Feldmár András
Szerintem annyira rászoktunk arra, hogy az akaratunkra szükségünk van, és hogy akarat nélkül semmi nincs, hogy nagyon akaratosak vagyunk.
Apa, én AKAROK!
(Film: Charlie és a Csokigyár)
Pedig az életben a legszebb és legédesebb és a legjobb dolgok éppen akkor történnek, amikor nem akarunk semmit.
De nem merünk nem akarni semmit.
Nem merjük elhinni, hogy például én nem azért vagyok itt és nem azért élek, mert olyan okos vagyok és mert én olyan ügyes vagyok, mert én olyan hős vagyok...
Hanem azért, mert VALAMI ÉL ENGEM, valami bennem van, ami jön keresztül rajtam és az nem én vagyok, hanem valami sokkal nagyobb, sokkal több, sokkal érdekesebb és értékesebb, mint ami én valaha lennék.
Ha erre az ember valóban rájön, akkor az megvédi az embert nagyon sok félelemtől.
De addig, amíg az ember erre rájön, rettenetesen fél tőle.
Tehát ha az ember rájön arra, hogy lehet elengedni magát, és nem hal meg; és hogy én nem azért élek, mert olyan okos fiú vagyok, hanem annak ellenére élek, hogy olyan okos fiú, akkor nem kell annyira harcolni...
Carlos Castaneda
Elmondta, hogy Elías nagual elmagyarázta neki, hogy a köznapi emberekre az jellemző, hogy osztozunk egy jelképes tőrön: öntükrözésünk gondjain.
Megsebezzük magunkat ezzel a tőrrel, és vérzünk; az öntükrözés láncainak pedig az a szerepe, hogy azt az érzést nyújtsák nekünk, hogy együtt vérzünk, hogy valami csodás dolgon, az emberi mi voltunkon osztozunk.
De ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, felfedezzük, hogy egymagunkban vérzünk, hogy nem osztozunk semmin sem, hogy nem teszünk mást, csak kezelhető, valótlan, mesterséges tükörképünkkel játszadozunk.
(Yann Tiersen: Live aux eurock 2001)
* * *
