William Glendown - A lendhorni küldetés
– Mondd, lovag… – szólt kisvártatva Nathalie, miközben az ujja
ráakadt egy vékonyka gyom szárára, és maga köré tekerte azt –, te
sohasem szoktál félni a haláltól?
Nelkher meglepődött a szavak hallatán.
– Hát… hát nem is tudom, mit mondjak hirtelenjében… A küzdőtéren
vagy ha fenevadakkal csatázik az ember, nincs ideje…
– Nem, nem, én nem ilyen természetű félelemre gondolok… Sokkal
mélyebbről jövőbbre, sokkal borzongatóbbra. Olyanra, amely akkor fogja
el az embert, ha egyedül van… éjszaka, egy nagy mezőn… és… és
mondjuk a csillagokra mered…
– Ugyan már, hercegnő… Miket beszélsz?!
– Tudod, Nelkher… – A lány itt mélyen a lovag szemébe nézett – én
nagyon sokat szoktam gondolkodni a halálon. És félek tőle.
– De hiszen ez természetes…
– Igen, de én másképpen félek tőle… betegesen… Én… én nem hiszek
a túlvilágban. Sokat szoktam azon töprengeni, hogy milyen az, ha egyszer
csak megszűnik létezni a világ körülöttem. Hogy milyen a semmi.
Rendszerint nem tudom elképzelni, mert mindig van egy pont, amelyen a
gondolataim képtelenek továbblépni. Egy fal, amely elzárja képzeletem
útját. Ám néha, csak nagyon-nagyon ritkán, át tudok jutni egy kicsit ezen
a torlaszon, vagy nem is tudom… inkább át tudok kukkantani fölötte, és
ilyenkor meglátom, megérzem, mi az, hogy soha többé… Ilyenkor
megborzong az egész lelkem, megvonaglik belül valami, és
legszívesebben sírva fakadnék…
* * *
