James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén
Újra megnéztem a cédulát, amelyre vizitjeimet jegyeztem fel. „Dean, Thomson udvar 3. Öreg kutya beteg.”
Sok ilyen „udvar” volt Darrowbyban. Valójában aprócska utcák voltak, mint egy Dickens-regény illusztrációi. Némelyik a piactérről nyílt, de a legtöbb szétszórtan a főutak mögött húzódott meg a város régi részében. Kintről az ember csak egy boltívet látott, s mindig meglepődtem, mikor a keskeny átjárón keresztüljutva hirtelen kis házak szabálytalan során lyukadtam ki - kettő sem volt egyforma, s ablakaik két és fél méterről meredtek egymásra a macskakövek fölött.
Némelyik ház előtt keskeny kertcsíkot ástak, és büdöske meg sarkantyúvirág kókadozott a nyers kövek fölött, de az udvar túlsó végén a házak roskatag állapotban voltak, némelyik már lakatlanná vált, s ablakait bedeszkázták.
A hármas szám ide esett, s látszott rajta, hogy nem sokáig tart ki már.
Az ajtó korhadó fáján megremegtek a málló festékfoszlányok, mikor kopogtam; fent a külső fal veszélyesen kidagadt mindkét oldalt egy hosszú repedés mentén.
Egy kicsi, fehér hajú ember jött ajtót nyitni. Beesett, barázdás arcát két vidám szem töltötte meg élettel. Agyonstoppolt gyapjúkardigánt, foltozott nadrágot és papucsot viselt.
- A kutyáját jöttem megnézni - mondtam, s az öregember elmosolyodott.
- Örülök, hogy eljött, uram - mondta. - Kezd nyugtalanítani az öreg legény. Kérem, jöjjön be. - Bevezetett az apró nappaliba. - Egyedül élek uram. Az asszonyt több mint egy éve elvesztettem. Imádta az öreg kutyáját.
Mindenfele a szegénység komor tanúbizonyságai: kopott linóleum, tűz nélküli kandalló, a hely nyirkos, penészes szaga. A tapéta elvált a nedves falfoltoktól, s az asztalon ott állt az öregember magányos ebédje: egy falatnyi szalonna, néhány zsírban sült krumpli, egy csésze tea. Ilyen életet nyújtott az öregkori nyugdíj.
A sarokban egy takarón feküdt a betegem, egy korcs labrador. A maga idejében nagy, erős kutya lehetett, de a kor megmutatkozott az orra körüli ősz szőrszálakban és szeme mélyének halvány fátyolosságában. Nyugodtan feküdt, és ellenséges indulat nélkül nézett rám.
- Öregszik már, igaz, Mr. Dean?
- Biz a' öregszik. Már majdnem tizennégy, de a legutóbbi hetekig úgy futkárzott, mint egy kölyök. Bob nagyszerű kutya a korához képest, és egész életében sohasem akart senkit sem megharapni. A gyerekek azt tehetnek vele, amit akarnak. Ő az én egyetlen barátom - remélem, hamarosan meggyógyítja.
- Nem kell neki az étel, Mr. Dean?
- Egy csepp se, és ez igen furcsa, mert a mindenit, enni azt tudott. Étkezéskor mindig mellettem ült, és a térdemre tette a fejét, de újabban már nem csinálta.
Fokozódó szorongással néztem a kutyát. A hasa nagyon feldagadt, s láttam a fájdalom beszédes jeleit: az elakadó lélegzetet, a felhúzódott ajkakat, a szem aggodalmas, gyötrődő kifejezését.
Mikor a gazda megszólalt, a kutya farka kettőt dobbantott a takarón, s pillanatnyi érdeklődés mutatkozott az öreg szemekben. De hamarosan eltűnt, s visszatért az üres, befelé néző tekintet.
Óvatosan végighúztam kezemet a kutya hasán. Súlyos hasvízkór mutatkozott, és a folyadék annyira összegyűlt, hogy a nyomás nagyon erőssé vált.
- Gyere, öreg legény - mondtam -, lássuk, át tudlak-e fordítani. - A kutya nem állt ellen, s én lassan a másik oldalára fordítottam, de amikor a művelet végére értem, felnyüszített és körülnézett. A baj okát most már könnyű volt megtalálni.
Gyengéden kitapogattam. Az oldal vékony izomzatán keresztül kemény, hullámos tömeget éreztem: kétségkívül epe- vagy májrákot, rendkívül nagyot, és teljesen operálhatatlant. A kutya fejét simogatva megpróbáltam összeszedni gondolataimat. Ez nem lesz könnyű.
- Sokáig beteg lesz? - kérdezte az öregember, s megint felhangzott a farok dobolása a szeretett hang hallatán. - Olyan rossz érzés, hogy Bob nincs a nyomomban, mikor a házban teszek-veszek.
- Sajnos, Mr. Dean, ez nagyon komoly ügy. Látja ezt a nagy felfúvódást? Belső daganat okozza.
- Úgy érti... rák? - kérdezte a kis ember halkan.
- Sajnos igen, és túlságosan kifejlődött, semhogy bármit is lehessen csinálni. Nagyon szeretnék valahogy segíteni rajta, de nincs rá mód.
Az öregember riadtan nézett rám, s az ajka remegett.
- Tehát el fog pusztulni?
Nagyot nyeltem.
- Nem hagyhatjuk csak úgy elpusztulni magától. Most is szenved, de hamarosan sokkal, de sokkal rosszabbul lesz. Nem gondolja, hogy a legkíméletesebb volna elaltatni? Végtére is szép, hosszú távot futott be. - Mindig igyekeztem kurtán, tárgyilagosan beszélni, de a régi klisék most üresen csengtek.
Az öregember először hallgatott, aztán azt mondta:
- Egy pillanat -, és lassan, nehézkesen letérdelt a kutya mellé. Nem beszélt, de újra és újra végigsimogatta a szürke öreg pofát, a füleket, s közben a farok egyre dobolt a padlón.
Hosszan térdelt, én pedig álltam a barátságtalan szobában, néztem a megfakult képeket a falon, a foszladozó, koszos függönyöket, a törött rugójú karosszéket.
Az öregember végül talpra kecmergett, s nyelt néhányat. Anélkül, hogy rám nézett volna, rekedten azt mondta:
- Rendben van. Most fogja megcsinálni?
Megtöltöttem a fecskendőt, s mondtam, amit mindig mondani szoktam:
- Ne aggódjon, ez teljesen fájdalommentes. Egyszerűen nagy adag érzéstelenítő. Igazán könnyű lesz az öregnek a távozás.
A kutya nem mozdult, mikor beleszúrtam a tűt, s ahogy a barbiturát folyni kezdett a vénába, a szorongó kifejezés eltűnt az arcáról s az izmai elernyedtek. Mire kiürült a fecskendő, megszűnt lélegzeni.
- Ez volt az egész? - suttogta az öregember.
- Igen, ez - mondtam. - Véget értek a kínjai.
Az öregember mozdulatlanul állt, csak a kezét tördelte. Mikor szembefordult velem, fényes volt a szeme.
- Így van jól, nem hagyhattuk szenvedni, és hálás vagyok azért, amit tett. És mivel tartozom a vizitért, uram?
- Ó, az rendben van, Mr. Dean - mondtam gyorsan. - Semmi az egész - semmiség. Éppen erre jártam - nem okozott semmi gondot.
Az öregember meglepődött.
- De hát nem csinálhatja ingyen.
- Kérem, ne beszéljünk róla többet, Mr. Dean. Mint mondtam, éppen erre jártam. - Köszöntem, s kimentem a házból, ki az átjárón az utcára. A nyüzsgésben, a fényes napfényben csak a rideg kis szobát, az öregembert és halott kutyáját láttam.
Ahogy a kocsim felé mentem, kiáltást hallottam hátulról. Az öregember csoszogott felém izgatottan, papucsban. Arcára nedves csíkokat húztak a könnyek, de mosolygott. Kezében kis, barna tárgyat tartott.
- Maga nagyon kedves volt, uram. Szeretnék adni magának valamit. - Odanyújtotta a tárgyat, s én megnéztem. Ütött-kopott volt, de fel lehetett ismerni benne egy régi ünnepség becses emlékét.
- Tessék, a magáé - mondta az öregember. - Gyújtson rá erre a szivarra.
* * *
