Dr. Ralph Bircher Szigorúan bizalmas ? A táplálkozástan titkos dokumentumai
Minimális táplálék: maximális életteljesítmény
McCay professzor kutatócsoportjának eredményei
A Wiad kutatóközpont (Stockholm) ikerborjú etetési kísérleteiből kiderült (lásd 103. oldal), hogy a túletetett állatok (amelyek a „normális mennyiség” 140%-át kapták), gyorsabban érnek és öregszenek, rövidebb ideig hozamképesek, mint „alultáplált” társaik (a „normális mennyiség” 60%-ával letetettek). A legnagyobb tejhozamot eredményező táplálékmennyiség azonban a „normálisnál” 40%-kal, illetve a maximális tápmennyiségnél 55%-kal kevesebb.
A McCay-kutatócsoport húsz éven át végzett vizsgálatainak eredményei még a fentieknél is figyelemreméltóbbak. A kutatások célja azon kérdés tisztázása volt, hogy vajon az életmód – különösen a táplálkozás – képes-e az élettartam meghosszabbítására és az úgynevezett időskori megbetegedések kialakulásának megakadályozására. A Cornell Egyetem jó hírnevének köszönhetően ezek a kutatások különösen nagy jelentőségűek.
McCay már a kezdetekkor megdöbbentő tényekkel találkozott: „A táplálkozástudomány mindeddig kizárólag az élet első felének kutatásával foglalkozott. Az élet második fele (háttérbe szorult, holott az emberiség számára éppen ez lenne rendkívül fontos.
A növekedési sebességet túlzottan könnyelműen tekintettük a táplálékminőség mutatójának. A felnőttekre vonatkozó táplálkozáselméletek azért megkérdőjelezhetőek, mert következtetéseik a növekedésben lévő állatokra vonatkozó adatokból származnak.
A táplálkozástudomány egészében az a vélemény uralkodik, hogy a szervezetet a bölcsőtől a koporsóig táplálékbőséggel kell ellátni."
Nem igazán átgondolt az a kutatási irányzat, amely ismereteit a haszonállatok vizsgálataiból nyeri, és az ott felmerülő kérdéseket az emberi táplálkozásra vetíti ki.
A haszonállat tartásnál ugyanis a végtermékek költségei játsszák az alapvető szerepet. Azaz: mennyi munkabér és táplálék szükséges egy kiló hús vagy egy liter tej előállításához?
Mivel a legtöbb haszonállatot élete első harmada előtt levágják, ezek a vizsga. latok csak azokat a tényezőket veszik figyelembe, amelyek a tápanyag-hasznosulást, illetve az életfolyamatokat a vágás időpontjáig vizsgálják. Ezzel ellentétben az emberi táplálkozás célja a minél nagyobb teljesítőképesség biztosítása, lehetőleg a teljes hosszú élettartam alatt.
De a tejelő állatoknál is közvetlen hasznot jelenthetne a hozamképes időszak megnövekedése, amely 20 évről 3-5 évre csökkent (ahogy ez a wiadi eredményekből kiderül).
1930-ban kezdődtek Clive M. McCay professzor munkacsoportjának többéves vizsgálatai fehér egereken és egyéb állatokon. A kutatók az évek során egyre alaposabb vizsgálati módszereket dolgoztak ki. A fehér patkányok – amelyek a leggyakrabban használt kísérleti állatok – megközelítőleg 600 napot élnek, és a fogságban gyakran kapnak tüdő-, illetve fülgyulladást, valamint különböző fekélyeket, amelyek következtében idő előtt elpusztulnak. McCay ezt a „szokásos élettartamot” szinte a kétszeresére tudta növelni, és a fertőzések iránti fogékonyságot gyakorlatilag teljesen meg tudta szüntetni.
Ezt olyan táplálkozással érte el, amely életfontosságú anyagokban (vitaminok, enzimek, nyomelemek stb.) rendkívül gazdag, azonban a tápanyagokban, illetve a tulajdonképpeni kalóriahordozókban – fehérjék, zsírok, szénhidrátok – kifejezetten szegény volt. Így tehát az állatok egy kissé mindig éhesek maradtak, és fejlődésük valamivel elhúzódott.
A legtöbbet akkor lehetett elemi, ha ez a táplálkozásforma közvetlenül az elválasztáskor kezdődött.
Amint a táplálékmennyiség 900 nap után a szokásos élettartam másfélszeresére elérésekor), ezek az állatok eltolódott fejlődésüket játszva behozták. Bár nem lettek akkorák és olyan súlyosak, mint a kezdetektől jól táplált kontrollcsoport tagjai – az ennyire későn felnőtt patkány aggastyánok meglepően mozgékonyak, fiatalosak, frissek és szépek voltak, fényes szőrrel és puha formákkal.
Különösen, ha a szűkös táplálékot továbbra is kapták, még ebben a „matuzsálemi” korban is szaporodóképesek és betegségektől szinte teljesen mentesek maradtak!
Ezek után még 200 napig éltek. Egyikük 1456 napot élt a 600 helyett, ami 150 emberi évnek felelhet meg.
Ugyanakkor az állatok a szűkös táplálékon tartás hosszú (körülbelül 900 napos) ideje alatt egyáltalán nem voltak bágyadtak, lassúak vagy esetleg félholtak.
Éppen az ellenkezője volt megfigyelhető, hangsúlyozza McCay: egész hosszú életüket az egészséges élénkség, kezdeményezőkészség jellemezte. „Senki sem foghatta volna rájuk, hogy bár tovább éltek, kevesebb jutott ki nekik. Ennek éppen az ellenkezője volt igaz."
Szintén lényeges a következő megállapítás: Ha a kísérleti állatok életük első felében bőséges táplálékban részesültek és csak a második felében csökkent a tápanyagmennyiség, az élettartam ugyan valamennyivel meghosszabbodott, de csak igen korlátozott mértékben.
„A jelentős élettartam-meghosszabbodás a növekedés fékezésével (kezdettől fogva) érhető el.”
A vizsgálatok a legutóbbi generációk körében megfigyelhető akceleráció és a megnövekedett testmagasság értékére és hátrányaira vonatkozó vita szempontjából, valamint az érelmeszesedés okaira vonatkozó világméretű találgatásokkal kapcsolatban jelentősek.
Ez utóbbira vonatkozóan McCay a következőket állapította meg: ha a szűkösen táplált patkányok nagy mennyiségű koleszterint kaptak, erre mindössze a koleszterinszint enyhe, átmeneti emelkedésével reagáltak.
Hasonló eredményekre jutott szinte McCay-jel egy időben M. B. Visscher a Chicagói Egyetem professzora is. Visscher professzor eredményeiről azonban csak egy 1947-es Times beszámoló áll rendelkezésünkre, az eredeti publikációnak utána kellene nézni. A csekély éhség Visschernél is jelentősen megnövelte a fehér egerek élettartalmát.
A vizsgálatok során a 144 újszülött nőstény fele annyit ehetett, amennyit csak akart, míg a másik fele ennek a táplálékmennyiségnek csak a kétharmadát kapta. 240 nap után az „alultáplált” állatok közül 26 szabadon táplálkozhatott.
Az eredmény a következő volt: bár az éhes egerek kisebbek maradtak, aktívabbak élénkebbek és serényebbek voltak, ritkábban szenvedtek rákban, illetve más betegségekben, és hosszabb ideig éltek, miközben a „jól tápláltak” közül egy sem élt másfél évnél hosszabb ideig, addig a szűkösen tápláltak több mint két évig éltek.
Az éheseknek ugyan kevesebb utódjuk lett, mint a jól tápláltaknak, de ha bőséges táplálékot kaptak olyan életkorban, amikor a másik csoport gyakorlatilag már terméketlenné vált, gyorsabban kezdtek el szaporodni, mint a jól tápláltak. Ezeknek az eredményeknek a tükrében emlékeztetnünk kell arra, hogy a legtöbb szabadon élő állat természetes körülmények között az év nagy részében „alultáplált”.
Valószínűleg erre a természetes állapotra és közben a táplálékszerzésre fordított nagy erőfeszítések szükségességére van beállva, miközben alkalmanként a fölöslegben előforduló bőséggel is élnie kell.
Felmerül a kérdés, hogy tudományos táplálkozástanunkban az „alultápláltság” kifejezést vajon nem használjuk-e túl könnyedén, akkor is, amikor gyakran nem valódi alultápláltságról, hanem sokkal inkább egy ökonomikus táplálkozásról van szó. Ugyanakkor a „túltáplált” kifejezést túlságosan könnyedén megkerüljük, mert hajlamosak vagyunk az átlagot normálisnak tekinteni.
McCay vizsgálatainak eredménye, hogy a táplálkozás-élettanba bevezette az „teljes-életteljesítmény” kifejezést.
Bebizonyosodott számára, hogy a táplálkozás tekintetében sem szabad túl „korán dicsérni a napot”, ha meg akarjuk tudni, hogy a táplálék mennyisége és minősége mikor bizonyul a legmegfelelőbbnek. A teljes-életteljesítmény a „vitalitás ás az élethossz együttese”, vagyis az egyén kibontakozásának és az önmegvalósítás teljesítményének az összege, amelyet képességeinek függvényében a születés és a halál között ér el. pontos lenne ezt a tulajdonképpen magától értetődő, ám rendkívül lényeges és elhanyagolt kifejezést szem előtt tartani és hangsúlyozni, mivel mind az emberekre, mind az állatokra vonatkozóan még mindig az az irányzat uralkodik, amely az ifjúság növekedésének sebességét a táplálék egyértelmű kritériumának tartja. Ugyanakkor a modern orvostudomány vívmányai által elért életmeghosszabbodás a kémiai-technikai segítséggel elért „bicegő-egészséget” jelenti.
Ezekkel a felismerésekkel és a „teljes-életteljesítmény” kifejezéssel arra kényszerülünk, hogy a kutatás irányát ismét a táplálkozás-ökonómia felé tereljük, amelyet a kor szelleme a maga szerencsétlen, ellentmondásos „egészségügy” kifejezésével még mindig megtagad.
* * *
