juan szerint igenis kihasználtam őket, és így kerek-perec kijelenthettem, hogy meguntam az embereket, és elfáradtam tőlük.

– Az elérhetetlenség azt jelenti, hogy szándékosan elkerülöd önmagad és mások kimerítését – folytatta. – Azt jelenti, nem vagy kiéhezett, nem vagy kétségbeesett, mint az a szerencsétlen flótás, aki fél, hogy soha többé nem lesz mit ennie, és magába töm mindent, mind az öt foglyot!

Don Juan ütése egyértelműen övön alul ért. Nevettem, ez úgy látszott, felvidítja. Könnyedén megérintette a hátamat.

– A vadász tudja, hogy újra és újra vadat fog a csapdájába csalni, nem aggódik hát. Az aggódás elérhetővé változtat. Önkéntelenül is elérhetők leszünk tőle. És ha aggódunk, kétségbeesésünkben mindenhez ragaszkodunk; és ha ragaszkodunk, elkerülhetetlenül kimerítjük azt, akihez vagy amihez ragaszkodunk.
Közöltem vele, hogy a mindennapi életemben elképzelhetetlen lenne elérhetetlennek lenni. Ahhoz, hogy működhessek, elérhetőnek kell lennem azok számára, akiknek dolguk van velem.

– Mondtam már: az elérhetetlenség nem azt jelenti, hogy bujkálsz, meg titkolódzol – felelte nyugodtan. – Azt sem jelenti, hogy nincs dolgod emberekkel. A vadász mértékletesen, gyöngéden bánik a világával, függetlenül attól, hogy ez a világ tárgyakból, növényekből, állatokból, emberekből, vagy erőből áll. A vadász bensséges kapcsolatban van a világával, és mégis elérhetetlen ugyanennek a világnak a számára.

– Ez ellentmondás – mondtam. – Nem lehet elérhetetlen, ha napról-napra, óráról órára itt van a világában!

– Nem érted – szólt türelmesen don Juan. – Azért elérhetetlen, mert nem csavarja ki a világot. Könnyedén érinti meg, addig marad, ameddig maradnia kell, majd sebesen továbbmegy, és alig hagy nyomot maga után.

Mi marad utánam?
Film - Schmidt története: 
["Milyen dolgokban változtatott az én életem valakién is?"]

* * *

Miért jó férfinek lenni?

- A vezetékneved sosem változik.
- Tiéd az egész garázs.
- Az esküvői előkészületek nélküled is lezajlanak.
- A csokoládé csak egy snack a sok közül.
- Lehet belőled miniszterelnök.
- Nyugodtan felvehetsz fehér pólót a vízi parkba.
- Nyugodtan elmehetsz póló nélkül a vízi parkba.
- Az autószerelők megmondják neked az igazat.
- Vizelde számodra az egész világ.
- Nem kell megállnod gondolkodni, melyik irányba csavarj be egy csavart.
- A ráncok karakteressé teszik az arcod.
- Esküvői ruha: 200.000 Ft; szmokingkölcsönzés: 20.000 Ft
- Az emberek nem bámulják a melledet, miközben beszélnek hozzád.
- Időnként egy kiadós böfögést szinte el is várnak tőled.
- Az új cipő nem vágja, nem nyomorítja a lábadat, és nem csinál vízhólyagot.
- Ugyanaz a hangulat, MINDIG.
- A telefonbeszélgetéseid átlagos hossza 30 másodperc.
- Mindenfélét tudsz a tankokról.
- Ötnapos nyaralásra elég egy kézitáska.
- Bármelyik befőttesüveget ki tudod nyitni.
- A figyelmesség leghalványabb jeléért őrült hálára számíthatsz.
- Ha valaki elfelejt meghívni valahová, attól még maradhattok barátok.
- Alsónemű ára: 900 Ft. És ezért 3 darabot kapsz.
- Három pár cipő több mint elég.
- Nem kell nyilvános helyen vállpántokat igazgatnod.
- Egyszerűen észre sem veszed a ruhádon a gyűrődést.
- Semmi nincs az arcodon, aminek a színét javítani kellene.
- Ugyanaz a frizura évekig, akár évtizedekig is kitart.
- Csak az arcodat és a nyakadat kell borotválnod .
- Egész életedben lehetnek játékaid.
- A pocakod általában eltakarja a széles csípődet.
- Egy tárca és egy pár cipő, egy színben, minden szezonra.
- Hordhatsz rövidnadrágot, mindegy, milyen a lábad.
- A körmeidet elintézheted egy zsebkéssel is.
- Ha akarod, növeszthetsz bajuszt.
- A teljes karácsonyi bevásárlást elintézed december 24- én, mind a 25 rokonnak, 45 perc alatt.

Fiúnak lenni oly Yoo!
(David Bowie: Boys keep swinging)

Igazi Macho Picchu
(Macho: I'm a man)

Tökös csávók vagyunk
Büszke ránk a fajunk
(Carnivore: Male Supremacy)
(sokatmondó dalszöveg)

* * * 

A józan ész a szerelem ellensége.

A szépség azon kevés tulajdonságok egyike, amely magától is elmúlik.

A kulturáltság legmagasabb foka a természetes viselkedés?
 

Valóban (fel)Serdült-e már?

(Serdült O. vs. Bamako futam)

Ha már okos nem lehettem, megpróbálok szép lenni!

(Nagy Feró és a Bikini: Medvetánc)

... és a Világbéke...

(Film: Beépített szépség)

Ártatatlan ragadozó
Húsevő mosoly
Öt perced van még
Hogy kimenj a divatból
(URH: Van-e élet a Földön...)
 

* * *

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz

Miután elmeséltem don Juannak, mire emlékeztem, megkérdeztem tőle valamit, ami megdöbbentett a maga szörnyen fura voltában.

Ahhoz, hogy lássam az ember mintáját, nyilván át kellett esnem a gyűjtőpontom eltolódásán. Az évekkel korábbi érzések és felismerések mégis olyan élénken kerültek elő, hogy a teljes hiábavalóság érzése tört rám. Mindent éreztem, amit akkor csináltam és éreztem.

Megkérdeztem don Juantól, hogyan lehet, hogy miután ilyen világosan megértettem valamit, tökéletesen elfelejtettem. Olyan volt, mintha semmi nem számítana, ami történt velem, mivel mindig mindent elölről kell kezdenem, függetlenül attól, hogy a múltban már milyen előrehaladást értem el.

– Ez csak érzelmi benyomás – felelte don Juan. – Teljes félreérzés. Minden, amit évekkel ezelőtt csináltál, szilárdan el van raktározva valamelyik nem használt emanációban. Azon a napon például, amikor megláltattam veled az ember mintáját, magamnak is volt ilyen félreérzésem. Azt hittem, ha látni fogod, meg fogod tudni érteni. Részemről ez igazi félreértés volt.
 

Don Juan elmagyarázta, hogy magáról mindig azt gondolta, rendkívül lassan képes csak megérteni valamit. Soha nem volt módja ellenőrizni ezt a vélekedését, mivel nem volt mihez viszonyítania.

Amikor felbukkantam és tanító lett belőle, ami valami egészen új dolog volt a számára, rájött, hogy a megértést képtelen dolog felgyorsítani, s nem elegendő a helyéből kimozdítani a gyűjtőpontot. Korábban azt hitte, hogy igen.

Hamarosan rájött azonban, hogy mivel a gyűjtőpont álmunkban általában el szokott tolódni, időnként egészen távoli helyzetekbe, valahányszor művileg előidézett gyűjtőpont-eltolódás következik be, minden ember tökéletes gyakorlottsággal képes azonnal visszaállítani az eredeti helyzetét.

Állandóan újraegyensúlyozzuk magunkat, s folytatjuk a dolgunkat, mintha mi sem történt volna.
 

Megjegyezte, hogy az új látók következtetéseinek értéke mindaddig nem válik világossá, amíg az ember nem próbálja meg elmozdítani egy másik ember gyűjtőpontját. Az új látók erre azt mondták, ebből a szempontból az számít, hogy az új helyzetben erővel helyre tudjuk állítani a gyűjtőpont stabilitását.

Ezt tartották az egyetlen megvitatásra érdemes tanítási módszernek.

Tudták azt is, hogy hosszú folyamatról van szó, amelyet csigatempóban, apránként lehet csak véghezvinni.

...dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.
(József Attila)

(Helloween: Starlight)
 

* * *

Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz - Az ember mintája

Ahogy minden tőlem telhető szenvedéllyel és elragadtatással bámultam a világosságot, mintha összesűrűsödött volna a fény, és egy embert láttam megjelenni. Egy fényességes embert, akiből áradt a karizma, a szeretet, a megértés, az őszinteség és az igazság. Egy embert, aki mindannak az összessége volt, ami jó!

Soha nem volt még részem olyan felindulásban, amilyet ennek az embernek a látásakor éreztem. Térdre vetettem magam, imádni akartam Isten megszemélyesített alakját, de don Juan közbelépett; a kulcscsontom alatt megütötte a bal felső mellkasomat, amitől elvesztettem szemem elől Istent.

Irtózatos szívfájdalom maradt bennem, gyötrő lelkiismeret-furdalás, lelkesült rajongás, a bizonyosságok és a kételyek keveréke. Don Juan kigúnyolt. Kegyes és vigyázatlan embernek titulált, akiből remek pap válna – most már, ha tetszik, akár lelki vezetőnek is kiadhatom magam, akinek módja nyílt látni Istent. A maga bohó-cos módján arra buzdított, hogy nosza, induljak, prédikáljam ki mindenkinek, amit láttam.

Nagyon könnyeden, de nyilvánvaló érdeklődéssel mondott valamit, ami félig kérdés, félig állítás volt.

– És az ember? – kérdezte. – Nem felejtheted el, hogy Isten férfi.

Valami meghatározhatatlan dolog kezdett derengeni számomra a maga mérhetetlen nagyságában, ahogy a rendkívüli tisztánlátás állapotába kerültem.

– Ismerős, otthonos világ, he? – tette hozzá don Juan mosolyogva. – Isten férfi! Micsoda megkönnyebbülés!

Vagy nő?
(Dogma)

Vagy???

* * *

CLAUDIO TINIVELLA - Katonák

Mentek az utcákon
Névtelen egyenlőségben
Csontjaikban a nem kívánt
Fáradozások fáradtsága
Csendben mentek el
Mint ahogyan érkeztek
A Vörös Út mentén
A karjaik alatt
Jól összehajtogatott ejtőernyőikkel….

Így szólt a Legenda. Régi legenda volt, talán nem annyira régi, mint maga a Háború, de mindenesetre nagyon régi.

Apám gyermekkorában hallotta, és nagyapám is emlékezett rá, hogy gyermekéveiben ő is hallotta; még nagyapám apja is állította, hogy ő is hallotta már a legendát, mielőtt megnősült volna.

Már akkor is folyt a Háború, a világ higgadtan és módszeresen rombolta önmagát.

...És a bátorság a szívben
a halál a szemekben
Látta őket másnap este
Wey Roski hegyein
Menetelni és mormolni
A harci dalokat...

Ez volt Jorh Donny, a vak mesemondó kedvenc legendája. Amikor először hallottam őt, kilencvenedik évéhez közeledett, és rekedt hangja már csaknem elvesztette vonzóan fémes erejét, amely egész generációkat ragadott magával; mégis nagyon izgalomba hozott.

Lelkemben átéreztem azt a fantasztikus félelmet, azt a kétségbeesett bátorságot, ami a háborúzó katonákat mozgatta, szokatlan világossággal láttam mindezt, olyan átéléssel, amelyet csak a dolgok távolsága adhat meg az embernek.

Miután hazatértem, szenvedélyesen játszani kezdtem girmáromon. Órákon keresztül játszottam, minden egyébről megfeledkezve.

Falunkban a Háború nagyon sokáig egyszerűen csak vitatéma volt. A mi tartományunkat hosszú ideig elkerülték a csatározások. Azt hiszem, éppen azért volt olyan népszerű a legenda, mert azt bizonyította, hogy mi is részt vettünk valamilyen módon abban, ami történt.

Számunkra a háború akkoriban mesés, szinte mágikus jelleget öltött. Nem volt még az a félelmetes valami, ami később lett.

Amikor nálunk is felbukkantak a katonák, nagy ünnepléssel fogadtuk a kiválasztottakat, bátorító kórusok és az irigység könnyei kísérték őket.

A háború igazi természetére csak később jöttünk rá. Akkor történt ez, amikor az első levelek és fekete keretes táviratok megérkeztek a frontról.

De ez még semmi sem volt.

Nem ismertük a bombázásokat.

Abban az időben, amikor a rakéták először sújtottak le falunkra, alig múltam 15 éves, nemsokára elértem volna a sorköteles kort. Én mégsem féltem a háborútól. Bátor fiú voltam, és tudtam, hogy hős leszek, ha megadatik számomra a lehetőség.

De amikor láttam, hogyan falja a tűzeső falumat, óriási félelmet éreztem, és eltökéltségem, hogy hős legyek, kissé megingott.

Aztán eljött az azúrszínű autó. Eljött és körözött, mint egy prédára leső sólyom. Miután sietség nélkül átvizsgálta a falu összes utcáját, meghozta döntését: engem választott.

Meg sem fordultam, hogy lássam szüleim arcán a hiábavaló fájdalmat. Helyet foglaltam a hátsó ülésen, és lelkiismeretesen válaszoltam a kérdésekre. Mindent elmondtam; hogy nem félek a háborútól, hogy kész vagyok életemet áldozni fajtám magasabb rendű érdekeiért, és hogy girmáromon olyan hangokat tudok megszólaltatni, amelyek ujjaim ügyessége által bátorságot öntenek a lelkekbe, hogy sokan tapasztalták ezt a legutóbbi bombázás során (amely után a hadszíntér eltávolodott a falunktól), hogy kicsiny gyermek korom óta szívembe zártam a Legendát. Hogy abban az évben a betakarított termés nem volt túlságosan jó.

Az üres tekintetű férfi szakértő szemmel méregetett, és időnként jegyzetelt.

Néhány órás autózás után egy tisztásra értünk, ahol több száz helikopter vesztegelt. Rámutattak az egyikre, elindultam felé, beszálltam, és akkor láttam utoljára földemet.
 

A kiképzés nem volt túlságosan kemény, de mélyen megdöbbentett kiképzőnk fakósárga szemének hidegsége. Száraz, recsegő hangja, parancsainak szikár pontossága meggyőzően idézte azokat a zajokat, amelyeket a harcmezőkön fogok majd hallani.

Megkaptuk fegyvereinket és egyetlen utasítást: harcolni az utolsó csepp vérünkig. Nem adhatjuk meg magunkat semmiféleképp.

Nem parancsolták meg, hogy gyűlöljük az ellenséget, csak azt, hogy öljük meg.

Az igazat megvallva azt sem tudtuk, ki az ellenség, nem is kaptunk erre semmilyen eligazítást. Csak annyit mondtak, hogy az adott pillanatban minden nehézség nélkül fel fogjuk ismerni.

Néhány fiú a csapatomból beszélte a nyelvemet vagy legalábbis valamilyen, az enyémhez hasonló nyelvet. Velük kötöttem barátságot. A tétlenség hosszú óráiban, amikor a laktanya nem volt elég nagy, hogy bánatunk elfért volna benne, leültünk a padlóra, holsin cigarettát szívtunk és beszéltünk.
Beszéltünk a falunkról, a szüleinkről, a gondjainkról. Olyan jó volt felszabadulni egy kicsit, utána egy ideig jobban éreztük magunkat.

Nekem leginkább a girmárom hiányzott. Elveszettnek éreztem magam a hangszerem nélkül, és esténként ajkamra tolultak a dalok, ujjam bizsergett. Olyankor társaim csodálkozása és együttérzése közepette hangom a magasba emelkedett, édesen és rekedtesen, betöltve az egész termet, hogy egy csöppnyi nosztalgiát lopjon a szívekbe.

Nemegyszer más hangok is csatlakoztak az enyémhez. Szívünk egyesült, hogy kiénekeljük magunkból közös bánatunkat.
A holsin füstje úgy lebegett felettünk, mint egy részvétteljes felhő.
 

És eljött az indulás napja.
 

Egyikünk sem járt még az űrben, és nem is számított rá, hogy valamikor sor kerül rá. így hát döbbent ámulattal figyeltük, ahogyan a nagy köd- és vízlabda elviselhetetlen sebességgel távolodik tőlünk, míg végleg a sötét ég egyik csillagává nem zsugorodott.

Két hétig utaztunk, próbára téve bátorságunkat és visszafojtva kínzó nosztalgiánkat. Kiábrándult álmunkat aludtuk, mikor a hűvös, fémes hang elárulta, hogy elérkezett a várva várt pillanat. Kinyitottuk szemünket, és az ablakon keresztül megpillantottuk az örök homokviharral ránk váró vörös világot. Óriási fémtornyok – katonai táborhelyek – meredtek az emberi szem által valaha is látott legnagyobb kanyon peremén és a tornyok lábánál, bár még nem látszott, ott lapult a harci repülőgépek ragadozóraja.
 

A látóhatár alján egy kékesfehér csillogású nagy kupola jelezte az idegen jelenlétét: ott volt az ellenség.

Minden különösebb nehézség nélkül értünk földet. Alighogy szilárd talajon álltunk, még ámulatunkból magunkhoz sem tértünk, a hűvös, egykedvű hang kiadta a szükséges parancsokat. Felöltöttük az űrruhát, megnyitottuk a légzőkészüléket, vállra vettük a fegyvert, és elindultunk.

Senki sem fogadott bennünket. Senki sem üdvözölt. Libasorban mentünk egy ideig, aztán észrevettük a lefelé nyíló bejáratot és mögötte a lépcsőt. Bementünk.
Az ajtó halk magabiztossággal zárult be mögöttünk. Valaki nyilván figyelt bennünket.

Fürgén menetelve és elfojtva a kellemetlen gondolatokat, követtük a halványan megvilágított folyosót, míg a nagy teremhez, hálótermünkhöz nem értünk. Elhelyezkedtünk a kétszemélyes fülkékben, levettük az űrruhát, és az ágyon elnyúlva pihenőre tértünk.

Nem sokáig pihentünk. Minden fülkében bekapcsolódott az apró képernyő, és megjelent rajta a várt üdvözlés. Ez kissé enyhítette aggodalmunkat.

A képernyő közölte a ránk vonatkozó tervet: huszonnégy óra pihenés és akklimatizáció, majd az első bevetés. A következő nap hajnalára harcra kész állapotban kell lennünk. Mindent összevéve, nem volt rossz a hálóteremben. Az étel jó volt, az ágyak kényelmesek, a levegő pedig mámorítóan édes és illatos. Senki sem akart a másnapra gondolni, a heves szélre, a csapdákra és veszedelmekre, a ránk váró csatákra. Senki sem akart a bevetés pillanatára gondolni, mintha így soha nem is jönne el az a pillanat.

A pillanat azonban eljött. Eljött, és kételkedések közepette, de készen talált bennünket. Egy másik folyosón meneteltünk, átléptünk a végén lévő ajtón, és szinte érthetetlen módon a szabadban találtuk magunkat.

Egy marsbéli sivatag kellős közepén, állig fegyverben, nem is sejtve, merre lehet az ellenség.
Az első támadás szinte meglepetésként ért bennünket, de fegyvereink, szinte saját akaratukból, viszonozták az ellenség tüzét. Sokan meghaltak, és sok volt a borzalmasan megcsonkított sebesült. Gyomromon legyűrhetetlen émelygés lett úrrá, és megfutamodtam átkozva túlságosan lassú lábamat és túl szaporán dobogó szívemet.

Nem jutottam messzire. Valami élénk színű mentőautó üldözőbe vett és utolért. Megismerkedhettem a katonai börtön szigorával. De még csak újonc voltam, akivel nem akartak kegyetlenül bánni.

Amikor visszatértem csapatomhoz, csodálkozva számolgattam a fülkéket, és észrevettem, hogy csak harmadannyi van, mint az első napon. Mint vérszomjas zsarnok, uralkodott a csend, és társam feldúlt arca ékesen bizonyította, milyen kemény csatákat vívtak, és milyen nehézségekbe kerülhetett élve visszatérni.

Ezután még háromszor mentünk ki a felszíni szélbe, homokba, és kevesen maradtunk életben. S minden alkalommal megdöbbentünk azon, ahogyan szinte akaratlanul tüzelni kezdünk, ahogyan az ellenség csendben elesik, ahogyan a halál arc nélkülivé teszi társainkat.

Végül én és Mjek, a Türkiz-csúcsok lakója, úgy döntöttünk, hogy elég ebből az egészből, és elindultunk a táborhelyünktől sok kilométerre emelkedő nagy hegy irányába. Egy egész napi és egy éjszakai kétségbeesett rohanás után elérkeztünk a hegy lábához.

A hajnal sima fekete kőfal alján virradt ránk. A távolban narancszöld robbanások jelezték az éppen folyó, sokadik csatát.

Mjek a hegyek jó ismerője volt, felhasznált minden fogást, hogy a legkisebb erőlködéssel kapaszkodhassunk fel. Az Olimposz-hegy azonban még neki is kemény dió volt. Jó négy napig küszködtünk csak azért, hogy elérjük azt a kis fennsíkot, amely körülbelül a hegy közepe táján volt, ám amikor felértünk, meglepő dologra bukkantunk egy ajtó, ablak vagy egyéb nyílás nélküli, szögletes fémépítményre, pontosan a kis fennsík közepén.

Annyira megdöbbentünk, hogy jó ideig tátott szájjal, csendes tanácstalanságban szemléltük a csodát, mielőtt vettük volna a bátorságot, hogy elinduljunk felé.

Már tízméternyire voltunk a falaktól, amikor ki tudja, honnan, egy hang szólt hozzánk. A nyelvet nem ismertem, de Mjek a Fővárosban tanult, és minden nehézség nélkül megértette. Izgatottan kapkodva a levegőt, majd lassan-lassan megnyugodott, végül ezt mondta:
– Menjünk. Azt mondta, hogy menjünk be.
– Ki mondta? – kérdeztem, és ugyancsak furcsán éreztem magam.
– Majd ő mindent megmagyaráz – felelte nyugodtan Mjek. Beléptünk. Valami felvonóféle előbb egy nyomáskiegyenlítő kamrába szállított bennünket, majd felvitt egy szobáig, ahol szánalmas külsejű, de fiatalosan élénk tekintetű öregúr fogadott. Gyorsan végigmért, majd pár szót váltott Mjekkel, aki nyilván azt magyarázta neki, hogy én nem értem a nyelvét, mire azonnal átváltott az én vidékem egyik dialektusára. Némi fáradsággal bár, de sikerült megértenem szavait.

– Tudtam, hogy előbb-utóbb idejön valaki – kezdte halk, de határozott hangon – és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök neki. Ellenkezőleg, igazán elégedett vagyok. Rövid szünetet tartott, miközben felváltva nézett rám és Mjekre. – Ti viszont bizonyára bánni fogjátok, hogy épp ide kerültetek. De erről majd később. Legyőzve a nyelvemet bénító félelmet, megkérdeztem:
– Bocsásson meg, de kicsoda ön?
– Csak nyugalom – felelte –, meg fogom magyarázni. Előbb azonban javaslom, igyunk egy csepp shamirt. Éppen ilyen alkalomra tartogattam egy üveggel. Tessék – kutatott az íróasztal alatt. – Itt is van. Még a Különleges Őrség sem tudott rábukkanni. Ismerem ám én a dörgést, tudjátok? Ha eldugok valamit, maga az atyaúristen se találja meg.

Az első percek bizonytalansága után az öregúr kezdett bizalmat ébreszteni, és valamiféle ösztönös rokonszenv ébredt bennem iránta. Gondolatainkba merülve, lassan kortyoltuk a shamirt. Amikor az első poharat kiittuk, az öregúr újra töltött, de jelezte, hogy várjunk az ivással, mert mondani készül valamit. Majd megköszörülte torkát, és hozzáfogott:
– Siw Hjork tudós vagyok, és remélem, egyikőtök sem hallotta még a nevemet, mert megbocsáthatatlan vádak tapadnak hozzá. Amit itt láttok, az nem a házam: ez a börtönöm. Hét éve zárkóztam el ide, és ez idő alatt csak Ertu rendőrfőnökkel és Gjuk hadügyminiszterrel volt alkalmam érintkezni. Hát igen, a Háború! – Tekintete haragossá vált. – Mindennek ez az oka. Gondolom, egyikőtök sem tudja, hogyan kezdődött, és ennyi idő után miért nem ért még véget.

– Ön tudja? – vágtam közbe.

Nem válaszolt.

– Csakugyan csinos kis kalamajka, és kétlem, hogy hatékony megoldást lehetne találni rá. Látjátok – szemében a büszkeség szikrája villant – a Háború szinte véletlenül kezdődött és hosszan elhúzódik. Nekem sikerült kielemeznem. Én találtam ki azokat az automata gépeket, amelyek tökéletessé és bizonyos értelemben befejezhetetlenné tették. Az alapelv nagyon egyszerű volt, tekintettel arra, hogy a háború az ember veleszületett szükséglete, kiirthatatlan szükséglet, és csak meg kellett alkotni valamit, ami megfelelő módon kielégíti ezt a szükségletet, ugyanakkor ellenőrizhető. Pontosan ezt tettem én.

– Csakugyan ön művelte ezt a szörnyűséget? – kérdezte Mjek, vádlóan rámutatva. Az öreg tudós ezúttal is adós maradt a válasszal.

– Természetesen emberi katonákat is be kellett vonni, de ezeket a legagresszívebbek közül kellett kiválasztani, akik rendes körülmények között valószínűleg bűnözővé váltak volna. Azt azonban nem láttuk előre, hogy egy apró áramkimaradás tönkreteszi az ellenőrző rendszerünket. A központi számítógépek saját logikájuk szerint kezdtek cselekedni, egyre önállóbbak lettek, és nem engedték magukat újraprogramozni.

Az általános pusztulás elkerülésére csak azt tudtuk kitalálni, hogy a hadszínteret áthelyeztük ide a Marsra, ám a veszélyt ezzel még nem hárítottuk el. Ha nem lesznek többé katonák a Marson, a gépek ismét lecsapnak a földi objektumokra, és senki sem tudja megállítani őket.

Ezért kellenek mindig újabb katonák. Hogy átvészeljük addig, míg megtalálom a módját, miként lehet a központi számítógépek által felállított önvédelmi rendszert szétzúzni.

Az öreg felsóhajtott, ivott egy korty shamirt, és folytatta:

– Ezért vagyok ide bezárkózva. Hogy megoldjam a problémát. És csak a halál vagy a siker szabadíthat ki innen. Ami kettőtöket illet – folytatta változatlan hangon rosszul tettétek, hogy idejöttetek, mert ez az a hely, ahol legelőször fognak keresni benneteket. Én egyébként nemigen kedvelem a dezertőröket. A túléléshez katonákra van szükségünk, és minden dezertálás az ellenségnek kedvez. Ezért én magam hívtam az Őrséget, amely visszavisz benneteket a csapatotokhoz. Remélem, nem lesztek többé olyan óvatlanok, hogy megszökjetek.

Körülnéztünk: a kék egyenruhás Különleges Őrség vett körül bennünket. Nem tanúsítottunk ellenállást, hiábavaló lett volna. És azok után, amit hallottunk, erőnk sem volt hozzá.

„Visszajöttek a katonák / Visszajöttek nyugalommal / Sokan a hordágyon / Félig lezárt szemmel / De sokan ott maradtak / A csatamezőkön / A túlélők hangjai / A Nőket szólító / Könnyed sóhajok / Elszórják puskáikat.”

Így végződött a Legenda. A katonák és a Háború legendája. Amit Jorh Donny mesélt, nehéz volt sírás, megindulás nélkül hallgatni. Mert a háború hősies dolog, és a katonák mind hősök, tiszta és legyőzhetetlen hősök, akik csak a halálban nyerik el jutalmukat.

De most már tudom, hogy nem így van. Hiszen láttam igazi csatákat, egy percnyi életért átkozódva rimánkodó igazi halottakat. Láttam a pontosan és közönyösen célzó és célba találó fegyvereket. Tudom az igazságot.

Mert mi katonák vagyunk, és az a dolgunk, hogy megöljenek bennünket. És ezt a háborút, amely oly sok éve tart, a mi életünk táplálja, de okát és célját egyikünk sem ismeri. Mert a kezünkben lévő fegyvereknek tüzelniük kell, erre készítették őket, és ezt teszik mindaddig, míg az utolsó áldozat is el nem esik.

Nagyon-nagyon régen valaki azt gondolta, hogy tréfát űzhet a háborúból, és akkor a háború rettenetes bosszút esküdött.

- vége -

Gépi háború
(Terminátor)

Élet és Halál
(Kseniya Simonova - Sand Animation)

 Hosszú jegyesség
 

Könyörtelen, önfeláldozó harcosok
(Ants create a lifeboat in the Amazon jungle - BBC wildlife)
 
és
(Ants Vs Crabs - a surprising winner! - Ant Attack - BBC wildlife)

* * *

Női nyelvhasználat: Mi rejlik valójában a szavak mögött?

1. Igen = Nem
2. Nem = Igen
3. Talán = Nem
4. Szükségünk van rá = Akarom
5. Sajnálom = Ezt még megbánod!
6. Beszélnünk kell = Nagy bajban vagy
7. Persze, nem probléma = Eszedbe se jusson
8. Csinálj, amit akarsz = Ezért még megfizetsz!
9. Nem vagyok ideges = Még jó, hogy ideges vagyok, te idióta
10. Ma nagyon figyelmes vagy = Állandóan csak a szexre tudsz gondolni?

Férfi nyelvhasználat: Azt mondja, amit gondol

1. Éhes vagyok = Éhes vagyok
2. Álmos vagyok = Álmos vagyok
3. Fáradt vagyok = Fáradt vagyok
4. Tetszik a ruhád = Tetszik a dekoltázsod
5. Szeretlek = Szeretkezni akarok, itt és most!
6. Unatkozom = Nem szeretkezünk?
7. Lenne kedved táncolni velem? = Lenne kedved szeretkezni velem?
8. Felhívhatlak valamikor? = Lenne kedved szeretkezni velem?
9. Eljönnél velem moziba? = Lenne kedved szeretkezni velem?
10. Eljönnél velem vacsorázni?= Lenne kedved szeretkezni velem?
11. Ehhez a ruhához nem illik ez a cipő = Meleg vagyok

* * *