...természetesen címke...
Emlékszem, annak idején, gyerekkoromban állandóan ezzel a kérdéssel nyaggattak a felnőttek.
Nem érthették, hogy én minden akartam lenni. És főleg mindig az, ami akkor éppen izgalomban tartotta a fantáziám...
Hiszen erről szól a gyermeki lét - minden újdonság érdekes...
Mindig az akartam lenni, ami éppen a fejemben volt.
Ha láttam valamit a TV-ben, a szocialista fekete-fehér filmeken, a Jean Marais sorozatban, az újságban, a képregényekben, vagy épp láttam a városban, esetleg tüzes lelkesedéssel mesélték a "barik"... akkor az. Vagyis:
Rendőr, tűzoltó, katona, kardvívó, hős, űrhajós.
Minden, ami érdekes...
Akkoriban persze még nem gondolkodtam olyan dolgokon, mint "én ki vagyok", nem gondolkodtam azon, mit jelent az, hogy "foglalkozás".
Most már tudom: csak egy címke.
Akkoriban úgy véltem, az ember egyetlen lehetséges léte, hogy AZ A VALAMI.
Ő AZ és AZ Ő. És kész, ilyen egyszerű a világ.
Nem értettem - nem is érthettem, hogy a világ szerepekből és címkékből áll.
És hogy amikor a fölnőttek azt kérdezik (akárha a Kis Hercegben), hogy mi akarok lenni, akkor azt a választ várják, hogy mivel szeretnék foglalkozni - és nem pedig azt, hogy:
- felnőtt
- olyan okos, mint az apukám
- és így tovább.
Nem értettem (nem érthettem), hogy Édesanya egyszerre Nő is, Munkavállaló a gyárban, Ügyfél a postán, Lánygyermek az ő édesanyja szemében, Szülő az iskolámban - és még ezer meg ezer tulajdonság és szerep és címke.
Mely címkék nagyon hangzatosak, jól körbehatárolják az embert - de semmit nem mondanak RÓLA, és egy fikarcnyit sem változtatnak RAJTA.
Számok, kategóriák - mert a felnőttek sajnos már csak ezekben gondolkodnak.
Antoine de Saint-Exupéry - Kis Herceg
Csak a fölnőttek miatt mesélem el ezeket a részleteket a B-612-es kisbolygóról, és a számát is csak miattuk árultam el; a fölnőttek ugyanis szeretik a számokat.
Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek.
Sosem azt kérdezik: "Milyen a hangja?" "Mik a kedves játékai?" "Szokott-e lepkét gyűjteni?"
Ehelyett azt tudakolják: "Hány éves?" "Hány testvére van?" "Hány kiló?" "Mennyi jövedelme van a papájának?"
És csak ezek után vélik úgy, hogy ismerik.
Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: "Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok..." - sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat.
Azt kell mondani nekik: "Láttam egy százezer frankot érő házat." Erre aztán fölkiáltanak: "Ó, milyen szép!"
Így aztán az emberek valójában nem is Engem látnak, hanem a címkéimet!
És felnőtt koromra jómagam szintúgy betéve tudom a leckét!
Olyannyira, hogy kész koanná válik a fő kérdés:
- Ki vagy te?
- Én X. Y. vagyok.
- Nem a nevedet kérdeztük, hanem azt, ki vagy te!
- Férfi vagyok.
- Nem a nemedet kérdeztük!
- Akkor munkás vagyok.
- Nem a foglalkozásod kérdeztük! Ki vagy te?
- Természetesen magyar.
- Nem az állampolgárságodra vagyunk kíváncsiak!
- Ember vagyok.
- Nem a fajodat kérdeztük!
- Akkor Földlakó vagyok.
- Nem azt firtatjuk, melyik bolygón élsz! Ki vagy te?
...
E játékot tovább folytatva, amikor az ember már kezd kifogyni a válaszokból, nos ekkor sejlik fel, mennyi jelzőt, mennyi felesleges terhet aggattak ránk szüleink, rokonaink, ismerőseink, az egész társadalom.
Mi pediglen készséggel viseljük ezeket - azt hívén, ezek "érdemek".
Azt hisszük, birtokoljuk őket - pedig valójában semmink sincs. Csak az ÉN.
Hogy idézzem a leginkább értőt:
Vagyok, Aki Vagyok
(Queensryche: I am I)
Furcsa dolog ez a "foglalkozás". Igazi illúziók magva-gyökere.
Annak idején féltem a munkát - mert azt hittem, teljesíthetetlen.
Később vágytam dolgokat. Az akartam lenni - mint egy gyerek.
Hírnevet jelentő állásokra "pályáztam". Focista, költő, író, szobrász, színész, grafikus, sorolhatnám.
De mit tehet az ember, ha nincs elég tehetsége?
Ha csak az NBX-re elég a kitartása, a gyomra, az ismeretsége?
Ha inkább ötletei vannak, de belebukik a megvalósításba, mert nem egy Boris Vallejo, nincs olyan memóriája, mint az Esőembernek, ha a kezeiből mindkettő bal, ésígytovább.
És ha nincs milliárdja, hogy művészeket bízzon meg, hogy rajzolják le profin azt a bizonyos ötletet, játsszák le s komponálják művészire azt a múzsa-csókja muzsikát, ami a fejben szól, és sorolhatnám még.
Akkor aztán nagy dolgokat akartam, amikkel valami fontosat teszek.
Irigykedni kezdtem azokra, akik emberközelből emberközelbe lépnek és segítenek.
Tűzoltó, orvos rokonok-ismerősök, filmesek, akik tényleg azzal foglalkoznak, hogy a világ jobbá váljon, hogy az emberek tényleg részesedjenek valami jóból, valamiből, ami továbbsegíti őket útjukon.
De rájöttem, hogy nincs elég türelmem az emberekhez, nem vagyok elég toleráns, sem pedig kitartó; hogy gyomor és idegek kellenek ahhoz, hogy valóban ott legyünk a tűzközelben - legyen az egy kórház, tűzeset, vagy éppen egy távoli kultúra teljesen idegen közege akár, avagy egy bűzlő koldus alkoholtól agresszív tekintete...
És hát valljuk be - a segítséghez komolyság is kell.
Aztán azt képzeltem hogy erős pozitív tulajdonságokat árasztok másokra - de ezek elfogytak, vagy sosem léteztek igazából.
Ráadásul nem mindenkinek válik hasznára az, ami jónak gondolunk.
Utána úgy gondoltam, elég hogyha hatással leszek rájuk - de ez sem volt az igazi.
A. D. Mello - Kiálts, hogy biztonságban légy - és biztos légy!
A próféta azért jött a városba, hogy megtérítse az ott lakókat.
Az emberek egy darabig figyelmesen hallgatták a prédikációit, de aztán fokozatosan elszállingóztak. Nem maradt ott egyetlen lélek sem, hogy a prófétára figyeljen.
Egyszer egy arra járó utazó megkérdezte a prófétát:
- Miért prédikálsz még mindig? Nem látod, hogy küldetésed teljesen reménytelen?
A próféta így válaszolt:
- Amikor elkezdtem prédikálni, abban a reményben tettem, hogy megváltoztatom az embereket. Hogy még mindig prédikálok és kiáltok, az pedig azért van, mert nem szeretném, ha ők változtatnának meg engem.
Végül egy éjjel bekopogtatott egy szellem és azzal bíztatott, hogy a társadalom iszonyatosan bonyolult óraművébe még sok-sok kis fogaskerék kell - mert ettől működik az egész.
Mindenkinek megvan a maga helye és maga tevékenysége - amire szükség van.
A kukásember, akit manapság szinte még munkásszámba se vesznek, biza nagy jót tesz velünk.
Jókukásember
(Jimi Hendrix: Trash man)
Ha nem vinné el a szemetet, bűz és fertőzés borítaná a várost, mint anno, mikor a szemétszállítás még nem tartozott vala a köz feladatai közé...
Idézet egy pályázat szövegéből
A „sötét” középkorban a szemetet kihajították az ablakon az utcára, a vároldalba. Az emberek a rothadó, bűzlő anyagokkal teli utcákon csak gólyalábon, vagy az azóta divatos magas sarkú cipőkben tudtak járni. Rengeteg patkány nyüzsgött ezeken a helyeken rendszeres járványokat okozva (pestis, kolera). Mikor felismerték a szemét és a járványok közötti összefüggést, magánvállalkozások alakultak a szemét elszállítására.
A hulladék eltakarítása azonban csak a 19. században vált általánossá, miután Robert Koch kétséget kizáróan igazolta, hogy a betegségeket a szemétben levő kórokozók okozzák. A keletkezett szemetet elszállították a településen kívülre, azonban biztonságos elhelyezésről még nem lehetett beszélni.
Ugyanígy a takarítónő sem lebecsülendő, aki gondoskodik RÓLUNK is.
És mindenki beilleszkedhet a nagy műbe... mindenki találhat értelmet a munkájában.
Ahogy arról a dalai láma is beszél itt:
H. C. Cutler: A boldogság művészete a munkában
azaz mindenkire szükség lehet.
Ráadásul mindig hatással vagyunk a környezetünkre. Nem kell mindig nagy dolgokra gondolni - elég például csak a jelenlétre egymás életében.
A jelenlét is számít ebben a kusza szocális hálóban
(Egy fiúról: "Hiszen itt vagy - és ez számít!")
A. D. Mello
A kis Jancsi nagyon készült az iskolai színjátszás egyik szerepére. Édesanyja tudta, hogy fia mennyire szeretné eljátszani ezt a szerepet, de attól tartott, hogy nem fogja megkapni. Amikor kiválasztották a szereplőket, Jancsi hazatérve az iskolából, büszkén és izgalomtól repesve újságolta édesanyjának: - Mami! Képzeld, mi történt! Arra választottak ki, hogy tapsoljak, és lelkesítsem a többieket.
Egy gyermek ellenőrző könyvéből: "Samu segítőkész hallgatásával vesz nagyon szépen részt a csoportos éneklésben."
Így lettem bolond:
élni kell
és lehet
(Hobo Blues Band: A bolond levele a kisfiúnak)
* * *
