Carlos Castaneda – Egy másik világ kapujában – 15. fejezet
Don Juan utasításainak megfelelően két hónapon keresztül gyakoroltam a „világ hangjaira való fülelést”. Kezdetben roppant nehezen ment, és még sokkal nehezebb volt, hogy ne beszéljek magamhoz. A két hónap elteltével azonban elértem azt, hogy rövid időszakokra megszűnjék a belső dialógus, és a hangokra is jobban tudtam figyelni.
1969. november 10-én reggel kilencre értem don Juan házához.
-Most már pótolhatjuk az elmaradt kirándulást - mondta, amint meglátott.
Egy órát pihentem, aztán elhajtottunk a keletre eső hegyek lankái felé. A gyalogtúra idejére don Juan környéken élő barátainak a házánál hagytuk a kocsit. Don Juan néhány kétszersültet meg zsemlét – úgy kétnapi élelmet – csomagolt nekem az útra. Érdeklődtem, szükségünk van-e másra is, de csak a fejét rázta.
Egész délelőtt gyalogoltunk. Meleg volt. Egy kulacs víz volt nálam, majdnem az egészet megittam. Don Juan csak kétszer kért. Amikor elfogyott, azt mondta, nyugodtan igyak a környező patakokból, és amikor tiltakoztam, nevetett Nem bírtam sokáig: szomjúságom hamarosan erősebbnek bizonyult félelmemnél.
Kora délután megálltunk egy üdezöld dombok lábánál húzódó kis völgyben. A dombvidék mögött meredek hegyoldalak nyúltak a felhős ég felé.
- Gondolkozhatsz, írhatsz arról, amit beszélünk, amit tapasztalsz, de arról semmit, hogy merre járunk! - mondta Kicsit pihentünk, aztán don Juan inge alól előhúzta a batyut, kigöngyölte, és felmutatta pipáját. Megtömte a keverékkel, meggyújtott egy száraz ágat, belenyomta a pipába, és intett, szívjam el. Szén nélkül nehezebben ment a dolog; több száraz ággal is kellett próbálkoznunk, mire lángra kapott a keverék.
Mikor elszívtam a pipát, don Juan mondta, azért jöttünk ide, hogy kiválasszam a vadat, amire vadászni fogok. Három-négyszer is elismételte, a legfontosabb az, hogy lyukakat találjak. Külön hangsúlyozta a „lyuk" szót és hozzátette, egy varázsló a legkülönfélébb üzeneteket, útbaigazításokat találhatja bennük.
Meg akartam kérdezni, miféle lyukakról beszél, de mintha csak kitalálta volna gondolataimat, elmagyarázta, hogy ezekről lehetetlen beszélni, mert a látás birodalmához tartoznak. Többször megismételte, hogy összpontosítsak minden erőmmel a hangokra, és próbáljam meg közöttük felfedezni a lyukakat Elmondta, hogy szellemfogóján játszik majd, és nekem az lesz a dolgom, hogy a kiáltásai segítségével rátaláljak a szövetségesre, aki már vár. A szövetséges majd átadja az üzenetet, amelyre szükségem van. A lelkemre kötötte, hogy végig legyek nagyon éber, mert a szövetséges bárhogyan és bármikor megjelenhet.
Jól megjegyeztem szavait. Hátammal egy sziklának dőlve ültem, enyhe zsibbadtságot éreztem.
Don Juan figyelmeztetett tartsam nyitva a szememet.
Fülelni kezdtem; hallottam a madarak füttyét, a levelek zizegését a szélben, a bogarak zúgását. Ahogy jobban megfigyeltem a hangokat meg tudtam különböztetni négy más-más fajta madár füttyét mikor fúj erősebben és gyengébben a szél, sőt, még három különböző levél zizegését is ki tudtam venni A bogarakkal azonban nem boldogultam: annyi volt belőlük, hogy képtelenség volt megkülönböztetni vagy megszámlálni őket.
Soha korábban nem merültem ilyen mélyen a hangok világába. Jobbra dőltem; don Juan utánam nyúlt, hogy visszahúzzon, de megelőztem - magamtól is ki tudtam egyenesedni. Don Juan testemet egy hasadéknak döntötte, lábaim alól elsöpörte a kavicsokat, fejemet a sziklafalnak támasztotta.
Határozott hangon arra kért, nézzem a délkelet felé eső hegyeket.
Arrafelé irányítottam tekintetem, de kijavított, mondván ne bámuljak egy helyre, hanem pásztázzam a hegyeket és a rajtuk lévő növényzetet.
Újra és újra elismételte, hogy minden figyelmemet a hallásomra kell összpontosítanom.
Újra belemerültem a hangvilágba. Nem mintha különösképpen akartam volna hallani őket; sokkal inkább valami módon rávettek, hogy rájuk figyeljek.
A szél a magasból érkezett, és mintegy bezuhant a völgybe, ahol voltunk. Először a magas fák leveleit érintette - ezek különös, úgy éreztem gazdag, érces, telt hangot ütnek meg. Azután a szél elérte a bokrokat, melyek levelei úgy zsibongtak, mint valami apró lények alkotta tömeg - csaknem dallamos, roppant módon magával ragadó, ám meglehetősen tolakodó hang volt ez, olyan, ami minden mást el akar fojtani.
Kellemetlennek találtam; eszembe jutott, hogy - sajnos - én is ehhez hasonlóan vagyok követelődző és tolakodó. Rokon hang volt, és gyűlöltem ezért. Azután hallottam, ahogy a szél végigsöpör a földön. Ennek nem suhogó hangja volt, inkább sípoló, valami tompa búgásra emlékeztető.
Furcsa mód egyszerre hallottam a szél mindhárom hangját. Elcsodálkoztam rajta, vajon hogyan tudtam megkülönböztetni ezeket, ám ekkor újra meghallottam a madarak és a bogarak hangját.
Az egyik pillanatban még csak a szél hangjait észleltem, a következőben újra felcsendült a világ teljes zenebonája, ami pedig nyilván az alatt is szólt, miközben én semmit sem hallottam belőle.
Nem tudtam megszámolni az összes madárhangot, rovardöngést, ugyanakkor bizton éreztem, mindegyiket egyesével hallom. Együttesük egészen különleges módon, valamiféle rendbe állt össze.
Nincs erre más szó: „rend" volt ez, meghatározott mintákból szerveződő rendje a bizonyos időközönként felcsendülő hangoknak.
Hosszan kitartott üvöltést hallottam. Végigfutott a hátamon a hideg. Az összes többi hang elhallgatott egy pillanatra, az egész völgy holtra dermedt míg az üvöltés teljes hosszában végigvisszhangzott rajta, majd miután elhalt, megint rákezdte a zenekar.
Azonnal felfigyeltem a mintára megint. Ekkor, azt hiszem, megértettem, milyen lyukakra célzott don Juan. A hangok egyes sorozatai között űrök feszültek!
Egy-egy madár füttye például csak bizonyos időközönként szólalt meg, közben szünetelt, és ugyanígy volt minden más hanggal is. A levelek susogása adta a kötőanyagot, amely a hangok sokféleségéből egynemű zúgást teremtett. Úgy tűnt, hogy ebben a hatalmas szimfóniában az egyes hangok időzítése alkotja az egyes elemeket. Ily módon a hangok közti terek; szünetek, ha rájuk figyeltem, lyukként jelentek meg.
Újra hallottam don Juan szellemfogójának hátborzongató üvöltését. Nem rezzentem össze, a hangok azonban egy pillanatra megint elhallgattak, és e csendet hatalmas lyukként érzékeltem. Ekkor figyelmem fülemről átterelődött szememre.
Üdezöld növénytakaróval borított, alacsony dombokat láttam. A dombok úgy rendeződtek el, hogy ebből a látószögből egyikük oldala mintha kilyukadt volna. Valójában két szomszédos domb közötti nyílás volt ez, amelyen keresztül távoli, magasabb hegyek sötét, szürke vonulataira láthattam.
Egy pillanatig azonban elbizonytalanodtam: úgy tűnt, mintha ez a lyuk azonos lett volna a hangok között tapasztalt „lyukkal". Aztán a hangok megint felharsantak, ám a látott lyuk ott maradt.
Rövid idő múlva még tisztábban érzékeltem a hangminták rendjét a köztük húzódó szünetekkel. Hangok temérdek sokaságát voltam képes megkülönböztetni, szétválasztani; voltaképpen minden egyes hangot külön követtem, így minden egyes szünet egy-egy lyuknak érződött
Egy adott pillanatban a szünetek megfagytak, és egyfajta szilárd hálóként, struktúraként beterjedtek elmémbe. Ezt az alakzatot nem láttam vagy hallottam - valamely ismeretlen részemmel éreztem.
Don Juan újra megpendítette a húrt. Ahogy az előbb is, a hangok megint elhallgattak, és hatalmas lyuk nyílt a hangalakzaton.
Ezúttal azonban a szünet összemosódott a dombon lévő lyukkal, amire ráláttam.
A két lyuk egymásra vetült. A két lyuk érzete oly sokáig tartott, hogy tisztán láttam-hallottam ahogy épp egymásra illeszkednek.
Ezután újra megszólaltak a hangok, és a közöttük lévő kis szünetekből rendkívüli, csaknem vizuális élmény kerekedett. Szinte láttam, ahogy a hangok mintákat hoztak létre, és most e minták ugyanúgy rávetültek a környezetre, ahogy az előbb a két lyuk egymásra helyeződött. Nem láttam vagy hallottam, legalábbis nem e szavak megszokott értelmében - valami egészen más történt, amiben mégis jelen volt mindkettő.
Miért, miért nem, figyelmem a dombon lévő lyukra összpontosult Úgy éreztem hallom is, meg nézem is. Volt valami csábító benne. Érzékelésem középpontjában állt, körülötte forgott minden egyes hangminta, amelyek egyszerre voltak környezeti elemek is.
Megint felhangzott don Juan szellemfogójának földöntúli rikoltása - megint megdermedt minden hang. A két hatalmas lyuk fellobbant, és a következő pillanatban a szántást láttam magam előtt.
Az erős fényben mindent tisztán kivehettem. Ott állt a szövetséges, ahogy korábban is, tőlem mintegy ötvenméternyire. Arcát nem láttam - a kalap eltakarta. Ekkor megindult felém, és ahogy sétált, fejét lassan felemelte. Majdnem felfedte arcát, és ettől megrémültem. Tudtam, azonnal meg kell állítanom. Furcsa bizsergést éreztem - mintha az „erő" valahol folyt volna kifelé belőlem.
El akartam fordítani fejemet, hogy véget vessek a látomásnak, de nem bírtam mozdulni. A döntő pillanatban eszembe jutott valami; tudtam már, mik a „szívvel teli ösvény" elemei, a pajzsok, melyekről don Juan beszélt.
Volt valami, amihez kezdeni akartam életemben, valami roppant fontos és izgató, valami, ami végtelen békességgel és örömmel töltött el. Tudtam, hogy a szövetséges nem foghat ki rajtam.
Ebben a pillanatban minden nehézség nélkül elfordítottam a fejem, mielőtt még megláttam volna az arcát. A hangok újra rázendítettek - hirtelen rendkívüli zsivajjal robbantak elő, mintha felbőszítettem volna őket.
A rend odalett, fülszaggató, fájdalmas sikolyok alaktalan egyvelegévé vált.
Fülem zúgni kezdett a nyomás alatt. Úgy éreztem, menten szétrobban a fejem. Felálltam, és kezeimet fülemre tapasztottam.
Don Juan egy patakhoz vezetett, levetkőztetett, és belehengerített a vízbe. Lefektetett a csaknem teljesen kiszáradt mederbe, kalapjába vizet merített, és arcomba loccsantotta.
Fülemben gyorsan alábbhagyott a nyomás; a mosdatás csupán percekig tartott. Don Juan rám nézett, elégedetten bólintott, és azt mondta, nagyon rövid idő alatt sikerült „megszilárdítanom" magam.
Felöltöztem, és don Juan visszavitt korábbi helyünkre. Élénknek, lendületesnek éreztem magam, fejem teljesen kitisztult.
Don Juan részletekbe menően kíváncsi volt látomásomra. Azt mondta, hogy a hangok közt lévő „lyukakat" a varázslók arra használják, hogy megtudjanak ezt-azt. A szövetségesek a lyukakon keresztül bonyolult kérdésekre adnak választ Többet nem akart közölni a lyukakról; kérdéseim leperegtek róla, azt mondta, mivel úgy sincs szövetségesem, ha többet elárulna, az csak veszélyes lenne számomra.
- A varázsló mindenből kiolvas valamit - folytatta. - Nemcsak a hangok között vannak lyukak; így van ez körülöttünk mindennel. Rendesen az embernek nincs elég sebessége, hogy érzékelje a lyukakat így védelem nélkül halad keresztül az életen. A férgek, a madarak, a fák, és minden más is, elképzelhetetlen dolgokat lenne képes közölni velünk, ha elég nagy sebességünk lenne, hogy felfogjuk üzenetüket A füst megadja a szükséges gyorsulást.
Viszont jó viszonyban kell lennünk a világ minden élőlényével. Ezért kell beszélnünk a növényekhez, és bocsánatot kérnünk tőlük, mielőtt leszakítjuk őket Ugyanígy kell tennünk az állatokkal is, amikre vadászunk. Csak annyit szabad elvennünk, amennyire szükségünk van, különben a megölt növények, állatok, csúszómászók ellenünk fordulnak, és szerencsétlenséget hoznak ránk. A harcos tisztában van ezzel, és megpróbálja megbékíteni a lényeket, hogy amikor átnéz a lyukakon, a fák, a madarak, a férgek igaz üzeneteket mondjanak.
Kis szünetet tartott, majd így folytatta:
- Mindez azonban most nem fontos. A lényeg, hogy láttad a szövetségest. Erre megy ki a játék! Említettem, hogy vadászni fogsz valamire. Azt hittem állat lesz - arra számítottam, azt az állatot fogod megpillantani, amelyikre vadásznunk kell. Én magam vaddisznót láttam - a szellemfogóm vaddisznó.
- Ez azt jelenti, hogy a szellemfogód vaddisznóbőrből készült?
- Dehogy! Avarázsió életében semmi nem készül semmi másból. Minden önmaga. Ha ismernéd a vaddisznókat, magad is észrevennéd, hogy szellemfogóm vaddisznó.
- Miért jöttünk vadászni, don Juan? - tudakoltam.
- A szövetséges egy szellemfogót vett elő a batyujából. Kell szerezned egyet, ha hívni akarod.
- Mi valójában a szellemfogó?
- Egy rostszál. Vele hívom a szövetségeseket, vagy a saját szövetségesemet, de hívhatom akár a gödrök, a folyók vagy a hegyek szellemeit is. Az én szellemfogóm vaddisznó, és úgy szól, mint egy vaddisznó. Kétszer hívtam vele a vizesgödör szellemét, hogy segítségedre legyen; jött is, mint ma a szövetséges, de nem láttad, mert nem volt hozzá elég sebességed; arról beszélek, amikor a szurdokban voltunk, és a sziklán feküdtél; semmit se láttál, mégis tudtad, hogy a szellem szinte ott hever rajtad. Ezek a szellemek segítők. Nem könnyű velük bánni, még veszélyesek is lehetnek, csak rendíthetetlen akarattal lehet őket kordában tartani.
- Hogy néznek ki ezek a szellemsegítők?
- Mindenki másmilyennek látja őket, mint ahogy a szövetségest is. Számodra a szövetséges mindig is hasonlítani fog valakire, akit valaha ismertél, vagy akit épp most fogsz megismerni. Ilyen a természeted - rajongsz a rejtélyekért a titkokért
Engem más fából faragtak - számomra a szövetséges teljesen kiismerhető. A szellemekre visszatérve, a vizesgödrök szellemei egy-egy helyhez kötődnek. Azt jól ismerem, amelyiket segítségül hívtam hozzád. Abban a völgyben tanyázik, ahová ellátogattunk.
Többször segítségemre volt már. Veled épp legyengült állapotodban találkozott - gyengébb voltál, mint gondoltam; ezért rémültél meg; neki nem állt szándékában megijeszteni téged - hisz saját akarattal nem is rendelkezik. Később a szellem csaknem a halálba kergetett - a vizesárokban történtekre gondolok, amikor zöld voltál. A szellem megint meglepett, és csaknem megadtad magad. Ilyenkor mindig visszajönnek a zsákmányért.
Érted is vissza fog jönni, lefogadnám! Viszont szükséged van a vízre, mert segít megszilárdulnod a füst elszívása után. Ez elég nagy baj: ha nem használod a vizet, valószínűleg meghalsz, ha meg használod, ezzel megidézed a szellemet.
- És ha máshol használnám a vizet?
-Teljesen mindegy. Ez a szellem bárhová elkísér, hacsak nincs szellemfogód. Ezért mutatott egyet a szövetséges - azt mondta, ilyet szerezz. Miután a vízmosás felé mutatott, bal keze köré csavarta a szellemfogót, és feléd indult. Ma megint meg akarta tenni ezt. Okosan tetted, hogy megállítottad - erődhöz képest tűi nagy sebességgel közeledett, és a közvetlen összeütközésbe beleroppantál volna.
- Honnan szerezhetnék szellemfogót, don Juan?
- Minden bizonnyal a szövetséges maga fog adni egyet.
- Hogyan?
- Nem tudom. El kell menned hozzá. Elmondta, hol keresd.
- Hol?
- Ott fönt, a dombokon, ahol a lyukat láttad.
- Magával a szövetségessel fogok ott találkozni?
- Nem hinném. De már szívesen látna. A kis füst megnyitotta számodra az utat feléje. Később majd szemtől szembe is találkozhatsz vele, de ez csak akkor fog bekövetkezni, amikor már nagyon jól ismered.
* * *
