HTML

durumdara

Friss topikok

  • Tiburc: Ez az egész olyan ismerős... (2012.09.16. 12:45) Tenyészfaj?
  • Intizar: A legendabeli gazda ugyan csak takarékossági okokból akarta leszoktatni lovát az evésről. De majdn... (2010.09.20. 20:12) Kevesebb többet hoz
  • G.Freeman: Marhaság. A fedezetlen pénzkibocsátás inflációt okoz-ahogyan a lanti képen látható, a pénz olyan ... (2010.02.27. 14:31) A hit, mint kollektív gazdasági megegyezés

Claudio Tinivella: Katonák

2010.11.04. 17:21 durumdara

CLAUDIO TINIVELLA - Katonák

 

Mentek az utcákon
Névtelen egyenlőségben
Csontjaikban a nem kívánt
Fáradozások fáradtsága
Csendben mentek el
Mint ahogyan érkeztek
A Vörös Út mentén
A karjaik alatt
Jól összehajtogatott ejtőernyőikkel….

 

Így szólt a Legenda. Régi legenda volt, talán nem annyira régi, mint maga a Háború, de mindenesetre nagyon régi.

Apám gyermekkorában hallotta, és nagyapám is emlékezett rá, hogy gyermekéveiben ő is hallotta; még nagyapám apja is állította, hogy ő is hallotta már a legendát, mielőtt megnősült volna.

Már akkor is folyt a Háború, a világ higgadtan és módszeresen rombolta önmagát.

 

...És a bátorság a szívben
a halál a szemekben
Látta őket másnap este
Wey Roski hegyein
Menetelni és mormolni
A harci dalokat...

 

Ez volt Jorh Donny, a vak mesemondó kedvenc legendája. Amikor először hallottam őt, kilencvenedik évéhez közeledett, és rekedt hangja már csaknem elvesztette vonzóan fémes erejét, amely egész generációkat ragadott magával; mégis nagyon izgalomba hozott.

Lelkemben átéreztem azt a fantasztikus félelmet, azt a kétségbeesett bátorságot, ami a háborúzó katonákat mozgatta, szokatlan világossággal láttam mindezt, olyan átéléssel, amelyet csak a dolgok távolsága adhat meg az embernek.

Miután hazatértem, szenvedélyesen játszani kezdtem girmáromon. Órákon keresztül játszottam, minden egyébről megfeledkezve.

Falunkban a Háború nagyon sokáig egyszerűen csak vitatéma volt. A mi tartományunkat hosszú ideig elkerülték a csatározások. Azt hiszem, éppen azért volt olyan népszerű a legenda, mert azt bizonyította, hogy mi is részt vettünk valamilyen módon abban, ami történt.

Számunkra a háború akkoriban mesés, szinte mágikus jelleget öltött. Nem volt még az a félelmetes valami, ami később lett.

Amikor nálunk is felbukkantak a katonák, nagy ünnepléssel fogadtuk a kiválasztottakat, bátorító kórusok és az irigység könnyei kísérték őket.

A háború igazi természetére csak később jöttünk rá. Akkor történt ez, amikor az első levelek és fekete keretes táviratok megérkeztek a frontról.

De ez még semmi sem volt.

Nem ismertük a bombázásokat.

Abban az időben, amikor a rakéták először sújtottak le falunkra, alig múltam 15 éves, nemsokára elértem volna a sorköteles kort. Én mégsem féltem a háborútól. Bátor fiú voltam, és tudtam, hogy hős leszek, ha megadatik számomra a lehetőség.

De amikor láttam, hogyan falja a tűzeső falumat, óriási félelmet éreztem, és eltökéltségem, hogy hős legyek, kissé megingott.

Aztán eljött az azúrszínű autó. Eljött és körözött, mint egy prédára leső sólyom. Miután sietség nélkül átvizsgálta a falu összes utcáját, meghozta döntését: engem választott.

Meg sem fordultam, hogy lássam szüleim arcán a hiábavaló fájdalmat. Helyet foglaltam a hátsó ülésen, és lelkiismeretesen válaszoltam a kérdésekre. Mindent elmondtam; hogy nem félek a háborútól, hogy kész vagyok életemet áldozni fajtám magasabb rendű érdekeiért, és hogy girmáromon olyan hangokat tudok megszólaltatni, amelyek ujjaim ügyessége által bátorságot öntenek a lelkekbe, hogy sokan tapasztalták ezt a legutóbbi bombázás során (amely után a hadszíntér eltávolodott a falunktól), hogy kicsiny gyermek korom óta szívembe zártam a Legendát. Hogy abban az évben a betakarított termés nem volt túlságosan jó.

Az üres tekintetű férfi szakértő szemmel méregetett, és időnként jegyzetelt.

Néhány órás autózás után egy tisztásra értünk, ahol több száz helikopter vesztegelt. Rámutattak az egyikre, elindultam felé, beszálltam, és akkor láttam utoljára földemet.
 

A kiképzés nem volt túlságosan kemény, de mélyen megdöbbentett kiképzőnk fakósárga szemének hidegsége. Száraz, recsegő hangja, parancsainak szikár pontossága meggyőzően idézte azokat a zajokat, amelyeket a harcmezőkön fogok majd hallani.

Megkaptuk fegyvereinket és egyetlen utasítást: harcolni az utolsó csepp vérünkig. Nem adhatjuk meg magunkat semmiféleképp.

Nem parancsolták meg, hogy gyűlöljük az ellenséget, csak azt, hogy öljük meg.

Az igazat megvallva azt sem tudtuk, ki az ellenség, nem is kaptunk erre semmilyen eligazítást. Csak annyit mondtak, hogy az adott pillanatban minden nehézség nélkül fel fogjuk ismerni.

Néhány fiú a csapatomból beszélte a nyelvemet vagy legalábbis valamilyen, az enyémhez hasonló nyelvet. Velük kötöttem barátságot. A tétlenség hosszú óráiban, amikor a laktanya nem volt elég nagy, hogy bánatunk elfért volna benne, leültünk a padlóra, holsin cigarettát szívtunk és beszéltünk.
Beszéltünk a falunkról, a szüleinkről, a gondjainkról. Olyan jó volt felszabadulni egy kicsit, utána egy ideig jobban éreztük magunkat.

Nekem leginkább a girmárom hiányzott. Elveszettnek éreztem magam a hangszerem nélkül, és esténként ajkamra tolultak a dalok, ujjam bizsergett. Olyankor társaim csodálkozása és együttérzése közepette hangom a magasba emelkedett, édesen és rekedtesen, betöltve az egész termet, hogy egy csöppnyi nosztalgiát lopjon a szívekbe.

Nemegyszer más hangok is csatlakoztak az enyémhez. Szívünk egyesült, hogy kiénekeljük magunkból közös bánatunkat.
A holsin füstje úgy lebegett felettünk, mint egy részvétteljes felhő.
 

És eljött az indulás napja.
 

Egyikünk sem járt még az űrben, és nem is számított rá, hogy valamikor sor kerül rá. így hát döbbent ámulattal figyeltük, ahogyan a nagy köd- és vízlabda elviselhetetlen sebességgel távolodik tőlünk, míg végleg a sötét ég egyik csillagává nem zsugorodott.

Két hétig utaztunk, próbára téve bátorságunkat és visszafojtva kínzó nosztalgiánkat. Kiábrándult álmunkat aludtuk, mikor a hűvös, fémes hang elárulta, hogy elérkezett a várva várt pillanat. Kinyitottuk szemünket, és az ablakon keresztül megpillantottuk az örök homokviharral ránk váró vörös világot. Óriási fémtornyok – katonai táborhelyek – meredtek az emberi szem által valaha is látott legnagyobb kanyon peremén és a tornyok lábánál, bár még nem látszott, ott lapult a harci repülőgépek ragadozóraja.
 

A látóhatár alján egy kékesfehér csillogású nagy kupola jelezte az idegen jelenlétét: ott volt az ellenség.

Minden különösebb nehézség nélkül értünk földet. Alighogy szilárd talajon álltunk, még ámulatunkból magunkhoz sem tértünk, a hűvös, egykedvű hang kiadta a szükséges parancsokat. Felöltöttük az űrruhát, megnyitottuk a légzőkészüléket, vállra vettük a fegyvert, és elindultunk.

Senki sem fogadott bennünket. Senki sem üdvözölt. Libasorban mentünk egy ideig, aztán észrevettük a lefelé nyíló bejáratot és mögötte a lépcsőt. Bementünk.
Az ajtó halk magabiztossággal zárult be mögöttünk. Valaki nyilván figyelt bennünket.

Fürgén menetelve és elfojtva a kellemetlen gondolatokat, követtük a halványan megvilágított folyosót, míg a nagy teremhez, hálótermünkhöz nem értünk. Elhelyezkedtünk a kétszemélyes fülkékben, levettük az űrruhát, és az ágyon elnyúlva pihenőre tértünk.

Nem sokáig pihentünk. Minden fülkében bekapcsolódott az apró képernyő, és megjelent rajta a várt üdvözlés. Ez kissé enyhítette aggodalmunkat.

A képernyő közölte a ránk vonatkozó tervet: huszonnégy óra pihenés és akklimatizáció, majd az első bevetés. A következő nap hajnalára harcra kész állapotban kell lennünk. Mindent összevéve, nem volt rossz a hálóteremben. Az étel jó volt, az ágyak kényelmesek, a levegő pedig mámorítóan édes és illatos. Senki sem akart a másnapra gondolni, a heves szélre, a csapdákra és veszedelmekre, a ránk váró csatákra. Senki sem akart a bevetés pillanatára gondolni, mintha így soha nem is jönne el az a pillanat.

A pillanat azonban eljött. Eljött, és kételkedések közepette, de készen talált bennünket. Egy másik folyosón meneteltünk, átléptünk a végén lévő ajtón, és szinte érthetetlen módon a szabadban találtuk magunkat.

Egy marsbéli sivatag kellős közepén, állig fegyverben, nem is sejtve, merre lehet az ellenség.
Az első támadás szinte meglepetésként ért bennünket, de fegyvereink, szinte saját akaratukból, viszonozták az ellenség tüzét. Sokan meghaltak, és sok volt a borzalmasan megcsonkított sebesült. Gyomromon legyűrhetetlen émelygés lett úrrá, és megfutamodtam átkozva túlságosan lassú lábamat és túl szaporán dobogó szívemet.

Nem jutottam messzire. Valami élénk színű mentőautó üldözőbe vett és utolért. Megismerkedhettem a katonai börtön szigorával. De még csak újonc voltam, akivel nem akartak kegyetlenül bánni.

Amikor visszatértem csapatomhoz, csodálkozva számolgattam a fülkéket, és észrevettem, hogy csak harmadannyi van, mint az első napon. Mint vérszomjas zsarnok, uralkodott a csend, és társam feldúlt arca ékesen bizonyította, milyen kemény csatákat vívtak, és milyen nehézségekbe kerülhetett élve visszatérni.

Ezután még háromszor mentünk ki a felszíni szélbe, homokba, és kevesen maradtunk életben. S minden alkalommal megdöbbentünk azon, ahogyan szinte akaratlanul tüzelni kezdünk, ahogyan az ellenség csendben elesik, ahogyan a halál arc nélkülivé teszi társainkat.

Végül én és Mjek, a Türkiz-csúcsok lakója, úgy döntöttünk, hogy elég ebből az egészből, és elindultunk a táborhelyünktől sok kilométerre emelkedő nagy hegy irányába. Egy egész napi és egy éjszakai kétségbeesett rohanás után elérkeztünk a hegy lábához.


A hajnal sima fekete kőfal alján virradt ránk. A távolban narancszöld robbanások jelezték az éppen folyó, sokadik csatát.


Mjek a hegyek jó ismerője volt, felhasznált minden fogást, hogy a legkisebb erőlködéssel kapaszkodhassunk fel. Az Olimposz-hegy azonban még neki is kemény dió volt. Jó négy napig küszködtünk csak azért, hogy elérjük azt a kis fennsíkot, amely körülbelül a hegy közepe táján volt, ám amikor felértünk, meglepő dologra bukkantunk egy ajtó, ablak vagy egyéb nyílás nélküli, szögletes fémépítményre, pontosan a kis fennsík közepén.

Annyira megdöbbentünk, hogy jó ideig tátott szájjal, csendes tanácstalanságban szemléltük a csodát, mielőtt vettük volna a bátorságot, hogy elinduljunk felé.

Már tízméternyire voltunk a falaktól, amikor ki tudja, honnan, egy hang szólt hozzánk. A nyelvet nem ismertem, de Mjek a Fővárosban tanult, és minden nehézség nélkül megértette. Izgatottan kapkodva a levegőt, majd lassan-lassan megnyugodott, végül ezt mondta:
– Menjünk. Azt mondta, hogy menjünk be.
– Ki mondta? – kérdeztem, és ugyancsak furcsán éreztem magam.
– Majd ő mindent megmagyaráz – felelte nyugodtan Mjek. Beléptünk. Valami felvonóféle előbb egy nyomáskiegyenlítő kamrába szállított bennünket, majd felvitt egy szobáig, ahol szánalmas külsejű, de fiatalosan élénk tekintetű öregúr fogadott. Gyorsan végigmért, majd pár szót váltott Mjekkel, aki nyilván azt magyarázta neki, hogy én nem értem a nyelvét, mire azonnal átváltott az én vidékem egyik dialektusára. Némi fáradsággal bár, de sikerült megértenem szavait.

– Tudtam, hogy előbb-utóbb idejön valaki – kezdte halk, de határozott hangon – és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök neki. Ellenkezőleg, igazán elégedett vagyok. Rövid szünetet tartott, miközben felváltva nézett rám és Mjekre. – Ti viszont bizonyára bánni fogjátok, hogy épp ide kerültetek. De erről majd később. Legyőzve a nyelvemet bénító félelmet, megkérdeztem:
– Bocsásson meg, de kicsoda ön?
– Csak nyugalom – felelte –, meg fogom magyarázni. Előbb azonban javaslom, igyunk egy csepp shamirt. Éppen ilyen alkalomra tartogattam egy üveggel. Tessék – kutatott az íróasztal alatt. – Itt is van. Még a Különleges Őrség sem tudott rábukkanni. Ismerem ám én a dörgést, tudjátok? Ha eldugok valamit, maga az atyaúristen se találja meg.

Az első percek bizonytalansága után az öregúr kezdett bizalmat ébreszteni, és valamiféle ösztönös rokonszenv ébredt bennem iránta. Gondolatainkba merülve, lassan kortyoltuk a shamirt. Amikor az első poharat kiittuk, az öregúr újra töltött, de jelezte, hogy várjunk az ivással, mert mondani készül valamit. Majd megköszörülte torkát, és hozzáfogott:
– Siw Hjork tudós vagyok, és remélem, egyikőtök sem hallotta még a nevemet, mert megbocsáthatatlan vádak tapadnak hozzá. Amit itt láttok, az nem a házam: ez a börtönöm. Hét éve zárkóztam el ide, és ez idő alatt csak Ertu rendőrfőnökkel és Gjuk hadügyminiszterrel volt alkalmam érintkezni. Hát igen, a Háború! – Tekintete haragossá vált. – Mindennek ez az oka. Gondolom, egyikőtök sem tudja, hogyan kezdődött, és ennyi idő után miért nem ért még véget.

– Ön tudja? – vágtam közbe.

Nem válaszolt.

– Csakugyan csinos kis kalamajka, és kétlem, hogy hatékony megoldást lehetne találni rá. Látjátok – szemében a büszkeség szikrája villant – a Háború szinte véletlenül kezdődött és hosszan elhúzódik. Nekem sikerült kielemeznem. Én találtam ki azokat az automata gépeket, amelyek tökéletessé és bizonyos értelemben befejezhetetlenné tették. Az alapelv nagyon egyszerű volt, tekintettel arra, hogy a háború az ember veleszületett szükséglete, kiirthatatlan szükséglet, és csak meg kellett alkotni valamit, ami megfelelő módon kielégíti ezt a szükségletet, ugyanakkor ellenőrizhető. Pontosan ezt tettem én.

– Csakugyan ön művelte ezt a szörnyűséget? – kérdezte Mjek, vádlóan rámutatva. Az öreg tudós ezúttal is adós maradt a válasszal.

– Természetesen emberi katonákat is be kellett vonni, de ezeket a legagresszívebbek közül kellett kiválasztani, akik rendes körülmények között valószínűleg bűnözővé váltak volna. Azt azonban nem láttuk előre, hogy egy apró áramkimaradás tönkreteszi az ellenőrző rendszerünket. A központi számítógépek saját logikájuk szerint kezdtek cselekedni, egyre önállóbbak lettek, és nem engedték magukat újraprogramozni.

Az általános pusztulás elkerülésére csak azt tudtuk kitalálni, hogy a hadszínteret áthelyeztük ide a Marsra, ám a veszélyt ezzel még nem hárítottuk el. Ha nem lesznek többé katonák a Marson, a gépek ismét lecsapnak a földi objektumokra, és senki sem tudja megállítani őket.

Ezért kellenek mindig újabb katonák. Hogy átvészeljük addig, míg megtalálom a módját, miként lehet a központi számítógépek által felállított önvédelmi rendszert szétzúzni.

Az öreg felsóhajtott, ivott egy korty shamirt, és folytatta:

– Ezért vagyok ide bezárkózva. Hogy megoldjam a problémát. És csak a halál vagy a siker szabadíthat ki innen. Ami kettőtöket illet – folytatta változatlan hangon rosszul tettétek, hogy idejöttetek, mert ez az a hely, ahol legelőször fognak keresni benneteket. Én egyébként nemigen kedvelem a dezertőröket. A túléléshez katonákra van szükségünk, és minden dezertálás az ellenségnek kedvez. Ezért én magam hívtam az Őrséget, amely visszavisz benneteket a csapatotokhoz. Remélem, nem lesztek többé olyan óvatlanok, hogy megszökjetek.

Körülnéztünk: a kék egyenruhás Különleges Őrség vett körül bennünket. Nem tanúsítottunk ellenállást, hiábavaló lett volna. És azok után, amit hallottunk, erőnk sem volt hozzá.

„Visszajöttek a katonák / Visszajöttek nyugalommal / Sokan a hordágyon / Félig lezárt szemmel / De sokan ott maradtak / A csatamezőkön / A túlélők hangjai / A Nőket szólító / Könnyed sóhajok / Elszórják puskáikat.”

Így végződött a Legenda. A katonák és a Háború legendája. Amit Jorh Donny mesélt, nehéz volt sírás, megindulás nélkül hallgatni. Mert a háború hősies dolog, és a katonák mind hősök, tiszta és legyőzhetetlen hősök, akik csak a halálban nyerik el jutalmukat.

De most már tudom, hogy nem így van. Hiszen láttam igazi csatákat, egy percnyi életért átkozódva rimánkodó igazi halottakat. Láttam a pontosan és közönyösen célzó és célba találó fegyvereket. Tudom az igazságot.

Mert mi katonák vagyunk, és az a dolgunk, hogy megöljenek bennünket. És ezt a háborút, amely oly sok éve tart, a mi életünk táplálja, de okát és célját egyikünk sem ismeri. Mert a kezünkben lévő fegyvereknek tüzelniük kell, erre készítették őket, és ezt teszik mindaddig, míg az utolsó áldozat is el nem esik.

Nagyon-nagyon régen valaki azt gondolta, hogy tréfát űzhet a háborúból, és akkor a háború rettenetes bosszút esküdött.

 

- vége -

 

Gépi háború
(Terminátor)

 

Élet és Halál
(Kseniya Simonova - Sand Animation)

 Hosszú jegyesség
 

Könyörtelen, önfeláldozó harcosok
(Ants create a lifeboat in the Amazon jungle - BBC wildlife)
 
és
(Ants Vs Crabs - a surprising winner! - Ant Attack - BBC wildlife)

 

 

* * *

Szólj hozzá!

Címkék: harc háború gép ember csata katonák claudio tinivella

A bejegyzés trackback címe:

https://durumdara.blog.hu/api/trackback/id/tr132423566

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása