KORGA ZSUZSA - Hogyan halnak meg a gombák?
A házon meglátszott, hogy a szívével gondolta ki, aki festette: csupa meleg vörös és barna lüktetett rajta, elébe ment az érkezőnek, ontotta a kedvességet. Roskadásig meg volt rakva virággal, az ablakokból zuhogtak lefelé a muskátlik a kis esővető tetőre; az ajtó fölé barna fonálon, mint egy hárfa húrjain, kúsztak a hajnalkák: zöld motívum a pompeji vörös dallamon.
„Mesebanya meseháza” – gondolta dr. Tűű, miközben a magas, barna fakapu előtt álldogált. A kapu minden egyes szál deszkáját gondosan meghagyták a maga egyéni formájában, csak éppen összeillesztették őket: volt is, nem is – jelzett az utca és a kert határán, de inkább rajzolta magát a térbe.
Csengetett.
Senki.
Megrángatta újra a madzagot, megszólalt újra a kis kolomp, szinte magától, és végigjátszott valami öröktől ismerős dallamot, amely mindnyájunkban ott alszik, és egyszer mindnyájan kisírjuk.
Lenyomta a kilincset – hiszen nyitva volt. Várta ez a ház azt, aki jött: a belépő mögött kattant a kapu, és fölé is magasodott rögtön: érezze, hogy bent van.
Bent.
Nem lehetett nem érezni. Mögötte a kapu és a kerítés vörösesbarna ívei, előtte karéjos kis tér, téglával kirakott utacska: lássa, hová lépjen. Alacsonyan induló törpefenyők, borókák, málna- és orgonabokrok szegték a teret, bontották-oldották a szomszéd ház falát, rárajzolódtak a felületre, lépegettek ki-be a kompozíció szelíd rendjében. Lélegzett-suhogott a zöld fal, ontotta a kesernyés boróka- és fenyőillatot.
És még valamit. Illatot? Leheletet?
Nem lehetett tudni. Úgy lebegett a levegőben, mint egy óriási háló. Dr. Tűű érezte, hogy megragadja ez a valami. De nem félt.
Nem lépett volna vissza semmi pénzért. De nem is sietett.
Maga sem tudta, mit akar. Talán csak azért jött, hogy lássa ezeket a vörös falakat, barna ablakokat és ajtókat a fehér keretekben, a kecskelábú asztalt, ami lezárta a barna foltok ritmusát?
Az asztal úgy zsongott, hogy csak el nem szállt, arany barna darazsak nyüzsögtek egy tüllterítő fölött, körte-, szilva-, almagerezdek aszalódtak itt, a darazsak megmámorosodtak tőlük, cikázva öltögették össze a tér pontjait a melegzöld háttér előtt, staccatóikat egy-egy sárgászöld lepkelebbenés kontrázta meg, attól lettek még élesebbek.
Ez lett volna a háló, amit érzett?
Lehet.
Az enyhén magasodó katlanszerű udvar zöld zümmögő mélye úgy vonzotta, mint egy lágy örvény, ami a szélein arany habot vet: boldog, akit befogad.
De mégsem a kertbe ment. Még nem. Előbb a ház.
Balra fordult, felment a lépcsőkön, félrehúzta a tüllfüggönyt, amely a legyektől védte a bejáratot, és megállt. Mindig meglepte az ellentét: ennek a vörös háznak hófehér volt a belseje, és érződött rajta a minden dolgok lelke: aki építette, szerette ezt a munkát, meg rá is ért, az bizonyos: a faiak méter vastagok, kis búbos boltívek a folyosón, a konyhában, nagyok és szélesek a nagyszobában. Fehér, fehér, fehér: a csend is fehér.
A szobában szinte nincs is bútor, aztán kiderül, hogy mégis minden van, ami kell. A falak mentén körben barna heverők nagy piros párnáikkal nem veszik el a teret, csak bélelik. Középen dísztelen rizspapírgömb: a lámpa. Egy kis asztal – igaz ugyan, hogy csak papírdoboz, leterítve fehér anyaggal – körülötte fotelok. Vagy nem is az asztal körül, hanem a boltozat alatt: a felfelé kirajzolódó íveket lefelé, ellentétesen a fű vesszőből font karosszékek fehér kosáröblei ismétlik, mintha maga a fehér csend virágzott volna ki.
Aki itt élt, társaslény volt: szerettei vagy vele voltak, vagy benne éltek. Mintha most is itt lennének: a székek hajtásában testük melege, a gyékények fonatain kezük simítása, eltárgyiasult lényegük: ők….
Az egyik heverőn barna gyapjúgubanc: mindig barna a barnában, szín a színben, fehér a fehérekben is, hogy még százszor színesebb legyen az ugyanaz. Mint egy medve, csak éppen nem brummog; olyan szőrös, kézzel kötötték, kis kockákból, és lám, most horgolták össze, Mellette ott vannak a fa kötőtűk is – hogy surroghattak itt a gyapjúban, a boltívek alatt, a tűznél. Mert a kötőtűk hangjához a tűz pattogása is kell, és tea, amint aranylik, s gőzölög a porceláncsészében. Itt van az is, fehér, mint a virág az asztalon, a függöny az ablakon.
Tárva az ablak, lengenek a függönyök, a ház belevitorlázik velük az Időbe. Vagy – az Idő száll be ide? Beszáll, megáll, elül.
Dr. Tűű fejét hátradöntve néz fel a mennyezetre: a fehér ívek száz-szín reflexszel válaszolnak a Nap minden változására Most a Napéra, este a tüzére: tűzijáték.
Nem formálódnak itt gondolatok. Aki ide leül, kiürül, elcsitul, és szellősen jár benne fel-alá a sorsa. A tárgyak tisztán rajzolódnak a falakra, mégis minden pillanat más. A végtelen egyszerűség végtelen variációt jelent: ami az, és csak az, ami – az megunhatatlanul változatos.
Aki itt ólt, élte ezt. Nem volt semmije, és krőzusabb volt mindenkinél: a csendre rárajzolódtak a lét léptei, mint a macska mozgása a fűre. Nem félt senkitől, nincs egy lakat, egy rács sehol. De mit is lehetett volna elvinni tőle? A tartalom itt maga a negatívum: nincs bútor, nincs tévé, rádió, kép, szőnyeg, érték, pénz, luxus – itt a nincs a van, mint korsóban a tér, amit körülölel.
Anna néni pedig lakta a házat, a barátai is, nagyon is, érezni lehetett. A fehér ívek egymáshoz ölelhették a bentlakókat, egymás felé fordították, de nem zsúfolták össze őket, a nagy térben szabadon mozoghattak. Voltak további terek is: egy kis szoba, nagy ággyal, konyha, ott is kerek asztal, körülölelhető – mindenütt sarkok, ahol beszélgetni, együtt dolgozni lehet: csupa társalgó.
Csak egy valami nem volt: éles, hegyes, szögletes tárgy, dísz, bútor. És nagyon kevés könyv: regény semmi, szótár viszont rengeteg; azután növényhatározók és gombakönyvek, de mindenütt: polcon, ágyon, asztalon. Anna néni nagyon szerette a gombát.
Szerette az erdőben szedni, szerette termeszteni, és nem eleget tanulni tőlük.
– Ezek csodalények! – mesélte dr. Tűűnek. – Ha nem lennének, nem lenne élet a Földön!
De Ő nem figyelt oda igazán, ráhagyta, persze. Mindenkinek más a maga szenvedélye. Vannak nagyok is, meg mikroszkopikusak is? Nagyszerű. Felbontják a szerves anyagot? Ők a körforgás őre is? Vagy az eszközei? Jó, legyen.
– És a haláluk! Az aztán az igazi csoda! Mert nem elszáradnak ahogy gondolnánk. Legalábbis nem mindegyik, hanem amint a gomba elöregszik, egy enzim megkezdi az önemésztést.
Magyarázhatta Anna néni, dr. Tűű alig hallotta. A mosolyzugokat nézte a kedves arcon, a szem és a száj hajlataiban, és mindig úgy érezte, ide van írva az életerő.
Ha Anna nénivel töltött néhány órát, dr. Tűű feloldódott, vállait leengedte, és nem győzött sóhajtozni. Mindig úgy érezte, mintha kilépett volna magából. Mondta is mindig, Anna néni meg nevetett:
– Hát persze. Én is mindig átlépek a másikba. Lazák az énhatáraim, nem tudok nem kilépni. Én ti vagyok.
Ezt dr. Tűű nem igen értette, de azt érezte, hogy a látogatások után sokszor órákig nem tudta ökölbe szorítani a kezét, annyira ellazultak az izmai. És mindig rájött valamire, amit nem sejtett, helyesebben, amiről nem sejtette, hogy tudja, amikor idejött.
Anna néni folyton változott, ez volt benne az állandó, és ez tette őt megunhatatlanná.
– Rájöttem – szokta mondani, de még többet kérdezni: – Mire jöttél rá? – És jaj volt annak, aki nem tudott válaszolni. Akiben nem sűrűsödtek tapasztalattá életének eseményei, nem tehette be a lábát ebbe a meseházba.
Dr. Tűű körbejárta a szobát, fölkapott egy könyvet az asztalról, de le is csapta mindjárt, mert hangot hallott a konyhából, és átfutott rajta az öröm.
Korai volt: a konyhában csak a kis frizsider zümmögött, és a poharak fénylettek, meg a fűszertartók, abból is rengeteg volt.
Anna néni nagyon szeretett enni.
Nagy üvegbura alatt halomban a sajtok, az asztalon almás pite száradt egy tálon, mert ebben a házban mindig volt sütemény. És kosár, kosár, kosár: külön a papírszemétnek, külön a zöld hulladéknak, ne keveredjenek.
És semmi műanyag az egész házban, és semmi mosogatószar. Egy vödör Alit a mosogató alatt, abba gyűljön a víz, amit a virágokra vagy a komposztra lehet önteni odakint az udvaron. Amit lehet, felhasználni, visszaadni a körforgásba. Dr. Tűű Ismerte Anna néni elveit.
Az egész ház lélegzett, mosolygott, élt. Érződött, hogy Anna néni itt van. De hol?
Talán a pincében.
Megfordult, lement a lépcsőn, ki az udvarra. A pinceajtó nyitva volt. Keretre feszített szúnyogháló védte a bejáratot, azt kellett kinyitni, és máris elnyelte az embert a sötétség.
Ugyanolyan hatalmas, boltíves pince, mint a nagyszoba, és szinte elindul, annyi benne a gomba.
A levegő hűvös, nedves, párás, és óriási nejlonzsákok mindenütt, polcokon és a földön is, közöttük kis utacskák, hogy szedni lehessen a gombákat. Itt van a szedőállvány is, léclábakon ládika, rászerelve egy kis sárga lámpa, mellette gumikesztyűk, vödör, ebbe gyűlnek a hibás gombák.
Az egyik sarokban polcok, üvegek, egy kis asztal, előtte szék: ez a boszorkánykonyha.
Dr. Tűű sokszor elnézte, amint Anna néni itt dolgozgatott a vegyszereivel, de persze sohasem figyelt arra, amit magyarázott.
Csak nézte a kedves alakot, puha mozdulatait, ahogy tette-vette a gömbölyű üvegeket, szűrt, forralt, vegyített, ide-oda topogva, mosolyogva. Olyan lágyan mozgott, hogy soha nem koppant semmi, amit letett az asztalra.
Közelebb lépett az asztalhoz: a matt fehér felületen nem volt más, csak egy pohár meg egy kis üveg. Amint az üveget megemelte, megcsapta megint az az erős, édes illat. Az üvegből. Vagy inkább a pohárból? Az asztallapon megcsillant egy apró, fényes folt.
Felbúgott valami a háta mögött. Dr. Tűű megrettenve fordult meg, de – csak a ventilátor kapcsolt be. Kétóránként teljes levegőcsere kellett a gombáknak: a masina zúgott-pörgött, tette a dolgát, hajtotta ki az elhasznált levegőt.
Dr. Tűű gyanakodva nézett körül: mintha a ventilátor tudna valamit. Mi ez az élő csend?
Miért nőnek-szinte hallható sercegéssel a gombák? Pöffeszkednek, fehérednek, kidagadnak a zsákokból….
És – Anna néni?! Vajon – hol lehet?!
Ezek…. megették, vagy megmérgezték? Vagy…. nem működött a ventilátor, Anna néni elszédült…. elájult – hol van?
A kis asztal, a sok tégely csak hallgat a polcon.
Mit főzött? Új salátát? Új kivonatot? Mit tanult a gombáitól? Hová lett? Érezte, hogy a torkát összeszorítja a fájdalom.
Nekiiramodott, kilökte a szúnyoghálós keretet, és felrohant a kertbe, meg sem állva a túlsó kerítés- ahol csöndben, kedvesen, málnabokrok között, babbal és hajnalkával befuttatva állt a kicsi házikó.
Belül vakító fehér, kívül egy régi mosdóállványon lavór állt, mellette klóros zacskó, szappan, kannában víz a kézmosáshoz: a tökéletes tisztaság. Anna néni elvből nem használta az angol-vécét, pedig volt az is a fürdőszobájában.
Persze, nem találta itt sem, és tudta már, hogy nem látja soha többé. Hirtelen újra érezte azt a megnevezhetetlent, ami elfogta, amikor belépett. Megállt a komposzthalom mellett. A tavalyi komposzt csendben gyártotta a humuszt hatalmas cukkinilevelek alatt.
Anna néni mindig beültette, hogy árnyékot adjon, meg imádta a cukkinit is. Az új halom ott gyűlt mellette: lekaszált fű, ágnyesedék, fahamu, gomba, konyhai hulladék: „Mindent vissza a körforgásba!"….
Dr. Tűű hirtelen úgy megsajnálta magát, hogy elszédült és vacogni kezdett, pedig a kert szinte forrt az alkonyatban, sustorgott, zümmögött, üzemelt. Gyűlölettel nézte: Itt láthatóan nem hiányzott senkinek a gazda.
Gazda?
Nem Anna nénié volt a kert és a ház – ő volt az övék. Dolgozott értük, szerette őket, fölragyogtak körülötte, akárcsak a gyerekei és a barátai. Közelében mindenki megmártózhatott az elfogadó szeretet éltető közegében, és ettől minden és mindenki fölfénylett és túltett önmagán. Tudta ő is, hogy nem Anna nénit siratja, hanem az elvesztett lehetőségeit, azt a többet, akivé a közelében vált, aki meglepte dr. Tűűt, és akiért szerette Anna nénit.
Aki nincs.
Aki van….
Hogy hol van, az nem is számít már.
Dr. Tűű érezte, hogy elálmosodik. Egy kis zöld zugban állt Anna néni kedvenc padja. Innen lehetett a legjobban látni a házat és érezni a kertet. Ahogy a pad felé közeledett, egy apró fényes foltot látott rajta, és a megnevezhetetlen édes illat fölerősödött.
Most mintha még jobban érezte volna. Mintha itt állna. Nem is ő – a mosolya érződött.
Leült, kinyújtotta a lábát, nagyokat lélegzett, érezte, ahogy ellazulnak a tagjai. Előtte teljes szépséges hosszában kitárult a ház; a vörös felület előtt felviláglottak a fehér ablakkeretek, a barnák belemosódtak az alkonyatba, és a fal előtt lassan testet öltöttek a hajlott, nagy tányérú, érett napraforgók, mint egy nehezen artikulálódó gondolat.
Minden susogott, hajlongott, ringott. Északról, az erdőből hűvös folyamként zúdult le a fenyőillat és összekeveredett azzal a csodás aromával.
Nem gyilkolták meg Anna nénit – ezt tudta. Nem találják meg ezután sem – ezt érezte. De nem is kell keresni.
Fokról fokra besötétedett, s a nyitott pinceajtóból áradt a gombaillat.
- vége -
(Genesis: Scenes from a Night's Dream)
Carlos Castaneda - Ixtláni utazás
– A vadász művészete az elérhetetlenség – mondta. – A szőke lány esetében ez azt jelentette volna, hogy vadászként viselkedsz és ritkán találkozol vele. Nem úgy, ahogy te csináltad. Nap mint nap vele voltál, míg végül nem maradt más érzés közöttetek, mint az unalom. Igaz?
Nem feleltem. Nem volt rá szükség. Igaza volt.
– Az elérhetetlenség azt jelenti, hogy finoman érinted a környező világot. Nem eszel meg öt foglyot, csak egyet. Nem bántod a növényeket pusztán azért, hogy sütőgödröt csinálhass. Nem teszed ki magadat a szél erejének, hacsak nem muszáj. Nem használod ki, nem facsarod ki az embereket, amíg össze nem fonnyadnak, különösen azokat, akiket szeretsz.
– Soha nem használtam ki senkit – mondtam őszintén.
De don Juan szerint igenis kihasználtam őket, és így kerek-perec kijelenthettem, hogy meguntam az embereket, és elfáradtam tőlük.
– Az elérhetetlenség azt jelenti, hogy szándékosan elkerülöd önmagad és mások kimerítését – folytatta. – Azt jelenti, nem vagy kiéhezett, nem vagy kétségbeesett, mint az a szerencsétlen flótás, aki fél, hogy soha többé nem lesz mit ennie, és magába töm mindent, mind az öt foglyot!
Don Juan ütése egyértelműen övön alul ért. Nevettem, ez úgy látszott, felvidítja. Könnyedén megérintette a hátamat.
– A vadász tudja, hogy újra és újra vadat fog a csapdájába csalni, nem aggódik hát. Az aggódás elérhetővé változtat. Önkéntelenül is elérhetők leszünk tőle. És ha aggódunk, kétségbeesésünkben mindenhez ragaszkodunk; és ha ragaszkodunk, elkerülhetetlenül kimerítjük azt, akihez vagy amihez ragaszkodunk.
Közöltem vele, hogy a mindennapi életemben elképzelhetetlen lenne elérhetetlennek lenni. Ahhoz, hogy működhessek, elérhetőnek kell lennem azok számára, akiknek dolguk van velem.
– Mondtam már: az elérhetetlenség nem azt jelenti, hogy bujkálsz, meg titkolódzol – felelte nyugodtan. – Azt sem jelenti, hogy nincs dolgod emberekkel. A vadász mértékletesen, gyöngéden bánik a világával, függetlenül attól, hogy ez a világ tárgyakból, növényekből, állatokból, emberekből, vagy erőből áll. A vadász bensséges kapcsolatban van a világával, és mégis elérhetetlen ugyanennek a világnak a számára.
– Ez ellentmondás – mondtam. – Nem lehet elérhetetlen, ha napról-napra, óráról órára itt van a világában!
– Nem érted – szólt türelmesen don Juan. – Azért elérhetetlen, mert nem csavarja ki a világot. Könnyedén érinti meg, addig marad, ameddig maradnia kell, majd sebesen továbbmegy, és alig hagy nyomot maga után.
Mi marad utánam?
Film - Schmidt története:
["Milyen dolgokban változtatott az én életem valakién is?"]
* * *
