...
Ronar figyelme ismét elkalandozott. Az emberi udvarlást ugyanolyan visszataszítónak találta, mint a legtöbb emberi táplálékot. Még néhány suttogást figyelt meg. Aztán megjelent dr. Cabanis. A derék orvos körülnézett, mosolygott, üdvözölt néhány ismerős hölgyet, mintha csak lelkük magánsztriptízén venne részt, majd egyenesen az emelvény felé indult.
– Hogy van, Ronar?
– Megvagyok, doktor. Azért jött, hogy szemmel tartson?
– Nem hinném, hogy szükség van rá. A döntésben vagyok érdekelt. A feleségem is sütött egy tortát.
– Sosem gondoltam, hogy a tortasütés ennyire népszerű emberi szenvedély.
– Amihez ügyesség kell, bármi is az, biztos, hogy népszerű lesz. Egyébként, Ronar, remélem, nincs megbántva.
– Megbántva, doktor? Hogy érti?
– Ugyan már, pontosan tudja, miről beszélek. Ezek az emberek még mindig nem bíznak magában. Már abból is látom, hogy ennyire tartják a távolságot.
– Figyelembe veszem az emberi gyarlóságot, doktor. Gyarlóság és még valami. Ezeknek az embereknek nem volt rá lehetőségük, hogy olyan alapos pszichológiai kezelést kapjanak, mint én. Nem várók túl sokat tőlük.
– Ebben van valami, Ronar.
– Nem lehetne valamit tenni értük? Nincs valami kezelés, amit törvényesen is kaphatnának?
– Csak önkéntes alapon lehetne. Tudja, Ronar, maga csak állatnak számított, és a kezelés ahhoz kellett, hogy az életét megmenthessük. De ezek az emberek a gyengeségükben egyedül vannak. Ráadásul egyikük sem súlyos beteg. Nem bántanak senkit.
Ronar egy pillanatra emberi kísértést érzett. Már a nyelvén volt: "A maga felesége se, doktor? Mindenki magát csodálja, hogy bírja elviselni." De leküzdötte a kísértést. Leküzdött már komolyabbat is.
Halk, de átható gongütés hallatszott. Dr. Cabanis megjegyezte:
– Remélem, Ronar, nem neheztel rám, játékunk mostani szakaszában. Nagyon rosszul érezném magam, ha a feleségem a bíró előítélete miatt esne el a győzelemtől.
– Ne féljen, doktor! Munkámból szakmai büszkeséget merítek. Kizárólag a legjobbat választom.
– Persze egyszerűbbé teszi a dolgot, hogy a sütemények számozva vannak, és a készítő neve nincs rajtuk.
– Ez akkor számítana, ha a bíró ember volna. Engem nem befolyásol.
Újra megszólalt a gong, ezúttal hangosabban. A társalgás fokozatosan elhalt. Egy talpig díszbe öltözött férfi kapaszkodott föl az emelvényre, rövidnadrág-száron sárga csíkot, frakkján pedig elől-hátul szárnyat viselt. Szeméből olyan meleg üdvözlés sugárzott, hogy majdnem tökéletesen elrejtette a félelmét.
– Hogy van, Ronar? Üdvözlöm!
– Megvagyok, szenátor. És maga?
– Jobban nem is lehetnék. Parancsol egy szivart? – Köszönöm, nem élek vele.
– Ó, valóban. Ráadásul elpazarolnék egy szivart: maga nem is választ. – Szívből felnevetett.
– Úgy tudom, hoznak egy külön törvényt, amely a hozzám hasonló… embereknek is… lehetővé teszi a választást.
– Mellette vagyok, Ronar, higgye el. Számíthat rám.
Az emelvényre most az elnöklő testes és fenséges hölgy emelkedett, rámosolygott Ronarra és a szenátorra, mindkettővel kezet rázott, s egyikük iránt sem mutatott megvetést. Az összegyúlt játékosok és nézők helyet foglaltak.
Az elnöknő torkát köszörülte.
– Hölgyeim és uraim, nyissuk meg gyűlésünket a Minden Planéták Himnuszával!
Mindannyian felálltak, Ronar is. Hangját nem épp éneklésre teremtették, de úgy tűnt, az emberi hangok nagy részét sem. Ő viszont legalább tudta a szöveget.
Az elnöknő ezek után az Elnöki Tanács nevében köszöntötte az egybegyűlteket.
Majd bemutatta Whitten szenátort. Kis oldalvágással utalt rá, hogy a szenátor már rég eltévelyedett, bár sokáig megúszta a házasságot. Noha a női nem ellensége, azért megengedik neki, hogy beszéljen.
Whitten szenátor hasonló szúrással védte ki a támadást. Hogy megúszta a házasságot, azt inkább a jó szerencséjének köszönheti ha nevezheti jónak –, mint az óvintézkedéseknek. De biztos benne, hogy ha szerencséje lett volna valaha e szép napon megjelent gyönyörű hölgyek bármelyikével is találkozni, és kitűnő főztjüket, sütésük remekeit megkóstolni, már rég elveszett ember volna. Béges-rég a poligámia bűnébe esett volna.
Whitten szenátor ezután az ősi ételkészítés művészetének dicshimnuszába fogott.
Ronar figyelme elkalandozott. Akárcsak a hallgatóság nagy részéé. Újabb beszélgetésre fülelt föl, a suttogás az első sorban, egy férfi és egy nő közt folyt.
A férfi kezdte:
– a te neved kellett volna ráírnom, nem a sajátomat.
– Butaság lett volna. Minden barátom tudja, hogy nem tudok sütni. Akkor meg olyan furcsa lenne, ha én nyernék.
– És az nem, ha én? Képzelem, mit fognak mondani a srácok a boltban!
– Azok a srácok hülyék. Mitől olyan férfiatlan dolog, ha valaki tud sütni-főzni?
– Nem ragaszkodom hozzá, hogy az egész világ megtudja.
– A legjobb konyhafőnökök férfiak voltak.
– De én nem vagyok séf.
– Ne izgulj már! – A suttogás elkeseredett volt. – Úgysem te fogod megnyerni.
– Hát nem tudom. Sheila!
– Mi az?
– Ha megnyerem, elmagyarázod majd mindenkinek, hogy igazából milyen férfias vagyok? Leszel a koronatanúm?
A lány visszafojtott egy kuncogást.
– Ha nem segítesz, nekem kell körbejárnom, hogy bizonyítsam.
– Pszt! Még meghallják.
Whitten szenátor csak beszélt és beszélt.
Ronar visszaemlékezett arra, amikor még szülőbolygóján kóborolt. Már hiányoztak belőle a régi vágyak. Már halvány kísértetük élt csak benne, erőtlenül és ártalmatlanul. De még emlékezett arra a kellemes érzésre, a gyönyörre, amikor fogát olyan állatba mélyeszthette, amelyet maga terített le, emlékezett, milyen vad öröm fogta el a finom friss hús ízére. Már nem evett nyers húst, sót egyáltalán nem evett húst. Leszoktatták róla. Félig vegetáriánus, félig szintetariánus lett. Étrendje tápláló és egészséges volt, de nemigen gondolt rá.
Nem nagy kedve telt abban, hogy süteményeket vagy más édességet majszolgasson, mint a született emberek. Csak mások örömére szolgált, hogy ízérzékelése ilyen kifinomult maradt. Saját magának keserves kínkomédia volt az egész.
Whitten szenátor hirtelen elhallgatott. Taps következett. A szenátor leült, az elnöknő állt föl. Elérkezett az ítélkezés ideje.
Kirakták a süteményeket-több mint százat, tetejükön mindenféle színű és ízű cukormázzal. Az elnöknő bemutatta Ronart, dicsőítette a pártatlanságát és kifinomult ízérzékelését.
A pontozólista elő volt készítve.
Ronar lassan végighaladt a sütemények előtt.
Akár rá is írhatták volna mindre a készítő nevét. Miközben egy-egy darab tortát a szájához vett, hallhatta, hogy az illető hölgy gyorsabban szedi a levegőt, elkaphatta kísérőjének suttogó figyelmeztetését. Kevés titok maradt rejtve előle.
...
* * *
