J. G. BALLARD - A Nap birodalma
28 / A szökés
– Már megint vége a háborúnak, Mr. Maxted?
Ameddig a konyhaajtóban várakozó Jim ellátott, foglyok lökték félre mindenütt a kordákat, és kiabáltak, mutogattak a kapu felé. A légiriadót lefújó sziréna úgy vijjogott, mint egy rémült madár, amelyik az amerikai bombák elől próbál elrejtőzni. A foglyok egymás vállát átölelve nézték a japán katonák kivonulását az őrházból. Mind a harminc embernél puska volt, rajta feltűzött szurony, vállukon vászonzsák, amiben a személyes holmijukat vitték.
A szalmagyékények és kendo páncélok mellett két baseballütő, egy fűzőjénél fogva összekötött, kétoldalt lelógó amerikai tornacipő meg egy hordozható lemezjátszó is akadt, amit a foglyoktól kaptak cigarettáért, ennivalóért és más táborokban sínylődő rokonaikról szóló hírekért cserébe.
– A kis barátaid, úgy látszik, távoznak, Jim. – Mr. Maxted mocskos ujjaival végigzongorázta kiálló bordáit, és szakadt bőrcafatkák után tapogatódzott. Az augusztusi napfényben hunyorogva nézte a kezébe akadó darabkákat, mintha az bántaná, hogy teste egyes részeit rendetlenül szétdobálja a táborban. – Tartom a sorban a helyed, ha integetni akarsz Kimura közlegénynek.
– Tudja a címem, Mr. Maxted. Nem szeretek búcsúzkodni. Délutánra valószínűleg úgyis visszajönnek, amint kiderül, hogy nincs hova menniük.
Jim, aki nem szívesen mondott le a sor elején elfoglalt előnyös helyéről, hiszen Mr. Maxteddel már hajnal óta sorba álltak, kelletlenül felmászott az ételszállító kordéra. Az előtte álló férfiak feje fölött figyelte a kapun libasorban kivonuló japánokat. A táborból kiérve felsorakoztak az út szélén, háttal egy kiégett japán repülőgéproncsnak, amely vagy száz méterre egy rizsföldön hevert. A kétmotoros gépet felszállás közben lőtték le két nappal korábban a lunghuai repülőtér felett. Az elhagyott vidéken hirtelen feltűnő Lightning vadászgépek géppuskái szakították darabokra.
A kis vastalicskán egyensúlyozva Jim észrevette Kimura közlegényt, aki idegesen pillantott kelet felé, ahonnan a félelmetes amerikai gépek érkeztek, szinte egyenesen a felkelő nap korongjából. A meleg augusztusi napfényben Kimura bőre fénytelen hideg viasznak látszott. Megnyalta az ujjait, és a nyállal ledörgölte az arcát. Félt kilépni a tábor biztonságos világából. Az út füves szegélyén, Kimura lábánál kínai parasztok ültek. Tágra nyílt szemmel nézték az őrizetlenül hagyott kaput, amely oly sok hónapon át zárva maradt előttük. Jim biztos volt benne, hogy ezeknek az éhező kínaiaknak a felfogóképességét meghaladja a kitárt kapu jelentősége.
Jim tekintete is a két kapuszárny közt támadt ürességre szegeződött. Neki is nehezére esett megérteni, hogy hamarosan a szabadság várja odakint. Az őrtoronyban álló katona is lemászott az őrház tetejére, könnyű gépfegyverét a vállán átvetett hevederbe dugta. Nagata őrmester kilépett az őrházból, és csatlakozott a tábor előtt várakozó embereihez. A táborparancsnok már előző héten megszökött a táborból, azóta Nagata őrmester látta el a rangidős tiszt feladatait.
– Mr. Maxted, Nagata őrmester is elmegy – a háborúnak most már vége!
– Már megint, Jim? Azt hiszem, még egy véget már nem élünk túl…
Amióta már vagy egy hete a legkülönfélébb rémhírek keringtek a táborban a háború befejezéséről, Mr. Maxted egyre kibírhatatlanabbnak találta Jim folytonos elragadtatását. Miközben a megbízatásait intézte, Jim futtában odakiabált a mellette elhaladóknak, a távolabb ülőknek pedig integetett; ha amerikai gépek repültek odafent, izgatottan ugrált a sírok között, mert ezzel is a jövő ijesztő kilátásairól próbált megfeledkezni. Ransome doktornak kétszer is meg kellett pofoznia.
De most, hogy a háború tényleg befejeződött, meglepően nyugodt maradt. Csakhamar láthatja a szüleit, visszamehet az Amherst Avenue-i házukba, a szolgák, Packardok és fényes parketta elsüllyedt világába. Jim helyénvalónak tartotta volna, ha a foglyok örömükben a magasba hajigálják fapapucsaikat, elfoglalják a szirénát, és vad vijjogással fogadják a felmentő amerikai gépeket. De mind olyanok voltak, mint Mr. Maxted: némán bámultak a távozó japánok után, arcuk komor volt, tekintetükben gyanakvás bujkált. A rongyos sortokban csaknem meztelen férfiak, és a kifakult vagy agyonfoltozott nyári ruháikban álldogáló nők szemében nem csillogott a visszakapott szabadság öröme. A tábor nyitott kapuján beömlő fényben a bőrük még sötétebbnek, testük még soványabbnak tetszett. Úgy álltak ott, mint akiket valami nagy közös bűn terhe nyomaszt.
A rémhírek és a felfordulás megtörte a lelkierejüket. Júliusban az amerikaiak már szünet nélkül bombázták a repülőteret. Az okinavai támaszpontról szűnni nem akaró hullámokban pusztították végig a Sanghaj környéki repülőtereket, megtizedelték a Jangce torkolatánál összevont japán erőket. Jim a félig ledőlt aula erkélyéről végignézhette, mintha csak a Kína filmszínházban egy háborús filmeposzt élvezne, a hatalmas japán hadigépezet felmorzsolását. A Francia Koncesszió magas házai füstoszlopokba burkolództak, amelyek az utcán százszámra égő teherautókból és lőszerszállító kocsikból kanyarogtak az égre. A japán menetoszlopok – a Mustangoktól tartva – jobbára csak alkonyat után indultak útnak, és motorjaik zúgásától senki sem tudott éjszakánként aludni. Nagata és a többi őr éjszaka őrjárat helyett aludt, mert attól tartottak, hogy a menetoszlopokat kísérő katonai rendőrök tévedésből lelövik őket a sötétben.
Július végére a japánok szinte minden ellenállást beszüntettek az amerikai bombatámadásokkal szemben. A repülőteret szorongató gépeket már csak egy légvédelmi ágyú tüze fogadta a lunghuai pagoda legfelső erkélyén, a kifutó körüli tüzérségi ütegeket régen visszavonták a sanghaji dokkok védelmére. A háború végóráit Jim az aulában töltötte, várta az ezüstszárnyú Superfortresseket, ezeket a csodálatos óriásmadarakat, amelyeket lázas képzeletével táplált. A föld felett könnyedén elsuhanó, versenyautókhoz hasonlóan gyors Mustangokkal és Lightningokkal szemben a B-29-esek váratlanul jelentek meg a feje fölött az égen, mintha ki nem mondott hívó szavának engedelmeskednének. Dübörgésük láthatatlan falként gördült előttük a nantaói dokktól egészen Lunghuáig. Egy japán csapatszállító hajót újabb és újabb bombák lyuggattak az iszapzátonynál, míg a hídján már átsütött a nap.
De a lunghuai felszállópálya a körös-körül dúló pusztítás közepette is sértetlen maradt. A japán műszakiak hősies erőfeszítéssel, rendületlenül betömték a bombatölcséreket a légitámadások után, mintha egy egész felmentő repülőrajt várnának hazulról. Jim semmit sem talált olyan izgalmasnak, mint a fehéren izzó, nap hevében perzselődő betoncsíkot, melyet halott kínaiak meszes csontjaival kötöttek meg, és ahova az ő csontjai is kerültek volna, ha annak idején meghal. Türelmetlenül várta a japánok utolsó hadmozdulatát.
Ingatag hűségük, a japánok veresége esetén a jövőtől való rettegés megviselte a foglyokat. A barakkok előtt guggoló legyöngült emberek gyakran megél jenezték, ha egy sérült B-29-es elszakadt a kötelékétől. Ransome doktornak igaza volt, amikor előre megjósolta, hogy az ennivaló sem tart már sokáig. Sanghajból már csak egyszer egy héten jött teherautó, és rothadt burgonyát, patkányürülékkel és zsizsikkel kevert állati szemestakarmányt hozott. Az ételosztásnál sorban álló foglyok sokszor ölre mentek az egyre zsugorodó adagokért. E tömbbeli angolok, akiket idegesített a konyhaajtó előtt kitartóan álldogáló Jim, félrelökték, és felborították a taligáját. Ettől kezdve Jim mindig magával vitte Mr. Maxtedet is; addig nyúzta az építészt, amíg az nagy keservesen le nem mászott a priccséről.
Július utolsó hetében ketten figyelték a Sanghaj felől kígyózó utat, és magukban azért fohászkodtak, hogy egy alacsonyan szálló Mustang szét ne lője az élelemszállító teherautót. Az egyre gyötrőbb éhség napjaiban Jim felfedezte, hogy a G tömb titokban burgonyakészletet halmozott fel, kihagyva belőle őt és Mr. Maxtedet, akik helyettük szállították a fejadagokat.
Jim üres tányérral ült a priccsén, és nézte Vincentéket, akik egy avas krumplin osztoztak. Ráérősen majszolták a krumplit sárga fogaikkal, míg végül Mrs. Vincent nem bírta tovább, és egy darabka héjat adott Jimnek. Vajon attól félt, hogy Jim nekimegy a férjének? Jimnek szerencsére Ransome doktor szerény rejtett tartalékából is jutott, amelyet az orvos a be nem jelentett halottak és haldoklók adagjából tett félre.
De augusztus elsejére ezek a titkos tartalékok is elfogytak. Jim és Mr. Maxted, a taligát maguk után vonszolva, fáradhatatlanul járták a tábort, mint akik abban reménykednek, hogy egy zsák rizs vagy búza pattan ki a földből a lábuk előtt a víztorony tövében vagy a temető sírdombjai közül. Egyszer Mr. Maxted elkapta Jim pillantását, aki Mrs. Hug, a holland asszony föld alól kiálló csuklójára meredt; a csontok úgy fehérlettek, mint a lunghuai kifutópálya betonja.
Jim úgy érezte, mintha a tábor valami különös vákuumban lebegne. Az idő megszűnt, a foglyok többsége továbbra is megingathatatlanul hitt a háború befejezésében. Augusztus másodikán, azután, hogy híresztelések kaptak lábra az oroszok hadba lépéséről Japán ellen, Nagata őrmester és a katonái is visszahúzódtak az őrházba, és többé nem őrizték a tábort, magukra hagyták a foglyaikat. Az angolok kis csoportokban átkeltek a kerítésen, és a közeli rizsföldeken kódorogtak. Szülők kapaszkodtak fel gyermekeikkel kézen fogva a sírdombokra, és onnan mutogatták gyermekeiknek az őrtornyot és a barakkokat, mintha most látnák először a tábort. Mr. Tulloch, a sanghaji Packard-ügynökség autószerelőinek főnöke egy csoport élén elindult Sanghajba gyalog. Az őrház körül többen is összegyűltek, és az ablakokból figyelő japánokat csúfolták.
A rend felbomlásával Jim lába alól is kicsúszott a talaj. Nehezen nyugodott bele, hogy vége a háborúnak. Átmászott a kerítésen, és néhány percet töltött a fácáncsapdáknál, aztán visszament a táborba, és egyedül üldögélt az aula erkélyén. Végül összeszedte minden erejét, és elindult Basie-t megkeresni. De az amerikai tengerészek már nem fogadtak hölgyvendégeket, és eltorlaszolták a hálóterem ajtaját. Basie az ablakból kiáltott ki Jimnek, hogy ne hagyja el a tábort.
A háború vége azután valóban röpke álomnak bizonyult. Alkonyatkor egy gépesített japán hadoszlop haladt el a tábor előtt, útban Hangcsou felé. Katonai rendőrök hozták vissza azt a hat angolt, aki gyalog nekivágott a Sanghajba vezető útnak. Kegyetlenül összeverték őket, és három órát feküdtek eszméletlenül az őrház lépcsőjén, mielőtt Nagata őrmester visszaengedte volna őket a helyükre. Elmondták, hogy milyen zűrzavar uralkodik a tábor és Sanghaj közötti vidéken, a kétségbeesett parasztokat tízezerszámra hajtják maguk előtt a visszavonuló japánok, banditák és a bábhadseregek katonái ölnek-fosztogatnak mindenfelé.
A leselkedő veszélyek ellenére Basie, Cohen és Demarest már másnap megszökött a lunghuai táborból.
Az üres őrház körül gyülekeztek a foglyok, fapapucsuk alatt recsegett a salak, félmeztelen testek szorultak egymásnak. Jim erősen markolta a vastaliga fogantyúját; az elsők között akart lenni, ha megjön az élelmiszerszállító teherautó. A körülötte állók már elengedték a kocsijaikat, és éppen az őrház elfoglalására készültek, de Jimnek csak az járt a fejében, hogy mikor ehet végre. Előző nap délutánja óta egy falat sem volt a szájában.
A kapunál angol és belga asszonyok álltak, és a kerítésen túl, az út szélén felsorakozott japán katonákat szidták, akik a puskáik és felszerelésük súlya alatt meggörnyedve, nyugtalanul toporogtak. Kimura közlegény az augusztusi napsütésben a kietlen rizsföldeken legeltette a szemét, és úgy látszott, mintha szívesebben lenne a biztonságos táboron belül, mint kívül.
A katonák szakadt csizmái körül köpések csillogtak a porban. A kerítésnél álló asszonyok, az évek alatt felgyülemlett haragjuknak szabad folyást engedve, eszelősen köpködték és ócsárolták a katonákat. Egy belga asszony japánul kiabált, szaggatni kezdte a ruhaujját, és a rongyokat sikoltozva hajigálta a katonák lába elé.
Jim a világért sem eresztette volna el a kocsi fogantyúját, még el is rántotta, amikor a fáradt Mr. Maxted megpróbált lerogyni a fanyélre. Jimet hidegen hagyták a köpködő nők és felajzott férjeik. Hol lehet Basie? Miért szökött meg? A háború befejezéséről szóló híresztelések ellenére Jimet megdöbbentette Basie távozása, nem értette, hogy lehetett képes elindulni erre az életveszélyes útra. A hajópincér óvatos ember volt, sosem kockáztatott feleslegesen, és csekélyke biztonságát nem adta fel soha. Jim csak egyre tudott gondolni: a titkos rádióban olyan figyelmeztetést hallhatott, ami után csapot-papot és többévi verítékes munkával összegyűjtött vagyonát – a teniszütőket, cipőket és a temérdek óvszert – hátrahagyva elszökött.
Jim nem felejtette el Basie figyelmeztetését, hogy a Sanghaj körüli táborokból a foglyokat az ország belsejébe szállítják. Vajon így akarta-e Jim értésére adni, hogy tűnjön el, mielőtt a japánok őrült gyilkosokká válnak, mint 1937-ben Nankingban? Az utolsó összecsapás előtt a japánok végezni szoktak foglyaikkal. De Basie tévedett; és most e tévedés következtében valahol egy árokban fekszik meggyilkolva.
A Sanghaj felé vezető úton vakító fényszórók tűntek fel. Az asszonyok letörölték az állukat, és hátrébb léptek a kerítéstől. Mellükön köpésekből font gyöngysor csillant. Egy japán törzskari kocsi közeledett az úton, mögötte egy egész konvoj; katonai teherautók, mindegyiken fegyveres katonák ültek. Az egyik már le is fékezett, és egy szakasz katona ugrált le az útra, feltűzött szuronyukat előreszegezve a tábor nyugati szélén átfutottak a kiszáradt rizsföldön, és elhelyezkedtek a kerítéssel szemben.
Az elnémult tömeg figyelme azonnal rájuk irányult. A tábori csendőrök egy másik szakasza átgázolt a tábort a repülőtértől elválasztó csatornán. Kelet felől a Vangpu folyó öblökkel és öntözőcsatornákkal megszakított tekervényes csíkja zárta le a tábort.
A gépkocsioszlop odaért a táborhoz. A porlepte nyáltócsák tompán verték vissza a fényt. Katonák ugráltak le, szuronyok villantak. Jim a vadonatúj egyenruhákról és fegyverekről megállapította, hogy a japán csendőrség egy elit tábori alakulata érkezett. Gyorsan benyomultak a kapun, és körbevették az őrházat.
A foglyok hátráltak, és mint fejvesztetten menekülő birkák, átgázoltak egymáson, Jimet a tolongásban valaki leverte a taligáról, majd egy japán tizedes, egy alacsony, de testes férfi, akinek úgy verte a pisztolytáskába dugott mauser az oldalát, mint egy gumibot, megragadta a kiskocsi nyelét, és a kapu felé lódította. Jim utána akart rohanni és kitépni a japán kezéből, de Mr. Maxted visszatartotta:
– Jim… az isten szerelmére, hagyd békén!
– De ez a G tömb kocsija! Megölnek minket, Mr. Maxted?
– Gyere, Jim… keressük meg Ransome doktort!
– Küldenek nekünk ennivalót? – Jim lesöpörte magáról Mr. Maxted kezét, idegesítette az önmaga árnyékává zsugorodott férfi.
– Később, Jim, később talán meghozzák.
– Azt hiszem, nem küldenek semmit. – A foglyokat a gyakorlótérről visszaszorító japán katonák sorfala mögött Jim a kerítés mellett cirkáló őröket nézte. A japánok megjelenésével helyreállt az önbizalma. A halál kilátása izgalommal töltötte el: az utóbbi hetek kétségei után örömmel fogadott bármilyen határozott befejezést. Életük utolsó pillanatában – az éneklő riksakulihoz hasonlóan – végre valóban tisztába jöhetnek önmagukkal. Akármi is jön majd ezután, túl fogja élni. Mrs. Philipsszel és Mrs. Gilmourral folytatott beszélgetése jutott eszébe, hogy melyik az a pillanat, amikor a haldokló testéből eltávozik a lélek. Az ő lelke már elhagyta a testét, nincs szüksége vékonyka csontjaira és fájó, gyulladt sebeire. Halott, Mr. Maxteddel és Ransome doktorral együtt. Lunghuában csak halottak vannak. Képtelenség, hogy a többiek ezt nem értik.
A gyakorlótéren toporgó emberek mögött, a füvön álltak. Jim, megkönnyebbülésében, hogy végre megértette a háború mibenlétét, kuncogni kezdett.
– Nem kell, hogy megöljenek minket, Mr. Maxted…
– Hát persze hogy nem, Jim.
– Mr. Maxted, azért nem kell, hogy megöljenek minket, mert…
– Jim! – Mr. Maxted nyakon legyintette, aztán beesett melléhez ölelte a fiú fejét. – Ne feledkezz meg arról, hogy angol vagy!
Jimnek nagy önuralmába került, hogy komolyságot erőltessen a vonásaira. Legyűrte háborgó nyugtalanságát, és kibújt Mr. Maxted karjából. A helyzet komikuma már nem mulattatta, de az önmagától való idegenség és lényeglátás megmaradt. Mr. Maxted szájából olajos nyál csörgött a földre, meztelen lábfeje közé. Jim átölelte az építész csontos csípőjét. Aggódott érte, sajnálta, nem tudta elfelejteni a sanghaji éjszakai mulatókba tett kiruccanásaikat a Studebakeren, ugyanakkor mély szomorúsággal töltötte el az építész teljes leépülése, amelyből már csak annyi bátorításra futotta, hogy Jimet az angolságára emlékeztette.
Az őrházba beköltözött a tábori csendőrök parancsnoka. Az épület előtt a négy tömbvezető egy japán őrmesterrel beszélgetett. Ransome doktor állt mellettük, arca hamuszürke volt, válla meggörnyedt, vászoninge lötyögött rajta, szalmakalapját a kezében fogta. Mrs. Pearce lépett be az őrházba, lesimította a haját, eligazgatta vonásait, és pattogó japán utasításokat adott egy katonának.
A tömegben a japánokhoz legközelebb álló foglyok megfordultak és szétszaladtak, odakiabálva a többieknek:
– Egy bőrönddel! Egy óra múlva itt kell gyülekezni!
– Nantaóba megyünk!
– Mindenki kifelé! A kapunál sorakozó!
– Nantaóban kapunk enni!
– Egy bőrönddel!
A G tömb lépcsőjén már ott álltak útra készen a misszionáriusok, mintha megérezték volna a tábor kiürítését. Jim, amint meglátta őket, megnyugodott. A tábor nem szűnik meg, csak elköltözik.
– Gyerünk, Mr. Maxted – visszamegyünk Sanghajba!
Felsegítette a legyengült férfit, és átkormányozta az ide-oda futkosó emberek között. Mire Jim a szobájába ért, Mrs. Vincent már be is csomagolt. Kisfia még aludt, az asszony az ablaknál állt, és nézte a gyakorlótérről hazatartó férjét. Jim az arckifejezésén látta, hogy a táborban eltöltött évekről már meg is feledkezett.
– Elmegyünk, Mrs. Vincent. Nantaóba.
– Akkor csomagolj. – Az asszony arra várt, hogy Jim kimenjen, és még néhány pillanatra egyedül maradjon.
– Rendben van. Én jártam már Nantaóban, Mrs. Vincent.
– Én is. El sem tudom képzelni, hogy a japánok miért indítanak útnak minket.
– Ott őrzik az ennivalónkat egy raktárban. – Jim már azt forgatta a fejében, hogy cipeli Mrs. Vincent bőröndjét. Új szövetségesekre lesz szüksége. Mrs. Vincent vékony, de széles csípőjű teste biztos jobban bírja majd az utat, mint Mr. Maxted. Ransome doktornak meg ott lesznek a betegei, azokkal kell törődnie, mert sokuk úgysem jut el majd messzire.
Jim már napok óta kerülte Ransome doktort, mert belátta, hogy most túl fáradt ahhoz, hogy a sírásásban segítsen.
– Nemsokára találkozom újra a szüleimmel, Mrs. Vincent.
– Ennek örülök. – Aztán halvány gúnnyal még megtoldotta: – Gondolod, hogy megjutalmaznak?
Jim zavartan lehajtotta a fejét. Betegsége alatt megfontolatlanul – egy jutalom ígéretével kecsegtette Mrs. Vincentet, így akarta megvesztegetni, hogy segítsen rajta. Vajon miért hozta fel most, amikor tudnia kell, hogy attól a jutalomtól már akkor elesett, amikor az ujját sem mozdította érte. Jim habozott, hogy menjen-e vagy maradjon. Három éve élt egy szobában Mrs. Vincenttel, és még most is rokonszenvet érzett iránta. Mrs. Vincent azon kevesek közé tartozott Lunghuában, akikben még maradt némi humorérzék. Jim méltó választ akart adni az asszony kérdésére:
– Jutalmat? Mrs. Vincent, ne feledkezzen meg róla, hogy angol!
The Clash: Should I stay or should I go?
* * *
