durumdara

Gyerekek írták az óceánról

1.)
Az osztrigák golyóit gyöngynek nevezzük.
(Jerry, 6 éves)

2.)
A cápák rondák és durvák és nagy fogaik vannak, akárcsak Emily Richardsonnak. Ő többé már nem a barátom.
(Kylie, 6 éves)

3.)
A bácsikám két másik bácsival és egy nénivel elment halászni, és amikor visszajött, rákja lett.
(Millie, 6 éves)

4.)
Amikor még a hajók vitorlával működtek, a szél vitte őket keresztül az óceánon. Néha, amikor szélcsend volt, a tengerészek fütyültek, hogy feltámadjon a szél. A testvérem szerint inkább babot kellett volna enniük.
(William, 7 éves)

5.)
A sellők az óceánban élnek. Szeretem a sellőket. Gyönyörűek, és imádom a fényes uszonyukat, de hogy a fenébe lesznek terhesek? De tényleg?
(Helen, 6 éves)

6.)
Nem írok az óceánról. A kistesóm állandóan bőg, Apu állandóan kiabál Anyuval, a nővérem teherbe esett, szóval nem jut eszembe semmi, amit leírhatnék.
(Amy, 6 éves)

7.)
Néhány hal veszélyes. A medúzák csípnek. Az elektromos angolnák megráznak. Biztos tengeralatti barlangokban élnek, szerintem ott csatlakoznak rá a töltőikre.
(Christopher, 7 éves)

8.)

A nyaraláson Anyu elment vízisízni, de elesett nagy sebességnél. Azt mondja, többet nem vízisízik, mert a víz bement a nagy, kövér seggébe.
(Julie, 7 éves)

9.)
Az óceán vízből és halakból áll. Hogy a halak miért nem fulladnak meg, azt nem tudom. (Bobby, 6 éves)

10.)
A papám tengerész volt, és mindent tud az óceánról. Egy dolgot nem tud csak, hogy miért hagyta ott a tengerészetet és vette el Anyut.
(James, 7 éves)

* * *

1. 

Az első gyerekem ötven után szeretném vállalni, szingli vagyok és utoljára ötéves koromban voltam beteg.

2.

Haza is mehetek, ha végeztem a nap végén? Erre nem is számítottam.

3.

Én sokallom a fizetést ezért a pozícióért, inkább osszák szét a HR-osztály munkatársai között. 

4.

Nem iszom, de csapatépítő tréningen józanul is lehet velem mindent csinálni... 

5.

Anyanyelvi szinten beszélek angolul, kivéve, ha nálam magasabb szintű vezetőmmel tárgyalok együtt. 

6.

Az előző cégtől végkimerülés miatt rúgtak ki, de azóta aludtam négy hónapot. 

7.

Nem kérek céges autót, sőt a saját kocsimat is felmatricázom, ha kérik. 

8.

Minden számítógépes programhoz értek, és ami esetleg nincs, azt meg hozok. 

9.

Hobbim a kávéautomata- és fénymásoló- szerelés, valamint a vállalatirányítási rendszerek karbantartása és fejlesztése. 

10.

A PHd hallgatók Miss Topless címét csak azért nem írtam be, mert amúgy is fent vannak a képek az interneten.

* * *

- Kérdés: Mi a globalizáció?
- Válasz: Diana hercegnő halála
- Kérdés: Mire alapozza a feltevését?
- Válasz: Egy angol hercegnő egyiptomi barátjával karambolozott egy francia alagútban, egy német autóval utazva, amelyben holland motor ketyegett, amit egy belga sofőr vezetett, aki skót whisky-t piált, és egy japán motoron utazó olasz paparazzi követte, majd amerikai doktor akarta megmenteni brazil gyógyszerekkel. És mindezt elolvasod te, egy magyar, aki kínai ruhákban ülve taiwani monitort bambulsz...

* * *

A. D. Mello - ÁLLANDÓ TUDATOSSÁG

Egyetlen zen tanítvány sem kezdene el addig másokat tanítani, amíg ő maga nem élt együtt egy mesterrel legalább tíz éven keresztül.

Tíz évi inaskodás után Tenno is tanító lett. Egyszer elment meglátogatni Nan-in Mestert.

Mivel esett az eső, ezért Tenno fapapucsba bújt, és esernyőt tartott a feje fölé.

Amikor Tenno belépett, Nan-in így szólt hozzá:

—A papucsodat és az esernyődet a teraszon hagytad, nemde? Mondd meg nekem, hogy az esernyődet a papucsok jobb vagy bal oldalára raktad-e?

Tenno nem tudott válaszolni, teljesen összezavarodott.

Rájött, hogy képtelen az állandó tudatosságra.

Ezért aztán Nan-in tanítványa lett, és újabb tíz évet töltött el, hogy elnyerje az Állandó Tudatosságot.

Ember, aki állandóan tudatos: ember, aki teljesen jelen van minden pillanatban: Ő a Mester!

Taisha Abelar - Absztrakt repülés

Clara figyelmeztetett, ahhoz, hogy üressé váljunk, alaposan bele kell merülnünk az összegező gyakorlat állapotába és hagyni, hogy az energia akadálytalanul átáramolhasson rajtunk. Csak nyugalmi állapotban juthat teljes uralomra a bennünk lévő látó, vagy változhat át az univerzum személytelen energiája egy nagyon is személyes szántszándéknak az erejévé.
– Amikor kellőképpen üressé tettük magunkat az idejét múlta és terhes leltárunktól – folytatta –, az energia hozzánk jön és magától összegyűlik; és amikor elegendő gyűlt össze, átváltozik erővé.
Bármi jelezheti ennek jelenlétét: hangos zaj, lágy hang, egy gondolat, ami nem tőled ered, vagy az életerőnek és jóérzésnek egy váratlan hulláma.
Clara hangsúlyozta, hogy végül is nincs különbség abban, hogy az erő ébren, vagy álmunkban ér el bennünket, mindkét esetben egyformán fontos, bár az utóbbi kevésbe meghatározható és hatásos.
– Amit ebben az éber állapotban ezzel az erővel kapcsolatban tapasztalunk, azt álomgyakorlatainkba kell átvigyük – folytatta –, és bármilyen erőt tapasztalunk az álmainkban, azt viszont ébrenlétünk alatt kell felhasználjuk. A lényeg az, hogy tudatosak legyünk, akár ébren, akár alvás közben. – Erősen rám nézve megismételte – Az a lényeg, hogy tudatosak legyünk.

A. D. Mello - SZENTSÉG A JELEN PILLANATBAN

Buddhától egyszer megkérdezték:

— Ki a szent?

Ezt válaszolta:

— Minden óra háromezer hatszáz másodpercből áll, és minden másodpercet fel lehet még osztani egy bizonyos számú részre. Az, aki képes a másodpercnek minden egyes részében teljesen jelen lenni, az valóban szent. 

Figyelem!
[Star Wars: "Figyelmedet a Jelen kösse le!"]

vagy másképp Tudat-osság...

A. D. Mello

Bár a Mesternek aznap éppen hallgatási fogadalma volt, egy utazó csak egyetlen szóért könyörgött, amely életútján vezérelhetné. A Mester barátságosan bólintott, fogott egy darab papírt, s ráírt egy szót: "Tudatosság." A látogató meghökkent.
– Ez túl rövid. Volna olyan szíves egy kicsit bővebben kifejteni?
A Mester visszavette a papírt, s ráírta "Tudatosság, tudatosság, tudatosság."
– De mit jelentenek ezek a szavak? – kérdezte az idegen kétségbeesve.
A Mester a papírért nyúlt, s azt írta: "Tudatosság, tudatosság, tudatosság azt jelenti, hogy TUDATOSSÁG."

"Az én rózsám tudatos, tudatos, tudatos"
[A címzett ismeretlen: "Az én rózsám"] 

* * * 

WILLIAM MORRISON – AZ IDEÁLIS BÍRÓ

(JOSEPH SAMACHSON, 1906-1982)

(Galaxy Science Fiction, október)

Joseph Samachson vegyész ismét képviselteti magát egy kényszerű átváltozásról szóló csodás történettel; meséje szomorú és vidám. Belevág Horace Gold elképzelésébe, amellyel a Galaxy anyagát összegyűjtötte: társadalmi elmélkedés, könnyed stílusban.

Bár több mint ötven science fiction története között számos kiváló munka akad, „William Morrison”-nak önálló kötete soha nem jelent meg, szinte a feledés homályába merült – ezen a helyzeten igyekszünk most segíteni.

– MHG

Valami szöget ütött a fejembe…

A science fiction írók jó része jártas valamilyen tudományban, olykor egyik-másik szakterületen aktívan dolgoznak is. Akadnak közöttünk matematikusok, számítógépes szakemberek, antropológusok, biokémikusok, fizikusok és mások is.

Jó volna adatokat látni arról, hogyan oszlanak meg a science fiction írók e szakterületek között, arra is kíváncsi lennék, hány történet játszódik az író saját szakterületén. Vajon az derülne ki, hogy az írók ritkán írnak szakmájukba vágó történeteket? Ha így van, az-e az oka, hogy túl sokat tudnak ahhoz, hogy képzeletük szabadon szárnyalhasson? Vajon tudásuk inkább teher, amely gátolja őket?

Bár merészen hangzik, úgy vélem, van ebben valami, már csak azért is, mert hivatásos biokémikus vagyok, és kevés történetem vág a szakterületembe.

Persze alkalomadtán azért a kémiával is foglalkozom írásaimban, úgy vélem, olykor-olykor minden szakember körülnéz a saját háza táján. Bizonyíték erre a következő, kémiai hátterű történet, amelyet szerzője kémiai ismereteinek birtokában írt. (Viszont a nagy E. E. Smith, az élelmiszer-vegyészet doktora, soha egyetlen történetet sem írt a saját szakterületéről. Ez biztos)

– IA

Ronart újjáteremtették, ha ez a helyes kifejezés rá, de láthatta, hogy nem bíznak meg benne. Ügyetlen, kapkodó mozdulataikból nyugtalanság áradt, amikor felé közeledtek; szemükben pedig félelem volt. Győzködnie kellett magát, hogy menni fog a dolog. Idővel majd csak maguk közé sorolják, és nem jut folyton eszükbe az előélete. Egyelőre azonban mindenki emlékezett rá – ő maga is.

Mrs. Claymore, a Döntőbizottság tagja csacsogni kezdett:

– Ó, Mrs. Silver, annyira örülök, hogy eljött! Benevezett a versenyre?

– Félig-meddig – nevetett szerényen Mrs. Silver. – De persze nem is remélem, hogy éppen én nyerjek ennyi szép hölgy közül. Csak azért neveztem be, hogy… szóval az érdekesség kedvéért.

– Ez igazán kedves magától. De nekem ne mondja, hogy nem fog nyerni. Emlékszem én még arra a finom ebédre, amit a múltkor tálaltak, amikor George-dzsal maguknál jártunk. Igazán kitűnő volt.

Mrs. Silver könnyedén újra felnevetett.

– Ó, csak amolyan hétköznapi receptek. Örülök, hogy ízlett.

– Nagyon is! És bizonyos vagyok benne, hogy a döntőbírónak is ízleni fog a süteménye.

– A döntőbírónak? Hát nem bizottságról van szó?

Minden szót hallott. Fogalmuk sem volt, milyen éles a hallása, Ronar viszont nem kívánta még jobban zavarba hozni őket azzal, hogy elárulja nekik. Minden szót hallott, ami normális beszédhangon folyt a tágas szalonban. Ha koncentrált, még a suttogást is megértette. Most kellett is koncentrálnia, mert Mrs. Claymore közelebb hajolt társához, és érdeklődő fülébe lehelte:

– Kedvesem, hát nem hallotta? Ez a bizottság annyi gondot okozott nekünk. Azok a vádak a részrehajlásról! Rettenetes volt!

– Csakugyan? Hát akkor hogy sikerült mégis bírót találni?

– Most ne nézzen oda… Megmondom, hogy csináljuk. Tegyen úgy, mintha valami vicceset mondtam volna, és nevetve vesse hátra a fejét. Közben gyorsan pillantson rá. Ott ül egyedül az emelvényen.

Mrs. Silver az előírás szerint hálásan felnevetett, és tekintete végigsiklott az emelvényen. Olyan izgalomba jött, hogy szinte megfeledkezett a suttogásról.

– De hát ez…

– Pszt! Halkabban, kedvesem! – De hiszen – nem is ember!

– De annak számít – most már. Persze nézőpont kérdése.

– Micsoda földöntúli gondolat! Ki találta ki, hogy ő legyen a bíró? – Hát nem is a földiek! Halder professzor javasolta, amikor hallott a gondjainkról, tudja, aki azon a nagy aszteroidán lakik, a magukén túl. Először képtelenségnek látszott…

– Szerintem is az – helyeselt Mrs. Silver.

– De nem volt más választásunk. Senki másban nem bízhattunk meg.

– De hát ért a süteményekhez?

– Kedvesem, az ő ízérzékelése a lehető legkifinomultabb.

– Akkor sem értem.

– Egyszerűen emberfeletti, amit tud. Mielőtt Mr. Halder javaslatát elfogadtuk, néhányszor próbát tettünk vele. Aztán egyszerűen tátva maradt a szánk. Bármilyen főszereket összekeverhettünk – a Vénusz vagy a Mars legkülönlegesebb, legegzotikusabb füveit, a Föld vagy más ültetvényes aszteroida legerősebb, legnyersebb ízeit –, mindig meg tudta mondani, mit tettünk bele és pontosan mennyit.

– Alig tudom elhinni, Matilda.

– Ugye? Tisztára hihetetlen. Ha nem magam láttam volna, el se hinném.

– De hiszen nincs is emberi ízlése. Hát nem… nem…

– Húsevő? Az volt. Méghozzá azt mondják, a lehető leggonoszabb fajta. Egy mérföldről megszimatolta, ha a közelébe került valami állat, és akkor utána, mint a villám. A szülőholdján ő és a fajtája miatt vált lehetetlenné az értelmes élet. Csak képzelje el: lehetett volna akár ez a hold is, amelyen állunk.

– Csakugyan?

– Ez vagy valamelyik másik Szaturnusz-hold. Tennünk kellett valamit. Természetesen nem akartuk kiirtani őket, noha ez lett volna a legegyszerűbb, de hát olyan civilizálatlan módszer! Tudósaink végül is a pszichológiai újjáteremtést javasolták. Halder professzor elmondta, mennyi nehézséggel jár a dolog, de úgy fest, mégis bevált. Legalábbis az ő esetében.

Mrs. Silver lopva újra odapillantott.

– Biztos? Nem látom, hogy bárki is a közelébe merészkedne.

– Ó, nem akarjuk kihívni magunk ellen a sorsot, Clara. De ha csakugyan volna bármi veszély, biztos vagyok benne, hogy a pszichológusok soha nem engedik ki a markukból.

– Remélem is! De a pszichológusok néha felelőtlenül kockáztatják mások életét.

– Nos, van egy pszichológus, aki a saját életét kockáztatja, és a saját élete párjáét is. Ugye, ismeri dr. Cabanist?

– Csak látásból. Nem az a felfuvalkodott nőszemély a felesége? – Dehogynem. Nos, ez a dr. Cabanis felelt az egész újjáteremtésért. Mindjárt itt is lesz. A felesége is benevez egy tortát.

– Nehogy már ő akarja megnyerni!

– Tény, hogy jól süt, kedvesem. Add meg az ördög öreganyjának, ami az ördög öreganyjáé. De hogy dr. Cabanis, aki mégiscsak intelligens ember, hogy a csudába tudja elviselni, azt nem értem, no persze ő a pszichológus, nem én, ő biztosan jobban megmagyarázná. Ronar figyelme elkalandozott.

Tehát itt van dr. Cabanis. Körülnézett, de a pszichológust nem látta. Bizonyára később érkezik.

Ez a gondolat különös érzéseket kavart föl benne. Életének jó néhány fájdalmas pillanata éppen dr. Cabanishez kapcsolódott. Korábbi élete, amikor ragadozó volt, gondolat nélküli boldogságban telt el. Feltehetően jelenlegi életét is boldognak mondhatná, ha az ember nem volna olyan kínosan pontos a jelentések meghatározásában. Csak az a közbülső idő!

Igen, az túlzás nélkül is szenvedés volt. Dr. Cabanis kezelései a lelke mélységéig felkavarták, nem is hitte volna, mi minden rejtőzik benne. Az elektrosokkokat és a gyógyszeres kúrát nem bánta, de pszichéjének teljes és fokozatos átformálása, a bevésés időszaka, amikor meg kellett tanulnia, hogy annyira gyűlölje korábbi életét, hogy akkor se tudjon visszatérni bele, ha lehetősége nyílna rá, no és az emberek közti új és hasznos életre való szoktatás – hát ez már tiszta kínzás volt.

Ha akkor tudta volna, mi áll előtte, soha nem egyezik bele. A végsőkig küzdött volna, mint annyi társa. Mégis, most, hogy mindez már a múlté, úgy vélte, hogy az eredmény megérte a szenvedést. Sokkal fontosabb szerephez jutott, mint első pillantásra látszott. A külső planéták élelemellátásának nagy részét ellenőrzi, és szavában vakon bíznak. Elég, ha kifogásol egy tervezett szállítmányt, máris automatikusan lemondják, meg se várják a laboratóriumi vizsgálatokat. Szörnyen csodálják. És rettegik.

Más érzelmeket is tápláltak vele kapcsolatban. Fél füllel hallott egy suttogást, ami meglepte.

– Kedvesem, szerintem egész jóképű.

– De Charlotte, hogy mondhatsz ilyet valakiről, aki még csak nem is ember?!

– Sok embernél emberibbnek látszik. A ruháját mintha csak ráöntötték volna. Szerinted… van farka?

– Tudtommal nincs.

– Kár! – mondta a csalódott hang. – Olyan, mint egy kalóz.

– Valami farkasféle volt, úgy hallom. Ránézésre ki nem találnád, hogy négy lábon járt, ugye?

– Nem hát. Olyan szikár és fenséges! – Lám, mire képes a pszichológia.

"A pszichológia meg egy csomó operáció, hölgyeim – gondolta Ronar gúnyosan. – Nélkülük nem volnék képes ilyen szép egyenesen állni; kedves kis naprendszerünk összes pszichológusának segítségével sem."

Egy pettyes marsi diókaktusz mögül két erősebb hang hallatszott. Néhány oktáv különbség volt köztük. Egyik női, másik férfi. A férfi így szólt

– Ne aggódj, drágaságom! Szerintem bárki másnál jobban sütsz, főzöl.

Különös: valami csattanás vagy szisszenés hallatszott. Ezt nevezik az emberek csóknak, gondolta. Ellentétes nemek közt általában az érzelmek kifejezésére szolgál. Néha, főleg a női nem tagjai közt olyan formaság, amely mögött esetleg valóságos háború zajlik.

A lány remegve szólalt meg:

– De ezeknek a nőknek akkora gyakorlatuk van. Évek óta sütnek-főznek.

– És te, otthon?

– Jó, de az nem ugyanaz. Nekem szakácskönyvből kellett tanulnom. És senki nem állt mellettem, hogy gyakorlati segítséget nyújtson. – Gyorsabban megtanultad, mintha egy ilyen öreg tyúk lökdöste volna a könyököd, és irányított volna. Sőt: túl jól főzöl. Menten elhízom.

– Anyád nem ezt mondja. És a bátyád is elejtett egy megjegyzést az ifjú menyecske tésztájáról…

– Minél szakállasabb egy vicc, Charles annál jobban szereti. Ne izgasd magad. – Újra megcsókolta. – Legyen egy kis önbizalmad, édes. Te fogsz nyerni.

– Ó, Gregory, rettenetesen szép tőled, hogy ezt mondod, de én tényleg olyan bizonytalannak érzem magam.

– Bárcsak ember lenne a bíró, akkor csak rád nézne, és senki másnak nem lenne esélye. Mondtam már ebben az öt percben, hogy gyönyörű vagy?

...

* * * 

...

Ronar figyelme ismét elkalandozott. Az emberi udvarlást ugyanolyan visszataszítónak találta, mint a legtöbb emberi táplálékot. Még néhány suttogást figyelt meg. Aztán megjelent dr. Cabanis. A derék orvos körülnézett, mosolygott, üdvözölt néhány ismerős hölgyet, mintha csak lelkük magánsztriptízén venne részt, majd egyenesen az emelvény felé indult.

– Hogy van, Ronar?

– Megvagyok, doktor. Azért jött, hogy szemmel tartson?

– Nem hinném, hogy szükség van rá. A döntésben vagyok érdekelt. A feleségem is sütött egy tortát.

– Sosem gondoltam, hogy a tortasütés ennyire népszerű emberi szenvedély.

– Amihez ügyesség kell, bármi is az, biztos, hogy népszerű lesz. Egyébként, Ronar, remélem, nincs megbántva.

– Megbántva, doktor? Hogy érti?

– Ugyan már, pontosan tudja, miről beszélek. Ezek az emberek még mindig nem bíznak magában. Már abból is látom, hogy ennyire tartják a távolságot.

– Figyelembe veszem az emberi gyarlóságot, doktor. Gyarlóság és még valami. Ezeknek az embereknek nem volt rá lehetőségük, hogy olyan alapos pszichológiai kezelést kapjanak, mint én. Nem várók túl sokat tőlük.

– Ebben van valami, Ronar.

– Nem lehetne valamit tenni értük? Nincs valami kezelés, amit törvényesen is kaphatnának?

– Csak önkéntes alapon lehetne. Tudja, Ronar, maga csak állatnak számított, és a kezelés ahhoz kellett, hogy az életét megmenthessük. De ezek az emberek a gyengeségükben egyedül vannak. Ráadásul egyikük sem súlyos beteg. Nem bántanak senkit.

Ronar egy pillanatra emberi kísértést érzett. Már a nyelvén volt: "A maga felesége se, doktor? Mindenki magát csodálja, hogy bírja elviselni." De leküzdötte a kísértést. Leküzdött már komolyabbat is.

Halk, de átható gongütés hallatszott. Dr. Cabanis megjegyezte:

– Remélem, Ronar, nem neheztel rám, játékunk mostani szakaszában. Nagyon rosszul érezném magam, ha a feleségem a bíró előítélete miatt esne el a győzelemtől.

– Ne féljen, doktor! Munkámból szakmai büszkeséget merítek. Kizárólag a legjobbat választom.

– Persze egyszerűbbé teszi a dolgot, hogy a sütemények számozva vannak, és a készítő neve nincs rajtuk.

– Ez akkor számítana, ha a bíró ember volna. Engem nem befolyásol.

Újra megszólalt a gong, ezúttal hangosabban. A társalgás fokozatosan elhalt. Egy talpig díszbe öltözött férfi kapaszkodott föl az emelvényre, rövidnadrág-száron sárga csíkot, frakkján pedig elől-hátul szárnyat viselt. Szeméből olyan meleg üdvözlés sugárzott, hogy majdnem tökéletesen elrejtette a félelmét.

– Hogy van, Ronar? Üdvözlöm!

– Megvagyok, szenátor. És maga?

– Jobban nem is lehetnék. Parancsol egy szivart? – Köszönöm, nem élek vele.

– Ó, valóban. Ráadásul elpazarolnék egy szivart: maga nem is választ. – Szívből felnevetett.

– Úgy tudom, hoznak egy külön törvényt, amely a hozzám hasonló… embereknek is… lehetővé teszi a választást.

– Mellette vagyok, Ronar, higgye el. Számíthat rám.

Az emelvényre most az elnöklő testes és fenséges hölgy emelkedett, rámosolygott Ronarra és a szenátorra, mindkettővel kezet rázott, s egyikük iránt sem mutatott megvetést. Az összegyúlt játékosok és nézők helyet foglaltak.

Az elnöknő torkát köszörülte.

– Hölgyeim és uraim, nyissuk meg gyűlésünket a Minden Planéták Himnuszával!

Mindannyian felálltak, Ronar is. Hangját nem épp éneklésre teremtették, de úgy tűnt, az emberi hangok nagy részét sem. Ő viszont legalább tudta a szöveget.

Az elnöknő ezek után az Elnöki Tanács nevében köszöntötte az egybegyűlteket.

Majd bemutatta Whitten szenátort. Kis oldalvágással utalt rá, hogy a szenátor már rég eltévelyedett, bár sokáig megúszta a házasságot. Noha a női nem ellensége, azért megengedik neki, hogy beszéljen.

Whitten szenátor hasonló szúrással védte ki a támadást. Hogy megúszta a házasságot, azt inkább a jó szerencséjének köszönheti ha nevezheti jónak –, mint az óvintézkedéseknek. De biztos benne, hogy ha szerencséje lett volna valaha e szép napon megjelent gyönyörű hölgyek bármelyikével is találkozni, és kitűnő főztjüket, sütésük remekeit megkóstolni, már rég elveszett ember volna. Béges-rég a poligámia bűnébe esett volna.

Whitten szenátor ezután az ősi ételkészítés művészetének dicshimnuszába fogott.

Ronar figyelme elkalandozott. Akárcsak a hallgatóság nagy részéé. Újabb beszélgetésre fülelt föl, a suttogás az első sorban, egy férfi és egy nő közt folyt.

A férfi kezdte:

– a te neved kellett volna ráírnom, nem a sajátomat.

– Butaság lett volna. Minden barátom tudja, hogy nem tudok sütni. Akkor meg olyan furcsa lenne, ha én nyernék.

– És az nem, ha én? Képzelem, mit fognak mondani a srácok a boltban!

– Azok a srácok hülyék. Mitől olyan férfiatlan dolog, ha valaki tud sütni-főzni?

– Nem ragaszkodom hozzá, hogy az egész világ megtudja.

– A legjobb konyhafőnökök férfiak voltak.

– De én nem vagyok séf.

– Ne izgulj már! – A suttogás elkeseredett volt. – Úgysem te fogod megnyerni.

– Hát nem tudom. Sheila!

– Mi az?

– Ha megnyerem, elmagyarázod majd mindenkinek, hogy igazából milyen férfias vagyok? Leszel a koronatanúm?

A lány visszafojtott egy kuncogást.

– Ha nem segítesz, nekem kell körbejárnom, hogy bizonyítsam.

– Pszt! Még meghallják.

Whitten szenátor csak beszélt és beszélt.

Ronar visszaemlékezett arra, amikor még szülőbolygóján kóborolt. Már hiányoztak belőle a régi vágyak. Már halvány kísértetük élt csak benne, erőtlenül és ártalmatlanul. De még emlékezett arra a kellemes érzésre, a gyönyörre, amikor fogát olyan állatba mélyeszthette, amelyet maga terített le, emlékezett, milyen vad öröm fogta el a finom friss hús ízére. Már nem evett nyers húst, sót egyáltalán nem evett húst. Leszoktatták róla. Félig vegetáriánus, félig szintetariánus lett. Étrendje tápláló és egészséges volt, de nemigen gondolt rá.

Nem nagy kedve telt abban, hogy süteményeket vagy más édességet majszolgasson, mint a született emberek. Csak mások örömére szolgált, hogy ízérzékelése ilyen kifinomult maradt. Saját magának keserves kínkomédia volt az egész.

Whitten szenátor hirtelen elhallgatott. Taps következett. A szenátor leült, az elnöknő állt föl. Elérkezett az ítélkezés ideje.

Kirakták a süteményeket-több mint százat, tetejükön mindenféle színű és ízű cukormázzal. Az elnöknő bemutatta Ronart, dicsőítette a pártatlanságát és kifinomult ízérzékelését.

A pontozólista elő volt készítve.

Ronar lassan végighaladt a sütemények előtt.

Akár rá is írhatták volna mindre a készítő nevét. Miközben egy-egy darab tortát a szájához vett, hallhatta, hogy az illető hölgy gyorsabban szedi a levegőt, elkaphatta kísérőjének suttogó figyelmeztetését. Kevés titok maradt rejtve előle.
 

...

* * * 

...

Eleinte mindenki figyelmesen nézte. De amikor az ötödik tortához ért, a közönségből valaki jelentkezett.

– Elnök asszony!

– Kérem, hölgyeim, ne zavarják a döntést!

– De szerintem a döntés nem igazságos. Mr. Ronar alig egy morzsát ízlel meg a tortáinkból!

– Legalább hármat – helyesbített Ronar. – Egyet a sütemény tésztájából, egyet a mázból és egyet-egyet a szintek közti krémekből.

– De hát így meg se tudja ítélni! Meg kell ennie legalább egy harapásnyit!

– Kérem, asszonyom, engedje, hogy elmagyarázzam! Nekem csak egy morzsára van szükségem. Abból már megfelelően tudom analizálni a torta összetevőit. Vegyük például a négyes számú tortát: kitűnő recept, jó sütés. Grániszliszt a Marsról, guvertojások, tingánaromájú só, egy leheletnyi vénuszi narancsfűszer, a legjobb minőségű szintetikus margarin. Kitűnő máz, ritka dipentóz-cukorból, amitől élvezetes ízt kap. De hát, sajnos, ez a torta nem lehet első díjas.

A közönségből elgyötört kiáltás hallatszott: – Miért nem?!

– Nem az ön hibájából, drága hölgyem. A krémhez használt pörbogyót nem frissen szedték. Érződik rajta a mélyhűtés jellegzetes íze. – Az üzlet vezetője megesküdött, hogy friss! Ó, megölöm! Kettéhasítom a fejét!

Könnyárban tört ki.

Ronar ahhoz a hölgyhöz fordult, aki a munkáját kifogásolta:

– Remélem, asszonyom, hogy most már egy árnyalattal több bizalma lesz hozzám.

A hölgy elpirult és visszavonult.

Ronar folytatta a vizsgálódást. A torták kilencven százalékát rögtön ki tudta zárni, akár a nyersanyag, akár a sütés hibái miatt. Tizenegy torta jutott túl a verseny első selejtezőjén.

Újra megízlelte őket, most már lassabban. Mire a második kóstolókör végére ért, csak három maradt. A tizenhetes számú Mrs. Cabanisé volt, a negyvenhármast az a férfi készítette, aki a feleségével vitatkozott, a hatvannégyes pedig annak az ifjú asszonynak a sütése volt, akit még nem látott.

Ronar megállt.

– Az ízérzékelésem valahogy kimerült. Rövid szünetre lenne szükségem, ha megengedik.

A közönségből sóhajtás hallatszott. A feszültség nem oldódott, csupán szünetelt.

Ronar az elnöknőhöz fordult:

– Néhány percig friss levegőt szeretnék szívni. Az helyrehoz. Beleegyezik?

– Természetesen, Mr. Ronar.

Kiment. Ha átnézett az épületegyüttest borító vékony légrétegen és a műanyag buborékon, ami a levegőt a világűrtől elszigetelte, látszottak a békésen ragyogó csillagok. Ott messze a Nap olyan volt, mint egy csillag-atya, aki kedvességből nem oltotta ki gyermekei életét. Furcsa visszaidézni, gondolta, hogy ez a szülőbolygója. Néhány éve még egész más világ volt itt. Ami őt illeti, ugyanannyi erővel élhetne a buborékon kívül is; ritkított levegőben éppúgy, mint sűrűben. Ha például a műanyag falon lyukat akarna ütni…

Tiltott gondolatok. Megszidta magát, és a három tortára meg a három esélyesre koncentrált.

"Nem számítanak rá, hogy a magánvéleményed befolyásol. Azt sem sejtik, hogy tudod, ki sütötte a tortákat. De tudod – hát jó. És nem tudod megakadályozni, hogy a véleményed befolyásoljon a döntésben.

Bármelyik torta elég jó ahhoz, hogy nyerjen. Válaszd, amelyiket akarod, senkinek nem lesz joga kritizálni. Nos, melyiknek adod az első díjat?

A tizenhetesnek? Mrs. Cabanis, ahogy egy másik nő találóan elnevezte: kerekeken guruló fúria. Ha győz, elviselhetetlen lesz. Valószínűleg a férjének kell majd elviselnie. Nem mintha nem szolgált volna rá. Mégis – ő azt hitte, szívességet tesz nekem. Szívesség lesz-e tőlem, ha a feleségét hagyom győzni?

A hatvannégyes szintén elviselhetetlen, a maga módján. Az a szerelmi jelenet a férjével, azt talán még egy emberi fül is undorítónak találná. Másrészt mellette szól, hogy ha nyer, attól a többi nő őrjöngeni fog. Micsoda gondolat, hogy egy ilyen kis spiné, akinek épp hogy bekötötték a fejét, és semmi háztartási tapasztalata nincs, csak úgy elsétáljon egy ilyen díjjal!

Á, de ha az a cél, hogy feldühödjenek, akkor már miért ne a negyvenhármas kapja? Mérgükben megpukkadnának. Hogy holmi férfi legyőzhesse őket a saját területükön! Soha többé nem tudnák úgy fenn hordani az orrukat. A férfi se lenne túl boldog. Persze, ha arról van szó, hogy ezek az emberi lények visszakapják, amit velem csináltak, ha az a cél, hogy megmutassam nekik, mit gondolok róluk úgy igazából, akkor a negyvenhármas kapja a díjat.

Másrészt viszont a sportszerűség példaképének tekintenek. Elsősorban ennek köszönhetem a feladatot. Emlékezz csak, Ronar! Gyerünk, befelé, próbáld újból megkóstolni őket. Mindegyikből egy harapást, akármennyire utálod is az egészet. És ennek alapján válaszd a legjobbat!"

Mikor beért, csacsogás hallatszott, de hamar megszűnt. Az elnöknő megszólította:

– Készen vagyunk, Mr. Ronar?

A három tortát eléje tették. Lassan egy harapást evett a tizenhetes számúból. Óvatosan megrágta, lenyelte. Aztán a negyvenhármas következett, majd a hatvannégyes.

A harmadik harapás után gondolataiba mélyedt. Gyakorlatilag az egyik éppen olyan jó, mint a másik. Még mindig tetszése szerint választhat.

A gyülekezet elcsendesedett. Csak az érintett felek suttogtak idegesen.

Mrs. Cabanis a pszichológus férjéhez:

– Ha nem nyerek, a te bűnöd lesz. De meg is fizetsz érte!

A jó orvos bűne? Hát végül is, ha akarjuk, így is lehet mondani. Dr. Cabanis nélkül Ronar sosem lett volna bíró. Ha meg nem Ronar volna a bíró, akkor Mrs. Cabanis nyerne, ő legalábbis így véli. Tehát a férj a bűnös. Tiszta sor.

A férfi, aki sütött, a feleségéhez:

– Ha nekem adja a díjat, agyonverem! Nem kellett volna beneveznem.

– Késő bánat!

– Azt kiáltanám: tűz van! – súgta reménykedve. – Olyan pánikot keltenék, hogy kiürülne a terem. Aztán széttaposnám a tortámat.

– Ne hülyéskedj! És ne sutyorogj annyit!

Az újdonsült férj:

– Te fogsz nyerni, kedves, érzem a csontjaimban.

– Ó, Greg, légy szíves, ne bolondíts! Már hozzászoktattam magam a gondolathoz, hogy vesztek.

– Nem fogsz veszteni.

– Szerintem igen. Ölelj át, Greg! Szorosan. Fogsz akkor is szeretni, ha vesztek?

– Mmmm! – Vállon csókolta. – Tudod, hogy nem a főztöd miatt szerettem beléd, szívem. Nem kell, hogy süss-főzz nekem. Finom kis falat vagy te magad is.

"Igaza van – gondolta Ronar, amikor a lányra nézett. – Igaza van a férfinak. Nem úgy, ahogy ő érti, de igaza van." Majd hirtelen, egy pillanat alatt az egész múltja átcikázott az agyán.

A fiatalasszony sosem tudta meg, miért nyerte meg az első díjat.

Mesterházi Mónika fordítása  

Hús, csábító hús!
(Jégkorszak 2)

* * *

Magunkkal...

A. D. Mello

- Van valami, amit még Isten sem tud megtenni - mondta a Mester annak a tanítványnak, aki
attól félt, hogy valakit megbánt.

- Mi az?

- Nem tud mindenkinek a kedvében járni - válaszolta a Mester.

... és a világgal szemben

Pedig volna, aminek lehetne örülni
[Amazing Hand Shadow show
by Raymond Crowe
(Luis Armstrong: What a wonderful world)]

Monty Python - Brian élete - Ex-leprás

Brian elgondolkodott.
- Azt mondtad, ex-leprás? - kérdezte gyanakodva.
"Meg van nyerve", gondolta a koldus, már csak végig kell játszani a meccset, és fennhangon folytatta.
- Pontosan, uram. Tizenhat év csengettyűzés..., büszke vagyok rá!
Briant most már kifejezetten érdekelte a dolog.
- És mi történt?
- Hát - felelt a koldus - meggyógyultam.
- Hogyan?
- Csoda történt velem - jött a magyarázat - baromi nagy csoda.
- Ki gyógyított meg?
- Jézus csinálta. Szökdécseltem, végeztem a munkámat. Egyszer csak ott termett és meggyógyított. Volt üzlet, nincs üzlet. Egy pillanat alatt odalett a megélhetésem. Azt sem mondta, fapapucs, csak azt, hogy megtisztultál. Marha jó fej volt...
Brian azonnal rájött, mi a helyes megoldás.
- Hát menj oda - tanácsolta -, és mondd meg neki, hogy újra leprás akarsz lenni.
- Azt megtehetném uram - a koldus még mindig ugrált -, igen-igen. Azt kéne tennem, igen. Gondoltam, odamegyek hozzá, megkérem, hogy egy kicsit nyomorítsa meg az egyik lábamat munkanapokra. Az elég szánalomgerjesztõ, de mégse lepra, ami elég szar dolog, már elnézést a kifejezésért.
- Brian! - elégelte meg a dolgot az anya - gyere és takarítsd ki a szobádat!
Brian adott egy pénzdarabot a koldusnak.
- Köszönöm uram, köszönöm. Mi?!! Egy nyomorult dínár az egész
történetemért?
- Van akinek nem lehet a kedvére tenni - mondta inkább csak magának Brian.
- Jézus is pont ezt mondta, uram - szólt utána a szerencsétlen egészséges.

* * *

Egyszer egy hatalmas varázsló el akart pusztítani egy egész királyságot, ezért megmérgezte a kutat, ahová inni jártak az emberek.

Aki ivott a vízből az megőrült.

Másnap reggelre az egész lakosság ivott a kútból, és mindenki megőrült a királyi család kivételével, mert nekik saját kútjuk volt, amelyhez nem fért hozzá a varázsló.

A király aggódott a népéért, és próbálta kormányozni őket: egy sor biztonsági és egészségügyi rendeletet hozott. De a rendőrök és felügyelők szintén ittak a mérgezett vízből, így hát értelmetlennek tartották a király rendeleteit, és nem voltak hajlandók beatartani őket.

Amikor a lakosság értesült a király rendeleteiről, mindannyian egyetértettek, hogy a király megőrült, és ezért ír ilyen sületlenségeket. Sőt összegyűltek a palota előtt, és teli torokból kiabálva követelték, hogy mondjon le.

A király elkeseredett, és kész volt elhagyni a trónt, de a királynő megállította és azt mondta: „Most pedig odamegyünk a kúthoz és mi is iszunk belőle, akkor olyanok leszünk, mint ők."

És így is lett. A király és a királynő ittak az őrület vizéből, és nyomban zagyvaságokat kezdtek beszélni, Az alattvalóik pedig meggondolták magukat: olyan bölcs királyunk van- miért ne kormányozhatná továbbra is az országunkat?

Az országba visszaköltözött a rend és anyugalom, bár lakói egész másként viselkedtek, mint a szomszédaik. A király pedig békében uralkodott élete végéig.

Inkább vállaljuk
a kompromisszumot,
az idomítottságot,
a meghunyászkodást,
mint felvállaljuk a magányt és a kirekesztettséget,
ami pedig amúgy is osztályrészünk

(Therapy?: Isolation)
 

És elhisszük, amit belénk oltanak,
vagy nekünk hirdetnek,
mert kényelmesebb.
(Szeptember 11. - Szaniszló módra 1. és 2.)

Csak azt látjuk - amit mutatnak
(Film: Arlington Road)

És jobb nem észrevenni, ami ezen kívül van...
(Prong: London Dungeon)

* * *

Selvarajan Yesudian

Ezzel a testtartással végére értünk az ászanák bemutatásának.

Ifjúnak, öregnek, férfinak, nőnek egyformán ajánlják mindennapi gyakorlásukat a jógik.

De mielőtt a napi jógatanrendet előírnám, beszélgessünk még egy kicsit arról, amit a zaklatott életű, állandóan síelő és semmire rá nem érd nyugati ember nem ismer - mit jelent a szó indiai értelmében:

PIHENNI!

Testünk olyan, mint egy zúgó gépekkel tele hatalmas gyárüzem. A működése közben felgyülemlő szemetet, hordalékot, égési terméket álmunkban küszöböli ki szervezetünk „sepregető hada".

A szemét élete
The Majestic Plastic Bag - A Mockumentary

A gyárban is csak a gépek elcsitulása, az esti munkaszünet után kezdi meg munkáját a javító, karbantartó, takarító személyzet.

Az emberiségnek azonban a regeneráló alváson kívül a régen elfelejtett, s csak a primitív népek és az állatok által ismert pihenési módot kellene újra megtanulnia.

Azt a tökéletes nyugalmat, amelyet a hatha jóga „izomfesztelenítés"-nek nevez. Emeljünk csak fel egy pihenő kutyát, vagy macskát! Az ai érzésünk, mintha egy darab rongyot emeltünk volna fel; lágy, puha, fesztelen minden izmuk, akár a nyers kelt tészta.

Az európai és amerikai ember még akkor is izeg-mozog, ha semmi tennivalója és meggyőződése szerint éppen pihen.

Még látszólag nyugalmi helyzetben is félig feszült állapotban van minden izma.

A prána erőáramlása, a szervezet regeneráló erőinek áramlata akkor indul meg, ha legalább néhány percre tökéletes nyugalomra teszünk szert. A lonauli kutatóintézetben nemrég kísérletileg bebizonyították, hogy negyedórai tökéletes jógapihenés megtisztítja a vért a káros toxinanyagoktól.

Reggel felkelés és este elalvás előtt kellene mindennap a fesztelenítő, pihenő helyzetet felvennünk.

De napközben is, akárhányszor alkalmunk lehet gyakorlására.

Nem csupán a keletiek között - akik látszólagos tétlenségben képesek pihenni órák hosszat - hanem az európaiak sorában is vannak olyan kivételes egyéniségek, akik az élet rohanó forgatagában, még két üzleti tárgyalás közölt is teljesen ki tudnak kapcsolódni, és bármilyen testhelyzetben át tudják magukat adni a tökéletes pihenés állapotának.

Régi közismert szabály, hogy évente mindenkinek szükség van szabadságra; legalább egy hónapot kellene mindenkinek teljes (testi-lelki) üdülésben eltöltenie, hogy elegendő energiát, vitalitást raktározzon el a következő évre.

* * *

Feldmár András

Valójában nincs olyan, mint egy méh, vagy egy hangya.

Csak méhkas, vagy hangyaboly van.

Mert az csak egy illúzió, hogy vannak individuális méhek vagy hangyák: a királynő nélkül mindenki meghalna.

Tehát tulajdonképpen a szervezet az a közösség.

Szóval ami a hangyaboly a hangyának, ami a méhkas a méhnek, az a család az embernek.

És egy jó család...

Annál jobb nincs, mint egy jó család. 

De annál rosszabb nincs, mint egy rossz család!

Mireisz László

Nem tudjuk igazán, hogy kit takar ez az én.

Nem vagyunk tisztában azzal, hogy ki is ez az én, következésképpen ennek az énnek a legkülönbözőbb állapotait éljük meg anélkül, hogy tisztában lennénk azzal, hogy evvel mit csinálunk.

Tudniillik a buddhizmus azt mondja, hogy az én összetettségében van.

Tehát önmagában nincs, hanem viszont összetettségében van, az összetevők által az, ami.
...
Buddha ezt úgy világítja meg tanítványának, hogy kérdezi tőle:
- Mi az ott?
- Az egy szekér!
- De mi az a szekér? Mutasd meg nekem, hogy melyik a szekér!

És amikor a tanítvány meg akarja mutatni, akkor kiderül, hogy van kereke, vagy saroglyája, van tengelye, de olyat, hogy szekér, olyat önmagában nem találunk.

Olyat sem, hogy csak EMBER...
... az ember a bioszféra része,
s mint ilyen, függ tőle.
Rá kéne már jöjjön!

* * * 

Feldmár András

Szerintem annyira rászoktunk arra, hogy az akaratunkra szükségünk van, és hogy akarat nélkül semmi nincs, hogy nagyon akaratosak vagyunk.

Apa, én AKAROK!
(Film: Charlie és a Csokigyár)

Pedig az életben a legszebb és legédesebb és a legjobb dolgok éppen akkor történnek, amikor nem akarunk semmit.

De nem merünk nem akarni semmit.

Nem merjük elhinni, hogy például én nem azért vagyok itt és nem azért élek, mert olyan okos vagyok és mert én olyan ügyes vagyok, mert én olyan hős vagyok...

Hanem azért, mert VALAMI ÉL ENGEM, valami bennem van, ami jön keresztül rajtam és az nem én vagyok, hanem valami sokkal nagyobb, sokkal több, sokkal érdekesebb és értékesebb, mint ami én valaha lennék.

Ha erre az ember valóban rájön, akkor az megvédi az embert nagyon sok félelemtől.

De addig, amíg az ember erre rájön, rettenetesen fél tőle.

Tehát ha az ember rájön arra, hogy lehet elengedni magát, és nem hal meg; és hogy én nem azért élek, mert olyan okos fiú vagyok, hanem annak ellenére élek, hogy olyan okos fiú, akkor nem kell annyira harcolni...

(Limp Bizkit: My way)

Carlos Castaneda

Elmondta, hogy Elías nagual elmagyarázta neki, hogy a köznapi emberekre az jellemző, hogy osztozunk egy jelképes tőrön: öntükrözésünk gondjain.

Megsebezzük magunkat ezzel a tőrrel, és vérzünk; az öntükrözés láncainak pedig az a szerepe, hogy azt az érzést nyújtsák nekünk, hogy együtt vérzünk, hogy valami csodás dolgon, az emberi mi voltunkon osztozunk.

De ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, felfedezzük, hogy egymagunkban vérzünk, hogy nem osztozunk semmin sem, hogy nem teszünk mást, csak kezelhető, valótlan, mesterséges tükörképünkkel játszadozunk.

(Yann Tiersen: Live aux eurock 2001)

* * *

Szendi Gábor - Paleolit táplálkozás

Okinavai tanulságok

Évszázadok óta közismert, hogy az Okinava-szigeten az emberek tovább élnek, s köztük igen sok a matuzsálemi kort megélt ember. A Rjúkjú-dinasztia idején, 1738 és 1876 között, kitüntetett figyelmet szenteltek nekik, a dinasztia királyai medált adományoztak a 90 évnél idősebbeknek.

A feljegyzések szerint már ekkoriban is huszonegy 100 évnél idősebb embert ismertek a szigeten.

Egy 1975-ös felmérés szerint Okinaván 2,68, míg Japán négy nagy szigetén 0,59 százéves jut 100 000 emberre, vagyis Okinaván 4-5-ször gyakoribb a legalább száz évet megélt ember.

Már a hatvanas évektől vizsgálták, honnan ez a nagy életerő, mi jellemzi a száz­éveseket.

Okinavát 1945-ben elfoglalták az amerikaiak, majd a sziget 1972-től ismét japán terület lett telis-tele amerikai támaszpontokkal.
A vizsgálatok szerint az 1945 után született okinavai emberek már közel sem olyan egészségesek, jellemző körükben az elhízás, a szív- és érrendszeri megbetegedés és a cukorbetegség. Ez annak tulajdonítható, hogy az amerikaiak a nyugati életstílussal együtt meghonosították a szigeten a nyugati étrendet is. A hagyományos, sok növényi táplálékot tartalmazó étrendet - legalábbis a fiatalabb korosztályoknál - felváltotta a sok finomított szénhidrát, a fehér kenyér. a cukor és a cukros üdítők.

Amikor az idősebb generációk táplálkozását összevetették a most 50-60 évesekével, azt tapasztalták, hogy az idős, 80-100 éves okinavai emberek az átlag japánhoz képest 11%-kal kevesebb kalóriát fogyasztanak.

Az idős okinavai embereket energiadeficit jellemzi, vagyis kevesebbet esznek a szükségesnek tartottnál.

Az idősek körében az a felfogás, hogy az ember sose egye tele magát. Testtömegindexük 21 kg/m2, pl. egy 172 cm magas ember esetén 62 kg-os testsúlynak felel meg. A tartósan csökkentett kalóriabevitel következtében az okinavai idős embereknek a "civilizált világ" lakosaihoz mérten alacsonyabb az inzulinszintje, alacsonyabb a testhőmérséklete, és magasabb a DHEA-szintje.
A DHEA-t vagyis a dehidroepiandroszteront más vizsgálatok a "fiatalság hormonjaként" emlegetik.

E jellemzők következtében körükben a szív- és érrendszeri és a rákot eredetű halálozás 60-70%-a csupán a japán átlagnak. Craig Willcox és munkatársai szuperszázéves (legalább 110 életévet betöltött) okinavai embert megvizsgálva azt találták, hogy közülük mindössze egynél jelent meg 80 éves kora felett a magas vérnyomás. 100 éves kora után egy személynél alakult ki szívbetegség, de rák egyiküknél sem volt kimutatható. A 12 szuperszázévesből 5 dohányzott, de 70 éves koruk körül leszoktak, 4-en fogyasztottak alkalmanként alkoholt, de öten soha nem dohányoztak és soha nem ittak alkoholt.

Az okinavai százévesek vizsgálatából úgy tűnik, a hosszú élet titka a mértékletesség.

Csökkenteni kéne a kalóriabevitelünket? - tették fel a kérdést Craig Willcox és munkatársai az okinavai tanulságokat elemző 2006-os tanulmányukban.

Luigi Cornaro

A „moderált étkezés", vagy tudományosabban a csökkentett kalóriájú táplálkozás élethosszabbító hatását hirdette Luigi Cornaro velencei nemesember is, aki 1464-ben született és 102 éves koráig élt.

Habzsoló életvitelt folytatott nagyjából harmincöt éves koráig, amikor is egészsége folyamatosan romlani kezdett: "gyomrom megbetegedett, súlyos kólikától és köszvénytől szenvedtem, állapotom egyre csak romlott, állandósult a hőemelkedésem, a gyomrom felmondta a szolgálatot, és folyamatosan szomjas voltam. E bajok ellen egyetlen reményem a halál volt".

Negyvenéves korára már csak hónapokat jósoltak neki.

Orvosai tanácsára ekkor egy „szigorúan józan és rendszeres életvitelre" tért át, vagyis szilárd ételének mennyiségét napi 56 dekában maximálta, amit élete vége felé drasztikusan lecsökkentett.

Első értekezését 83 éves korában írta meg, s igen népszerű olvasmánnyá vált már a maga korában.
Akkoriban 83 évet élni már fényes bizonyítéka volt annak, hogy Cornaro igazat szól a hosszú élet titkát illetően.

Nyolcvanhat éves korában írta második értekezését, melyben azt írta, „minden érzékszervem tökéletes, de még a fogaim, a hangom, az emlékeztem és a szívem is az. És ami még több, az agyam tisztább, mint valaha." S ennek titka, „ahogy öregedtem, úgy csökkentettem a szilárd étel mennyiségét. ... egy tojás sárgája, néhány kanál tej kenyérrel bőven elég 24 órára: nagyobb mennyiség nagyon valószínűen fájdalmat okozna és rövidítené az életet".

Hogy Cornaro hosszú élete valóban életmódjának köszönhető, azt persze lehet vitatni.

De az okinavai százévesek vizsgálata is azt mutatta, a hosszú életet élők felnőttkoruk elérése után már nem növelték testsúlyukat, sőt igen idős korukban évente átlagosan 0,6 kg/m2 testtömegindex-csökkenést mutattak. A 12 vizsgált szuperszázéves testtömegindexe 110 éves korukban átlagosan 17,4 kg/m2 volt, ami egy 172 cm-es ember esetén 51,5 kilogrammos testsúlynak felel meg.

A korai kalóriacsökkentéses vizsgálatok

Thomas Osbome és munkatársai 1917-ben egy beszámolót jelentettek meg a Science magazinban, amely arról tudósított, hogy a patkányok tovább élnek, ha részleges táplálékmegvonást alkalmaznak náluk.

Az elmúlt 90 évben a csökkentett kalóriájú táplálkozás hatását egyre több fajon, így az emberen is vizsgálták.

Patkány- és egérvizsgálatokban azt találták, hogy a csökkentett kalóriájú táplálékon tartott állatoknál az összes korral járó betegség (kardiovaszkuláris betegség, rák, elhízás, cukorbetegség, autoimmun betegségek) kezdete sokkal későbbi időpontra tolódik ki.

Az állatok élettartama a kalóriamegvonással fordítottan arányosan és látványosan megnőtt. Egérvizsgálatokban pl. a heti 115 kilokalóriát fogyasztók csak 33 hónapot éltek, míg a heti 40 kilokalóriát tartalmazó táplálékon élő egerek 55 hónapot.

Több mint 50%-os élethossz növekedés azért nem semmi!

Mit mond a jóga?

* * *  

A család az anyóshoz ment látogatóba.

Mikor beléptek az ajtón, megcsapta őket a borzasztó hideg, ami odabent van.

Dideregve ültek le a fotelekbe. Egy idő után nem bírták ki és rákérdeztek:

 - Mama, miért van ilyen rettenetes hideg itt? -

 - Én nem értem, milyen spórolós, fukar emberek élnek ebben a házban! - válaszolt kifakadva az idős hölgy. - Egyik rohadt szomszédom sem fűt!!!

 - De hát magának van radiátora! Miért nem fűt be, hogy ne fázzon?

 - Ááááá, én bírom a hideget! Csak felveszem a vastag ruhát és kész.

Mindenki másra vár, hogy tegyen gesztust.

Mindenki másra vár - hogy változzon meg.

Mindenki a szomszédot szidja, mialatt didereg a saját lakásában.

Majd más megoldja. Kívülről.
Majd más megment - saját magamtól...

Ki a szemét? Nézőpont kérdése

Máté 7:3
Miért nézed pedig a szálkát,
a mely a te atyádfia szemében van,
a gerendát pedig, a mely a te szemedben van,
nem veszed észre?

* * *

A. D. Mello

A Mester nem volt hajlandó haladásnak nevezni a modern technológiát, bármennyire elbűvölte is. Számára az igazi haladás a "szív haladása" vagy a "boldogság haladása" volt, és nem az "agy haladása" vagy a "szerkentyűhaladása".
- Mit gondol a modern civilizációról? - kérdezte tőle egyszer egy riporter.
- Azt hiszem, az nagyon jó lenne - hangzott a válasz.

Csak a technika fejlődik előre. Mi meg vissza...

Van már digitális ecsetünk
(Digital Brush Painting)

Vannak színes ruháink
(Light-emitting shirts)
 

Három dimenziós képeink
(Cool new technology using 3D display, like a hologram)

De boldogabbak vagyunk-e?

Popper Péter

Megkérdezték egyszer Piaget-től, hogy nem lehetne a kisgyerekekből nagyobb intellektuális teljesítményt előhívni, mint ahogy ezt a hagyományos pedagógia teszi?

 — Dehogynem — mondta —‚ de minek? Nem lennének tőle boldogabbak.

Az a szemlélet, aminek szempontja, hogy a gyerek boldog-e, vagy nem, nem tud mit kezdeni azzal a pedagógiával, ami fütyül erre, hanem mindenáron produkciót akar, ahol már óvodás korban halmazelmélettel kell foglalkozni a gyereknek.

Csak rohanunk ebbe az irányba tovább és kész?

A. D. Mello

A Mestertől azt kérdezték, hogy mi a véleménye a modern technológia vívmányairól. A következő történettel válaszolt.

Egy szórakozott professzor késésben volt az előadásáról.

Beugrott egy taxiba, és azt kiáltotta: - Gyorsan, teljes gázzal hajtson!

Miközben a taxi teljes száguldott, rájött, hogy nem mondta meg a vezetőnek az úticélt.

Ezért ismét rákiáltott: - Tudja maga, hogy hová akarok menni?

 - Nem uram - mondta sofőr -, de olyan gyorsan hajtok, ahogy csak tudok.

Gyorsan, hamar, online, minden szabad percben...

Megőrjítesz...
(Fine Young Cannibals: She drive my crazy)

... a technikával!
(Thomas Dolby: She blinded me with the science)

Mi lesz ennek a vége?

* * *

Feldmár András

A Ferenczi egyszer azt mondta, hogy jó terapeuta csak az lehet, akinek nincsenek ambíciói...

Szerintem azért mondta, mert abban a pillanatban, amikor egy terapeutának ambíciója van, akkor egy olyan nyomást tesz a páciense felé.

Ha te vagy a páciensem és én sikeres akarok lenni, akkor nekem van egy vágyam, és azt a vágyat feléd irányítom, hogy javulj meg, legyél jobban a világban.

NEKEM: hogy ÉN jobban érezzem magam. Ami megint egy ilyen hamis dolog lehet. Nagyon nehéz az embernek igaznak lenni!

Tehát ha a terapeutának vannak vágyai a páciens felé, akkor a terapeuta pontosan ugyanolyan, mint amilyenek a páciens szülei voltak - akik egy nagyon jó gyereket akartak, hogy ŐK büszkék lehessenek a gyerekre.

Tehát egy terapeutának nagyon fontos, hogy soha ne legyen büszke a pácienseire.

A. D. Mello

Egy buzgó tanítvány ama kívánságának adott hangot, hogy szeretne másokat tanítani az igazságra, s megkérdezte, hogy mit gondol erről a Mester. Ő csak annyit mondott:
- Még várj!
A tanítvány minden évben visszatért erre a kívánságára, de a Mester mindig ugyanazt válaszolta neki:
- Még várj!
Egy nap aztán a tanítvány megsokallta, s azt kérdezte a Mestertől:
- Mikor leszek már alkalmas a tanításra?
- Amikor a túlzott tanítási vágyad már alábbhagyott - válaszolta a Mester.

* * *  

A. D. Mello

A múlt évben a spanyol televízióban hallottam egy történetet arról az úrról, aki bekopog a fia ajtaján.

"Jaime - szól oda neki -, ébredj fel!"

Jaime azt feleli: "Nem akarok felkelni, Papa."

Az apa elkiáltja magát: "Kelj fel, iskolába kell menned!"

Jaime azt feleli: "Nem akarok iskolába menni."

"Miért nem?" - kérdi az apa.

"Három okból" - válaszolja Jaime.

"Először is, mert unalmas; másodszor, mert a gyerekek ugratnak engem; harmadszor pedig, mert utálom az iskolát."

Mire az apa:

"Nos, mondok neked három okot, miért muszáj iskolába menned. Először is, mert ez a kötelességed; másodszor, mivel negyvenöt éves vagy; és harmadszor, mivel te vagy az iskolaigazgató."

Ébredj fel! Ébredj fel! Felnőtt vagy. Túl nagy vagy ahhoz, hogy szenderegj.

(Ihász Gábor: Múlnak a gyermekévek)

Ébredj fel! Hagyd már a bíbelődést a játékaiddal!

(P. Mobil: Menj tovább...)

[Top Secret: "Jaj, csak az iskolába ne vigyenek vissza!"]

* * * 

A. D. Mello - Abszurd egypercesek

Az anya azt kérdezte, hogy mikor kell elkezdenie kislányának nevelését.

 - Milyen idős a kislányod? - kérdezte a Mester.

 - Öt éves.

 - Öt éves? Siess haza! Öt év késésben vagy!

Vagy 25?

* * *

A. D. Mello

Az is, ami elől el szeretnél futni, és az is, amire vágysz, benned van.

Hiába is futsal, úgysem menekedhetsz!
(Laid Back: Don't run from your shadow!)

Popper Péter

Mikor a Lukács György már haldoklott, elmesélte, hogy neki 6 éves korában dőlt el az élete.

Mert akkortól kezdve nem lehetett más, csak filozófus, vagy pszichológus.

És ez pedig úgy történt, hogy a Lukács György az egy ilyen nagyon elkényeztetett, nagyon gazdag, nagypolgári családból származott, és az a meggyőződés alakult ki benne 6 éves korára, hogy a felnőtt embert arról lehet megismerni, hogy kizárólag hülyeségeket beszél.

Aki felnőtt, az csak hülyeséget mond:

"Szép egyenesen üljél, Gyurika!"
"Húzd ki magad, Gyurika!"
"Rakjál rendet a játékpolcodon, Gyurika!"
"Ne csámcsogjál evés közben, Gyurika!"
"Most meg a füledet is, Gyurika!"

... csak hülyeségeket beszél!
 

A gyerek, az a néha mond okosat, néha mond hülyeséget, de a felnőtt az csak hülyeséget mond.

Jött egy új nevelőnő, akit ő még nem ismert (mert úri kisgyereknek ugye járt nevelőnő), és a nő ott ült bent a gyerekszobában, és olvasott.

Lukács Gyurika odatáncolt hozzá, és azt mondta az ő szemtelen, agresszív stílusában, hogy "Nem találom a vonatomat!!! Hol van???!!!"

És a nevelőnő fölnézett a könyvből és azt mondta:

"Ahová tette, Gyurika! Ott van!"

És azt mesélte már akkor haldokolva a Lukács, hogy "Én ledermedtem, mert nem akartam elhinni, hogy felnőtt ember ilyen okosat mondhat, hogy az én vonatom ott van, ahova tettem!"

És azt mondta, hogy:

Ekkor eldőlt a sorsom, mert erre a kérdésre csak egy filozófus, vagy egy pszichológus tud felelni, akihez elmennek az emberek és azt mondják:
- Hol van a boldogságom?
- Ahova tette, asszonyom! Ott van a boldogsága.
- Hol vannak a sikereim?
- Ahova, uram, tette!"

Minden dolga ott van az embernek, ahova tette.

Ezt meg lehet nézni filozófiai oldalról, meg lehet nézni pszichológiai oldalról, de énszerintem semmi másról nem szól, se az emberrel foglalkozó bölcselet, se az emberrel foglalkozó pszichológia, mint hogy segít megkeresni, hogy hol van az, hova tette azt, ami hiányzik az életéből.

Erről szól ez a mesterség. És ebben a Lukácsnak igaza volt.

Hova szöszbe tűntél? Ahova tettelek...
(Betty Boo: Where Are You Baby) 

A lényeg az, ami révén a dolog az, ami...

* * *

Fábri Sándor - Óh, Tannembaum

És én olyan 6-7 éves gyerekként mentem (így húzott anyám maga után, mint a lóbőrt); ronda, düszter időben, kivilágítatlan mellékutcákon kerestünk fel különböző nagynéniket és nagybácsikat, akik kitelepítésből jöttek, és 3-4 szoba bútorral laktak viceházmesteri lakásokban, garázsokban, lépcsőfordulókban, lichthofokban, mizerábilis körülmények között.

Kicsi büdösség (mindenki egy kicsit büdös volt).

Ilyen 80 körüli urakat meg hölgyeket tessenek elképzelni.

Most az érdekessége az volt, hogy ők a mizerábilis körülmények közötte is tartották magukat.

Egy úriasszony (Évikém) smink nélkül még a szemetet sem...!

Tartották a formát. Olyan szegények voltak, hogy szemetük se volt!

De akkora nyomorba nem tudtak jutni, hogy 6 Forintos lengyel rúzzsal egy picikét ők ne maszatolták volna magukat.

Édeseim! Mindig egy kicsit úgy elrajzolták! Meg egy kis rúzs így jutott a protkóra.

De divatoztak erősen!

Namármost ezeknek a drága tantiknak (áldott legyen az emlékük) felső ajka felett bizony-bizony kis bajusz serkedett már az idő előre haladtával.

Illetve az arcukon lévő bibircsókokból szőrvirágok bontották szirmaikat.

Hogy ők ezt valamiképpen eliminálják, 1 Forint 60 Fillér per zacskó áron kiszerelt Opera luxus kőpúderrel próbálták ezt a dolgot elpacsmagolni.

Nomármost nekem ezt az összes nagynénit meg kellett puszilni!!!

Hát kérem ez egy hat éves gyerek perspektívájából: ez szörnyű!

És akkor:

"Nem puszilod meg?!"

"Nem puszilom!!!"

"Nem puszilod meg???!!!"

"Nem puszilom...!"

... a fa*om puszilja a Minci nénit!!!

Borzasztó-borzasztó volt!

"Akkor nem kapsz süteményt!"

Nem baj!!!

(Én már tudtam ugyanis, hogy milyen süteményekre számíthatok. Vették a vitrinből a celofánnal letakart terefere linzert, amely már az előző évben is hat éves volt.
Úgyhogy minket apámmal már nem lehetett megtéveszteni! Mi már reggeliztünk, tízóraiztunk, ebédeltünk, uzsonnáztunk, vacsoráztunk...)

Kérek egy puszikát...
... any*d!!!
(Animal Cannibals: Kérek egy puszikát)

Most ki is AKARJA?
[Időjós: "Öt órát fizettünk ki előre. De többet nem mentünk vissza."]

* * *

Osho - Férfiak könyve

Egy férfi érdeklődött egy írországi szállodánál, vajon megengedik-e, hogy kutyáját is magával vigye. A következő választ kapta.

Tisztelt Uram! Már harminc éve dolgozom a hotelszakmában. Még soha nem kellett rendőrséget hívnom hogy kidobjanak egy rendetlenül viselkedő kutyát az éjszaka folyamán vagy hajnalban. Kutya még nem próbált meg hamis csekket rám sózni. Kutya még soha nem égette ki a lepedőt a cigarettájával. Egy kutya bőröndjében soha nem találtam meg a szálloda törölközőjét. Szívesen látom a kutyáját.

Ui: Ha az eb jótáll Önért, maga is jöhet.

Nem a mi állatunk...nem a mi emberünk...
(Európa Kiadó: A birodalom visszavág)
 

Már nem ember, még nem állat
(Európa Kiadó: Mocskos idők)

Film: Tök állat

Rossz kutya!!!
(Dog Eats Chattanooga Cop's Police Car)

* * *

Lin-csi 8. beszélgetése, kolostorában a Huo-to folyó partján.

Lin-csi apát kolostorában egy reggel, ezzel a kérdéssel fordultak a szerzetesek az apáthoz:
- Mester! Hol a hideg jön ránk, hol a meleg. Valami mindig gyötri szegény testünket, hogyan tudnánk ezt elkerülni?
- Olyan helyre menjetek szerzetesek, ahol nincs se hideg, se meleg. - válaszolt Lin-csi és úgy gondolta, eligazította a híveket.
- Hol van olyan hely Mester? - faggatta azonban Lin-csit az egyik tanítvány.
- Tudnotok kell szerzetesek, hogy a test kívánságainak egyetlen hely sem felel meg. Így aztán olyan helyet, mely kényes testeteknek se hideg, se meleg, ne is keressetek. De ha épp nem fáztok és nincs is melegetek, lesz majd más panasza rigolyás testeteknek. Éhes lesz, vagy fáradt, de meg is betegedhet.

Ha nem kényeztetitek eleget, bosszút áll a test. Ha jót akarsz, vesd alá magad kényének kedvének, etesd, itasd, fürdesd, kenegesd, hogy a szeszélyes szarzsák ki ne lökjön veled. Vagy ezt teszed, vagy kínok közt töltöd az életet. Tudjátok meg szerzetesek, utálatos ronda állat a test! - kelt ki magából Lin-csi apát.
 

Rühellte a hús zsarnokságát. Azt akarta, hogy hívei tudják, a test rabság, örökös szolgaság.
- Mondd mester, akkor hát nincs semmi megoldás? - firtatta a kérdést az egyik szerzetes tovább.
- De van. Ha meg szabadulsz tőle, többé nem kínozhat már, se fagy, se forróság, se fájdalom, se vágy. Erre van kitalálva a Buddhaság. - felelte az apát. De figyelmeztetőleg még hozzátette.
- Ám addig is szerzetesek, vigyázzátok jól, ócska testetek. Nélküle fényességes lelketek csak szú rágta szél, lyukas felleg. Olykor, majd imádkozom a Magasztos Buddhához értetek. Kérlek, kedvez nekünk gyenge edényeknek, kik társai vagyunk a nyárleveleknek.
Fejezte be reggeli beszélgetését, örökös rabszolgaságunkról Lin-csi apát, kolostorában a Huo-to folyó partján.

(Aniima: Seoul)

* * *

Anyuka gyorsabb sétára noszogatja kicsi fiát, mire az mentegetőzni kezd:
- Már olyan gyorsan szedem a lábamat, ahogy csak a torkomon kifér!

Anyuka mérgesen förmed rá a kisfiára, aki kérdezés és engedély nélkül kinyitotta a kólás üveget.
- Miért nyitottad ki?
- Nem én voltam. . . Kidugult!

- Tudod anya, kibe vagyok szerelmes? Téged be!

- Tudod, melyik a két kedvenc virágom? Hát a rózsa, meg a bimbó!

Alkudozás az esti elalvással kapcsolatban:
- Este majd itt fogok aludni veletek! Kölcsön jövök hozzátok!

A nagyfiú a maga öt évével már igencsak fejlettnek bizonyul:
- Apa képzeld, ma van a nőnap. Menjünk akkor nőzni!

A kórházudvaron járva, a szülészet mellett halad el éppen anya és fia, mikor a kicsi jól informáltan megkérdezi:
- Itt születtem a múltkor. Emlékszel rá, anya?

A kicsinek van egy játékautója, amelyben egy nyuszi a sofőr. A gyerek egy ideig szépen játszik vele, majd messzire hajítja a szoba másik felébe.
- Ezt most miért csináltad? - kérdi anyuka szigorú tekintettel.
- Nyuszi hopp! - jött a mosolyra késztető válasz.

Az ovis gondterhelten ücsörög a sarokban. Miután nem vesznek róla tudomást meg is szólal:
- Csak növök, csak növök, de sosem leszek már iskolás?

Kétéves számol:
 - Egy, kettő, három, nem három...

A kislány rajzfilmet néz, a papája mellette ül, újságot olvas. A kicsinek ki kell mennie pisilni, de még odaszól a papának:
- Ha jön a boszorkány a tévében, mondd meg neki, hogy bunkó.

Szüleim ezüstlakodalmára egy elegáns étterembe foglaltatott asztalt a család. Ötéves fiam is jött velünk. Egy idő után fészkelődni kezdett, hogy wc-re kell mennie. El akartam kísérni, de azt mondta, nem kell, egyedül is menni fog. Hű de büszke voltam a nagy fiamra. Egészen egyedül pisil!
Örömöm csak addig tartott, amíg Patrik át nem totyogott az éttermen letolt gatyával
és kakás hátsóval:
 - Anya, kész vagyok, jöhetsz kitörölni!

A nővérem két és fél éves kislánya egyszer bement a fürdőszobába, ahol az apja zuhanyzott. kijött, elképedt arccal, és közölte, hogy "apának farka nőtt". Én gondolkodás nélkül visszakérdeztem: 
- Mekkora?

Tömött buszon utazunk kétéves kislányommal. A gyerek nyűgös, így megígérem neki, hogy mesélek. "Jóóó!" sikítozik, és felcsillan a szeme:
- Azt mondd, amelyikben a kurta farkú malac kúr!

Óvoda után, amikor apa is hazaér a munkából, társasozni szoktunk. Apa a legügyesebb, sokszor legyőz minket, lányokat. Egyszer az oviban az óvónéni megkérdezte a lányomat, mit szoktak otthon csinálni. Tündi válasza:
 - Apa hazajön, és jól megver minket.

(Holló Színház: Régi szép idők)

Kisfiam egyházi oviba jár. Nagyon eleven gyerek, egyszer még a türelmes dadus nénit is felbosszantotta.
 - Hogy fogsz így a mennyországba kerülni?
Nagycsoportos kisfiam kijelentette
 - Majd ki-be rohangálok, csapkodom a kaput, és Szent Péter ki fog kiabálni, mint anya ha mérges, hogy gyere be fiam, mert úgy megruházlak, hogy több füled lesz, mint fogad!

Hat hónapos terhes voltam a második gyerekemmel, amikor lányommal elmentünk egy kicsit vásárolni. Bementünk egy baba-mama boltba is, hogy szoknyát vegyünk nekem. A gyerek egy ideig nézte, ahogy a tükörben sürgölődöm, majd megjegyezte:
 - Nagyon kövér vagy, Anya.
Kedvesen elmagyaráztam neki, amit úgyis tudott, hogy egy kisbaba van a pocimban, attól látszik nagynak. Erre pikírten hozzátette:
 - És a popsidban mi van?

Éppen tusoltam, amikor a négyéves kisfiam bejött a fürdőszobába, és fogkrémmel bajuszt és szakállt rajzolt magának. Olyan cuki lett, hogy még vizesen kiugrottam a tus alól, hogy digitális gépemmel egy képet készítsek róla. A fotót feltöltöttem a netre, szétküldtem a barátoknak, rokonoknak.
Vártam a dicsérő emaileket. Először a férjem írt:
"Szívem, nézd meg jobban a fotót..."
Megnéztem. Majd elsüllyedtem: a kép hátterében, a fürdőszobai gardrób tükrében ott vagyok én is egy digitális fényképezőgépbe öltözve.

Gyerekszáj 1. 

* * *

Müller Péter - Mit tehetünk magunkért?

Elindult az "én"-nek, az "ego"-nak a hatalmas kalandja, aminek az lett az eredménye, hogy teremtettünk egy fantasztikus tudományt, teremtettünk egy fantasztikus technikát, és hogy ha arról van szó, hogy hogyan kell csinálni egy olyan repülőt, ami a hangnál sokkal gyorsabban repül - megcsináljuk.

És ha most az a kihívás előttünk, hogy elfogy az olaj a földből, meg fogjuk csinálni, hogy olaj helyett lesz ez vagy az, vagy amaz az energia.

A rovarokat már irányítjuk - és az érzéseinket?
(Cyborg insects)

De ha az a feladat, hogy hogyan kell leszoknom a dohányzásról, már nem megy.

Ha az a feladat, hogy "kövér vagyok, mit csináljak, el vagyok hízva", akkor halomszámra jelennek meg a könyvek, hogy pszichológiai-lelki és különféle bonyolult tanácsokkal próbálják az embert rávezetni arra, hogy hogyan étkezzen normálisan - és nem megy.

... 

Úgy is lehet mondani, hogy nem tudunk realizálni.

Egy ponton tudunk realizálni: a technikában. Ott tudunk.

Ott, amit megálmodunk és meg akarunk csinálni, azt előbb-utóbb megcsináljuk.

Odatettük (kitettük) azt a képességünket, hogy változtassunk az életen.

Önmagunkkal nem tudunk elbánni.

* * *

Müller Péter - Félelem, hit, gyógyulás

Tehát: hogyan lehet a félelmet legyőzni?

(A bármilyen fajta félelmeket, én ezt nagyon sokszor kérdeztem, nagyon sok embertől, mert híres félő vagyok én magam is.)

Először megkérdeztem még nagyon régen - kitűnő ökölvívó edző volt - az Ádler Zsiga bácsit (csodálatos, zseniális mester volt, rengeteg gyereket nevelt és fantasztikusan bölcs volt, mindentudó volt).

És azt kérdeztem: 

- Zsiga bácsi, hogy lehet a félelmet legyőzni?

Egyetlen mondattal válaszolt:

- Sehogy!

Azt mondta: 

- Ide hallgass! Akármilyen erős, gyors mozgású, jó reflexű, született talentum valaki, ha fél - az menthetetlen! Azon nem tudok javítani!

Rémtörténeteket mesélt, hallatlan zseniális tanítványairól, akik pusztán azért nem vitték semmire, mert féltek.

Azt mondta: azért választok sokkal inkább növendékeket vagy tanítványokat a börtönből, a grundokról, a veszedelmes helyekről, a sötét világokból, ahol nem félnek, mint az iskolákból - mert a félelemmel nem tudok mit kezdeni.

* * *