WILLIAM MORRISON – AZ IDEÁLIS BÍRÓ
(JOSEPH SAMACHSON, 1906-1982)
(Galaxy Science Fiction, október)
Joseph Samachson vegyész ismét képviselteti magát egy kényszerű átváltozásról szóló csodás történettel; meséje szomorú és vidám. Belevág Horace Gold elképzelésébe, amellyel a Galaxy anyagát összegyűjtötte: társadalmi elmélkedés, könnyed stílusban.
Bár több mint ötven science fiction története között számos kiváló munka akad, „William Morrison”-nak önálló kötete soha nem jelent meg, szinte a feledés homályába merült – ezen a helyzeten igyekszünk most segíteni.
– MHG
Valami szöget ütött a fejembe…
A science fiction írók jó része jártas valamilyen tudományban, olykor egyik-másik szakterületen aktívan dolgoznak is. Akadnak közöttünk matematikusok, számítógépes szakemberek, antropológusok, biokémikusok, fizikusok és mások is.
Jó volna adatokat látni arról, hogyan oszlanak meg a science fiction írók e szakterületek között, arra is kíváncsi lennék, hány történet játszódik az író saját szakterületén. Vajon az derülne ki, hogy az írók ritkán írnak szakmájukba vágó történeteket? Ha így van, az-e az oka, hogy túl sokat tudnak ahhoz, hogy képzeletük szabadon szárnyalhasson? Vajon tudásuk inkább teher, amely gátolja őket?
Bár merészen hangzik, úgy vélem, van ebben valami, már csak azért is, mert hivatásos biokémikus vagyok, és kevés történetem vág a szakterületembe.
Persze alkalomadtán azért a kémiával is foglalkozom írásaimban, úgy vélem, olykor-olykor minden szakember körülnéz a saját háza táján. Bizonyíték erre a következő, kémiai hátterű történet, amelyet szerzője kémiai ismereteinek birtokában írt. (Viszont a nagy E. E. Smith, az élelmiszer-vegyészet doktora, soha egyetlen történetet sem írt a saját szakterületéről. Ez biztos)
– IA
Ronart újjáteremtették, ha ez a helyes kifejezés rá, de láthatta, hogy nem bíznak meg benne. Ügyetlen, kapkodó mozdulataikból nyugtalanság áradt, amikor felé közeledtek; szemükben pedig félelem volt. Győzködnie kellett magát, hogy menni fog a dolog. Idővel majd csak maguk közé sorolják, és nem jut folyton eszükbe az előélete. Egyelőre azonban mindenki emlékezett rá – ő maga is.
Mrs. Claymore, a Döntőbizottság tagja csacsogni kezdett:
– Ó, Mrs. Silver, annyira örülök, hogy eljött! Benevezett a versenyre?
– Félig-meddig – nevetett szerényen Mrs. Silver. – De persze nem is remélem, hogy éppen én nyerjek ennyi szép hölgy közül. Csak azért neveztem be, hogy… szóval az érdekesség kedvéért.
– Ez igazán kedves magától. De nekem ne mondja, hogy nem fog nyerni. Emlékszem én még arra a finom ebédre, amit a múltkor tálaltak, amikor George-dzsal maguknál jártunk. Igazán kitűnő volt.
Mrs. Silver könnyedén újra felnevetett.
– Ó, csak amolyan hétköznapi receptek. Örülök, hogy ízlett.
– Nagyon is! És bizonyos vagyok benne, hogy a döntőbírónak is ízleni fog a süteménye.
– A döntőbírónak? Hát nem bizottságról van szó?
Minden szót hallott. Fogalmuk sem volt, milyen éles a hallása, Ronar viszont nem kívánta még jobban zavarba hozni őket azzal, hogy elárulja nekik. Minden szót hallott, ami normális beszédhangon folyt a tágas szalonban. Ha koncentrált, még a suttogást is megértette. Most kellett is koncentrálnia, mert Mrs. Claymore közelebb hajolt társához, és érdeklődő fülébe lehelte:
– Kedvesem, hát nem hallotta? Ez a bizottság annyi gondot okozott nekünk. Azok a vádak a részrehajlásról! Rettenetes volt!
– Csakugyan? Hát akkor hogy sikerült mégis bírót találni?
– Most ne nézzen oda… Megmondom, hogy csináljuk. Tegyen úgy, mintha valami vicceset mondtam volna, és nevetve vesse hátra a fejét. Közben gyorsan pillantson rá. Ott ül egyedül az emelvényen.
Mrs. Silver az előírás szerint hálásan felnevetett, és tekintete végigsiklott az emelvényen. Olyan izgalomba jött, hogy szinte megfeledkezett a suttogásról.
– De hát ez…
– Pszt! Halkabban, kedvesem! – De hiszen – nem is ember!
– De annak számít – most már. Persze nézőpont kérdése.
– Micsoda földöntúli gondolat! Ki találta ki, hogy ő legyen a bíró? – Hát nem is a földiek! Halder professzor javasolta, amikor hallott a gondjainkról, tudja, aki azon a nagy aszteroidán lakik, a magukén túl. Először képtelenségnek látszott…
– Szerintem is az – helyeselt Mrs. Silver.
– De nem volt más választásunk. Senki másban nem bízhattunk meg.
– De hát ért a süteményekhez?
– Kedvesem, az ő ízérzékelése a lehető legkifinomultabb.
– Akkor sem értem.
– Egyszerűen emberfeletti, amit tud. Mielőtt Mr. Halder javaslatát elfogadtuk, néhányszor próbát tettünk vele. Aztán egyszerűen tátva maradt a szánk. Bármilyen főszereket összekeverhettünk – a Vénusz vagy a Mars legkülönlegesebb, legegzotikusabb füveit, a Föld vagy más ültetvényes aszteroida legerősebb, legnyersebb ízeit –, mindig meg tudta mondani, mit tettünk bele és pontosan mennyit.
– Alig tudom elhinni, Matilda.
– Ugye? Tisztára hihetetlen. Ha nem magam láttam volna, el se hinném.
– De hiszen nincs is emberi ízlése. Hát nem… nem…
– Húsevő? Az volt. Méghozzá azt mondják, a lehető leggonoszabb fajta. Egy mérföldről megszimatolta, ha a közelébe került valami állat, és akkor utána, mint a villám. A szülőholdján ő és a fajtája miatt vált lehetetlenné az értelmes élet. Csak képzelje el: lehetett volna akár ez a hold is, amelyen állunk.
– Csakugyan?
– Ez vagy valamelyik másik Szaturnusz-hold. Tennünk kellett valamit. Természetesen nem akartuk kiirtani őket, noha ez lett volna a legegyszerűbb, de hát olyan civilizálatlan módszer! Tudósaink végül is a pszichológiai újjáteremtést javasolták. Halder professzor elmondta, mennyi nehézséggel jár a dolog, de úgy fest, mégis bevált. Legalábbis az ő esetében.
Mrs. Silver lopva újra odapillantott.
– Biztos? Nem látom, hogy bárki is a közelébe merészkedne.
– Ó, nem akarjuk kihívni magunk ellen a sorsot, Clara. De ha csakugyan volna bármi veszély, biztos vagyok benne, hogy a pszichológusok soha nem engedik ki a markukból.
– Remélem is! De a pszichológusok néha felelőtlenül kockáztatják mások életét.
– Nos, van egy pszichológus, aki a saját életét kockáztatja, és a saját élete párjáét is. Ugye, ismeri dr. Cabanist?
– Csak látásból. Nem az a felfuvalkodott nőszemély a felesége? – Dehogynem. Nos, ez a dr. Cabanis felelt az egész újjáteremtésért. Mindjárt itt is lesz. A felesége is benevez egy tortát.
– Nehogy már ő akarja megnyerni!
– Tény, hogy jól süt, kedvesem. Add meg az ördög öreganyjának, ami az ördög öreganyjáé. De hogy dr. Cabanis, aki mégiscsak intelligens ember, hogy a csudába tudja elviselni, azt nem értem, no persze ő a pszichológus, nem én, ő biztosan jobban megmagyarázná. Ronar figyelme elkalandozott.
Tehát itt van dr. Cabanis. Körülnézett, de a pszichológust nem látta. Bizonyára később érkezik.
Ez a gondolat különös érzéseket kavart föl benne. Életének jó néhány fájdalmas pillanata éppen dr. Cabanishez kapcsolódott. Korábbi élete, amikor ragadozó volt, gondolat nélküli boldogságban telt el. Feltehetően jelenlegi életét is boldognak mondhatná, ha az ember nem volna olyan kínosan pontos a jelentések meghatározásában. Csak az a közbülső idő!
Igen, az túlzás nélkül is szenvedés volt. Dr. Cabanis kezelései a lelke mélységéig felkavarták, nem is hitte volna, mi minden rejtőzik benne. Az elektrosokkokat és a gyógyszeres kúrát nem bánta, de pszichéjének teljes és fokozatos átformálása, a bevésés időszaka, amikor meg kellett tanulnia, hogy annyira gyűlölje korábbi életét, hogy akkor se tudjon visszatérni bele, ha lehetősége nyílna rá, no és az emberek közti új és hasznos életre való szoktatás – hát ez már tiszta kínzás volt.
Ha akkor tudta volna, mi áll előtte, soha nem egyezik bele. A végsőkig küzdött volna, mint annyi társa. Mégis, most, hogy mindez már a múlté, úgy vélte, hogy az eredmény megérte a szenvedést. Sokkal fontosabb szerephez jutott, mint első pillantásra látszott. A külső planéták élelemellátásának nagy részét ellenőrzi, és szavában vakon bíznak. Elég, ha kifogásol egy tervezett szállítmányt, máris automatikusan lemondják, meg se várják a laboratóriumi vizsgálatokat. Szörnyen csodálják. És rettegik.
Más érzelmeket is tápláltak vele kapcsolatban. Fél füllel hallott egy suttogást, ami meglepte.
– Kedvesem, szerintem egész jóképű.
– De Charlotte, hogy mondhatsz ilyet valakiről, aki még csak nem is ember?!
– Sok embernél emberibbnek látszik. A ruháját mintha csak ráöntötték volna. Szerinted… van farka?
– Tudtommal nincs.
– Kár! – mondta a csalódott hang. – Olyan, mint egy kalóz.
– Valami farkasféle volt, úgy hallom. Ránézésre ki nem találnád, hogy négy lábon járt, ugye?
– Nem hát. Olyan szikár és fenséges! – Lám, mire képes a pszichológia.
"A pszichológia meg egy csomó operáció, hölgyeim – gondolta Ronar gúnyosan. – Nélkülük nem volnék képes ilyen szép egyenesen állni; kedves kis naprendszerünk összes pszichológusának segítségével sem."
Egy pettyes marsi diókaktusz mögül két erősebb hang hallatszott. Néhány oktáv különbség volt köztük. Egyik női, másik férfi. A férfi így szólt
– Ne aggódj, drágaságom! Szerintem bárki másnál jobban sütsz, főzöl.
Különös: valami csattanás vagy szisszenés hallatszott. Ezt nevezik az emberek csóknak, gondolta. Ellentétes nemek közt általában az érzelmek kifejezésére szolgál. Néha, főleg a női nem tagjai közt olyan formaság, amely mögött esetleg valóságos háború zajlik.
A lány remegve szólalt meg:
– De ezeknek a nőknek akkora gyakorlatuk van. Évek óta sütnek-főznek.
– És te, otthon?
– Jó, de az nem ugyanaz. Nekem szakácskönyvből kellett tanulnom. És senki nem állt mellettem, hogy gyakorlati segítséget nyújtson. – Gyorsabban megtanultad, mintha egy ilyen öreg tyúk lökdöste volna a könyököd, és irányított volna. Sőt: túl jól főzöl. Menten elhízom.
– Anyád nem ezt mondja. És a bátyád is elejtett egy megjegyzést az ifjú menyecske tésztájáról…
– Minél szakállasabb egy vicc, Charles annál jobban szereti. Ne izgasd magad. – Újra megcsókolta. – Legyen egy kis önbizalmad, édes. Te fogsz nyerni.
– Ó, Gregory, rettenetesen szép tőled, hogy ezt mondod, de én tényleg olyan bizonytalannak érzem magam.
– Bárcsak ember lenne a bíró, akkor csak rád nézne, és senki másnak nem lenne esélye. Mondtam már ebben az öt percben, hogy gyönyörű vagy?
...
* * *
