James Herriot - A repülő állatorvos
17.
Nem tagadom, hogy amikor visszatekintek a Darrowbyben töltött életemre, rózsaszín fényben látom az egészet, pedig néha szomorú dolgok is az eszembe jutnak.
Például az a kétségbeesett, levegőért kapkodó ember a rendelő ajtajában.
- Baj van, nem tudom behozni! Olyan merev, mint egy deszka!
Összeszorult a gyomrom. Még egy nehéz eset.
- Hogy érti ezt, Jasper?
- Ott fekszik a kocsim hátsó ülésén.
Átrohantam az úttesten, és kinyitottam a kocsi ajtaját. Azt láttam, amitől tartottam: egy szép dalmatinert, de rettenetes merevgörcsbe feszülve, ívbe hajló gerinccel, kínjában hátravetett fejjel, a semmibe meredő négy merev lábbal.
Nem vesztegettem az időt magyarázatra, hanem visszaszáguldottam a házba az injekciós tűért és a gyógyszerekért.
Behajoltam a kocsiba, újságpapírt tettem a kutya feje alá, beadtam neki az apomorphint, és vártam.
A férfi aggodalmas tekintettel nézett rám:
- Mi ez?
- Sztrichninmérgezés, Bartle úr! Az imént hánytatót adtam neki.
Miközben beszéltem, az állat kiadta gyomra tartalmát a papírra.
- Ettől jobban lesz?
- Attól függ, mennyire szívódott fel a méreg. - Nem volt szívem megmondani neki, hogy ez a mérgezés szinte minden esetben halálos, sem azt, hogy az elmúlt héten hat kutyát kezeltem ugyan-ezzel, és valamennyi elpusztult. - Reménykedjünk - mondtam.
Bartle figyelte, ahogy barbiturátot szívok fel egy újabb fecskendőbe.
- Most mit csinál?
- Elaltatom. - Becsúsztattam a tűt a radiális vénába, és ahogy lassanként bejuttattam a folyadékot a kutya vérkeringésébe az állat mély álomba merült.
- Most már jobban néz ki - mondta Bartle.
- Igen, de akkor lesz baj, amikor elmúlik az injekció hatása, és visszatér a görcs. Mondom, minden azon múlik, hogy mennyi sztrichnin került a szervezetébe. Tartsa őt nyugalomban, és lehetőleg ne üssenek zajt, mert az is kiválthatja a rohamot. Ha látja, hogy kezd magához térni, hívjon fel!
Visszamentem a házba. Hét eset egyetlen héten! Tragikus és alig hihető, de immár semmi kétségem nem lehetett. Csakis ártó szándék állhat mögötte. Valami őrült a mi kis városunkban szándékosan mérgezi a kutyákat. A sztrichninmérgezés néha véletlenül is bekövetkezik, hiszen a vadőrök vagy mások ezt a halálos mérget alkalmazzák a kártevők elpusztítására, de általában nagy elővigyázattal járnak el, és olyan helyre teszik, ahol háziállatok nem férhetnek hozzá. Csak akkor van baj, ha egy kutya véletlenül kikaparja a mérget. De ez most más eset.
Valahogy figyelmeztetnem kell a gazdákat. Fölemeltem a telefont, és felhívtam a Darrowby and Houlton Times egyik riporterét. Megígérte, hogy beteszi a hírt a következő számba azzal a figyelmeztetéssel, hogy tartsák pórázon a kutyákat, és általában jobban ügyeljenek a háziállatokra.
Azután a rendőrséget hívtam. Az őrmester végighallgatta a beszámolómat.
- Rendben, doktor úr, én is úgy látom, hogy valami eszelős keze van a dologban. Mindenképp kivizsgáljuk az ügyet. Adja meg nekem az érintett kutyák gazdáinak a nevét... köszönöm... köszönöm. Felkeressük őket, és a helyi gyógyszertárat is ellenőrizzük, hogy ki vásárolt mostanában sztrichnint. És persze nyitva tartjuk a szemünket, hogy nem viselkedik-e gyanúsan valaki.
Azzal az érzéssel tettem le a telefont, hogy ezzel talán sikerül megállítanunk a tragikus események sorozatát, de nem tudtam megszabadulni attól a baljós előérzettől, hogy további szerencsétlenségek várnak ránk. De máris felderült a kedvem, amikor Johnny Cliffordot pillantottam meg a váróban.
Johnny társaságában mindig jól éreztem magam, mert vak létére is töretlen volt az optimizmusa, és boldog mosoly ült az arcán. Nagyjából velem egykorú volt. A szokásos pózban ült ott, egyik kezét Fergus, a vakvezető kutya fején nyugtatva.
- Hát újra itt van a felülvizsgálat ideje? - kérdeztem.
- Ahogy mondja, doktor úr. De milyen gyorsan elszaladt ez a hat hónap! - Nevetve nyújtotta oda a kartonját.
Leguggoltam, és belenéztem a nagy német juhász pofájába, aki mozdulatlanul és méltóságteljesen ült a gazdája mellett.
- És hogy van Fergus?
- Remek formában van. Jól eszik, és nagyon eleven. - A fejen nyugvó kéz megindult a füle felé, mire a kutya másik végén a farok végigsöpörte a váróterem padlóját.
Ahogy ránéztem a fiatalember büszkeségtől és szeretettől ragyogó arcára, újra ráébredtem, hogy mit jelent neki ez a kutya. Elmesélte, hogy amikor húszegynehány évesen a gyengénlátása rohamosan haladt előre a teljes vakságig, úrrá lett rajta a kétségbeesés, mely csak akkor enyhült, amikor beutalták egy vakvezető kutyás tanfolyamra, és találkozott Fergusszel. Mert többet kapott egy élőlénynél, aki neki adta a látását: Fergusben barátra és társra talált, akivel életének minden percét megosztotta.
- Hát akkor lássunk hozzá - mondtam. - Állj fel egy percre, öregfiú, amíg megmérem a lázadat. - A hőmérséklete normális volt. Ezután sztetoszkóppal hallgattam meg a nagy állat mellkasában a megnyugtató egyenletességgel verő szívet. Amikor szétválasztottam a szőrét a nyaka és a háta mentén, hogy megvizsgáljam a bőrt, elégedetten fölnevettem.
- Csak az időmet vesztegetem, Johnny. Tökéletesen rendben tartja a bundáját.
- Nem telik ám el nap, hogy ki ne keféljem.
Láttam már, hogyan keféli és fésüli fáradhatatlanul, hogy még fényesebben ragyogjon a kutya dús, erős szőre. A legnagyobb bók, amit Johnny kaphatott, az volt, hogy milyen gyönyörű a kutyája. Határtalanul büszke volt a szépségére, még ha ő maga nem láthatta is.
A vakvezető kutyák kezelése mindig is az állatorvos leghálásabb feladatának tűnt előttem. Előjognak tekintettem, hogy vizsgálhatom és gyógyíthatom ezeket a pompás állatokat, nemcsak azért, mert magasan képzettek és értékesek, hanem azért is, mert ők képviselik a legtökéletesebb formában azt, amit életem lényegének és legbelső magvának tekintek: ember és állat kölcsönös egymásrautaltságon, bizalmon és szereteten alapuló kapcsolatát.
A vakokkal való találkozásaim alázatra tanítottak, hogy még inkább megbecsüljem az egész-ség adományát.
Kinyitottam a kutya száját, és megnéztem a hatalmas, ragyogó fogsort. Más farkaskutyáknál ez kockázatos lett volna, de ha Fergusnek feszítettem szét az állkapcsát, akár a fejemet is bedughattam volna a szájába. Nem fenyegetett nagyobb veszély, mint hogy megnyalja a fülemet. Pontosan ezt tette most is. Szinte odatartottam az arcom, ő pedig gyorsan végigszántotta nagy, nedves nyelvével.
- Hé, álljon meg a menet, Fergus! - húzódtam félre, elővéve a zsebkendőmet. - Ma már mosakodtam. Különben is, ilyet csak kiskutyák tesznek, nem egy ilyen nagy német juhász!
Johnny elhúzta a kutya fejét és nagyot nevetett.
- Nem tesz ő semmi rosszat, ő a legszelídebb kutya, akivel csak találkoztam.
- Ezt már szeretem - mondtam. Kézbe vettem a fogkaparót. - Láttam egy kis fogkövet az egyik hátsó fogán, mindjárt eltávolítom.
Amikor végeztem, belenéztem a füleibe az auriszkóppal. Nem volt üszkös, csak egy kevés fülzsírt töröltem ki belőle.
Ezután a lábait vizsgáltam meg, beleértve a talpakat és a körmöket is. Mindig elbűvöltek ezek a lábak: szélesek voltak és erőteljesek, nagy, szétálló ujjakkal. Épp ekkorának kellett lenniük, hogy elbírják a hatalmas testet és a végtagok nehéz csontjait.
- Minden rendben, Johnny, kivéve azt az egy furcsa körmöt.
- Azt megint le kell vágnia, ugye? Éreztem, hogy újra megnőtt.
- Igen, ez a köröm valahogy begörbül egy kicsit, ezért nem kopik úgy, mint a többi a sok sétában. Sokat sétálgatsz a gazdáddal, ugye, Fergus?
Elhárítottam egy újabb képen nyalást, majd befogtam a csípőbe a körmöt. A szemem is kidagadt az erőlködéstől, mire egy hangos reccsenéssel sikerült eltávolítanom a túlnőtt szarudarabot.
- Jól néznénk ki, ha minden kutyának ilyen erős lenne a körme - mondtam lihegve. - Nem győznénk csípőfogóval.
Johnny erre is fölnevetett, és beszédes mozdulattal rátette a kezét a nagy fejre.
Fogtam a kartont, rávezettem a vizsgálat eredményét és az elvégzett munkát. Aztán ráírtam a dátumot, és visszaadtam.
- Végeztünk, Johnny. A legjobb egészségben van, és semmi más dolgom nincs már vele.
- Köszönöm, doktor úr! Viszlát legközelebb! - A fiatalember megfogta a pórázt, én pedig kikísértem őket a folyosón át a kijárathoz. Figyeltem, ahogy Fergus megáll a járda szélén, majd megvár egy elhaladó autót, mielőtt átkelne az úton.
Alig tettek meg pár lépést, amikor megállította őket egy bevásárlókosaras asszony. Lelkes beszédbe kezdett, és közben újra meg újra lenézett a nagy kutyára. Fergusról beszélt, Johnny pedig az állat nemes fején nyugtatva kezét bólogatott és mosolygott. Fergus volt a kedvenc témája.
Bartle déli tizenkettő körül telefonált, és elmondta, hogy Jaspernek ismét görcsei vannak, én pedig még ebéd előtt odarohantam, hogy újabb barbiturát-injekciót adjak neki. Bartle az egyik helyi malom tulajdonosa volt, ő látta el szarvasmarhatáppal a környéket. És igazán kitűnő ember volt.
- Doktor úr - mondta -, kérem, ne értsen félre. Tökéletesen megbízom magában, de valóban nincs más segítség? Annyira szeretem ezt a kutyát.
Tehetetlenül vonogattam a vállamat.
- Sajnálom, de mást nem tehetek.
- De hát nincs ellenszere ennek a méregnek?
- Nincs, nagyon sajnálom, de nincs.
- És... - nézett le elkeseredetten az öntudatlan állatra -, mi ez az egész? Mi történik Jasperrel, amikor úgy megmerevedik? Én csak egy laikus vagyok, de szeretném megérteni.
- Megpróbálom elmagyarázni - mondtam. - A sztrichnin bekerül az idegrendszerbe, és felfokozza a gerincvelő ingerületvezető képességét.
- Ez mit jelent?
- Azt, hogy az izmok érzékenyebbek lesznek a külső ingerekre, ezért a legfutóbb érintés vagy halk zaj is heves összehúzódásokra készteti őket.
- De miért feszül meg úgy a kutya?
- Mert a feszítőizmok erősebbek, mint a hajlítóizmok. Ez okozza, hogy a hát ívbe feszül, és a lábak szétmerednek.
Bólintott.
- Értem, de... gondolom, hogy többnyire halálos. De mi az, ami... amibe belehalnak?
- A halál oka a fulladás, amelyet a légzőközpont megbénulása vagy a rekeszizom összehúzódása okoz.
Lehet, hogy mást is akart még kérdezni, de olyan fájdalmas volt számára, hogy inkább elhallgatott.
- Egy valamit szeretném, ha tudna, Bartle úr - mondtam. - Majdnem bizonyos, hogy nem szenved.
- Köszönöm. - Lehajolt és futólag végigsimított az alvó kutyán. - Tehát semmit sem lehet tenni?
Megráztam a fejem.
- A barbiturát meggátolja a görcsöket, mi pedig reménykedjünk, hogy nem szívódott fel túl sok sztrichnin. Később majd visszatelefonálok, vagy hívjon maga, ha rosszabbra fordulna a helyzet. Perceken belül ide tudok érni.
Hazafelé hajtva azon tűnődtem, milyen ironikus, hogy Darrowby igazi paradicsom a kutyagyilkosoknak, akárcsak a kutyabarátoknak. Mindenütt füves területek vannak, akár a folyó mentén kószálunk, akár megmásszuk a dombokat, buja zöld hívogat még a hangás hegytetőkön is. Sokszor sajnáltam a nagyvárosi kutyatulajdonosokat, akik csak nehezen találnak megfelelő helyet a sétáltatásra. Itt Darrowbyben meg nem győz válogatni az ember. Akárcsak a méregkeverő. Számtalan helyen teheti ki észrevétlenül a halálos csalétket.
Éppen befejeztem a délutáni rendelést, amikor megszólalt a telefon. Bartle hívott.
- Újra görcsei vannak? - kérdeztem.
Csönd volt a vonalban.
- Nem, azt hiszem, Jasper kimúlt. Nem is tért magához.
- Nagyon sajnálom. - Tompa kétségbeesést éreztem. Ez volt a hetedik ilyen haláleset ezen a héten.
- Hát, köszönjük a kezelést, doktor úr. Biztos vagyok benne, hogy nem lehetett megmenteni.
Nyomott hangulatban tettem le a telefont. Igaza volt. Senki és semmi nem segíthetett ebben az esetben, de ettől még nem lett könnyebb a helyzet. Ha végül meghal az állat, azt mindig vereségként éli át az ember.
Másnap egy farmra igyekeztem, ahol a farmer felesége azzal a telefonüzenettel fogadott, hogy hívjam vissza a rendelőt.
Helen hangját hallottam a vonalban.
- Jack Brimham most hozta be a kutyáját. Azt hiszem, megint egy sztrichninmérgezés.
Elnézést kértem, és lóhalálában visszahajtottam Darrowbybe. Jack Brimham építőmunkás volt. Egyszemélyes vállalkozást vezetett, és bármilyen munkát végzett, legyen az tetőjavítás, egy fal vagy egy kémény felhúzása, ott volt mellette a kis fehér, drótszőrű terrier, ott szaglászott a téglarakások között, vagy felfedező utakat tett a szomszédos réten.
Jack is a barátom volt. Gyakran megittam vele egy sört a Drover's Armsban, és most felismertem a furgonját a rendelő előtt. Végigszáguldottam a folyosón, és ott találtam őt a vizsgálóban az asztal fölé hajolva. Az volt a helyzet, amitől rettegtem: a kutyája görcsbe merevedve feküdt az asztalon.
- Meghalt, Jim - mormolta.
Ránéztem a borzas kis jószágra. Nem mozdult, és üres volt a tekintete. A lába még holtában is kimeredt az asztal sima lapján. Nem volt értelme, de azért odatettem a kezemet a belső combjára, a verőeret keresve. Nem volt pulzusa.
- Sajnálom, Jack - mondtam.
Egy pillanatig nem válaszolt.
- Olvastam a dologról az újságban, Jim, de nem gondoltam volna, hogy velem is megtörténhet. Micsoda gazember!
Bólintottam. Brimham barázdált arcú férfi volt, jó humorú, öntörvényű, nyakas yorkshire-i, aki szívből szerette a kutyáját.
- Ki csinálja ezt? -- kérdezte, félig-meddig önmagától.
- Nem tudom, Jack. Senki sem tudja.
- Hát, én nagyon szeretnék találkozni vele, öt percre, nem többre. - A karjába vette a merev kis testet, és kiment.
De nekem még nem értek véget a bajaim aznapra. Este 11 felé járt, nemrég feküdtem le, amikor Helen megbökdösött.
- Úgy hallom, Jim, valaki kopog odalent az ajtón.
Kinyitottam az ablakot és kinéztem. Az öreg Boardman, az első világháború sánta veteránja, aki alkalmi munkákat vállalt nálunk, állt odalent a lépcsőn.
- Doktor úr - szólt föl az ablakba -, nagyon sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, de Patch beteg.
Még jobban kihajoltam.
- Mi baja van?
- Merev, mint a fadarab, és az oldalán fekszik.
Nem bajlódtam az öltözködéssel, csak felrángattam a pizsama fölé a kord munkásruhámat, és kettesével véve a fokokat leszaladtam a lépcsőn. Magamhoz vettem, amire szükségem lehetett, és kinyitottam a ház ajtaját. Az öreg ingujjban állt ott, és egyből megragadta a karomat.
- Siessünk, doktor úr! - Előttem bicegett a kis házig, ami vagy húsz méterre állt tőlünk a mellékutcában.
Patch ugyanolyan állapotban volt, mint a többi betegem. A kövér spániel, akit olyan gyakran láttam totyorászni a gazdája mellett a felső udvarban, most abban a szörnyű pozitúrában hevert a konyha kövén, de legalább hányt, ami némi reményre adott okot. Beadtam neki az intravénás injekciót, de amint kihúztam a tűt, leállt a légzése.
Boardmanné hálóingben és papucsban térdre borult, és kinyújtotta reszkető kezét a mozdulatlan állat felé.
- Patch... - felém fordult és tágra nyílt szemmel nézett rám. - Meghalt!
Az idős asszony vállára tettem a kezem, és mondtam pár együttérző szót. Sötéten arra gondoltam, hogy már gyakorlatom van benne. Indulóban visszanéztem a két öregre. Már Boardman is ott térdelt a felesége mellett, és még a becsukott ajtón át is hallottam a hangjukat:
- Patch... jaj, Patch!
Csaknem rohanva tettem meg a néhány lépésnyi távot a Skeldale-házig, de mielőtt bementem volna, megálltam az utcán, beszívtam a hűvös levegőt, és megpróbáltam visszafogni száguldó gondolataimat. Patch halálával túlságosan közel jutott hozzánk a szerencsétlenség. Naponta láttam azt a kutyát. Valójában valamennyi elpusztult kutya jó barátom volt - egy ilyen kis városban, mint Darrowby, az ember személyesen ismeri a betegeit. Hol és mikor lesz ennek vége?
Nem sokat aludtam aznap éjjel, és a következő napok aggodalommal teltek. Minden telefonhíváskor újabb mérgezésre számítottam, és a város területén egyszer sem engedtem kiszállni a kutyámat, Samet a kocsiból. Hála a munkámnak, megtehettem, hogy mérföldekkel messzebb futtassam meg a lápvidéken, de még ott is állandóan szemmel tartottam.
A negyedik nap után engedett bennem a feszültség. Talán vége van már a rémálomnak. Késő délután hazafelé hajtottam a Houlton Road végét szegélyező szürke házikók sora között, amikor egy asszony szaladt ki integetve az utcára.
- Jaj, doktor úr! - kiáltotta, amikor megálltam. - Éppen a telefonfülkéhez indultam, hogy felhívjam magát.
Megálltam a járda mellett.
- Mrs. Clifford, ugye?
- Igen, Johnny most szólt, hogy Fergus olyan furcsán viselkedik. Összeesett, és elterült a padlón.
- Jaj, ne! - Jeges borzongás futott végig rajtam, és egy pillanatig csak bámultam az asszonyt, mert meg sem tudtam szólalni. Aztán kivágtam a kocsi ajtaját, és besiettem Johnny anyja nyomában az utolsó házba. A kis szobában megtorpantam, és borzadva meredtem magam elé. A pompás, méltóságteljes állatnak már a puszta látványa is szentségtörés volt, ahogy tehetetlenül kaparászta a linóleumot, de a sztrichnin persze senkinek sem kegyelmez.
- Istenem! - sóhajtottam. - Hányt a kutya, Johnny?
- Igen, mondta a mamám, hogy a hátsó kertben lett rosszul, amikor megjöttünk.
A fiatalember egyenes derékkal ült a széken, a kutyája mellett. Még most is halvány mosolyt láttam a szája sarkában, de feszültnek tűnt, ahogy a régi mozdulattal az állat fejére akarta tenni a kezét, de nem találta ott a szokott helyen.
A barbiturátos üveg lötyögött reszkető kezemben, amikor teleszívtam a fecskendőt. Megpróbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy ugyanazt teszem, amit a többivel is - akik mind odavesztek. Fergus kétségbeesetten kínlódott a lábamnál, de amikor föléje hajoltam, hirtelen megmerevedett és rettenetes görcsökbe rándult a teste; az ismerős, erőteljes végtagok vadul rángatóztak, a fej eltorzulva feszült hátra a gerinc felé.
Ebben az állapotban pusztultak el mind, amikor az izmok teljesen összehúzódtak. Ahogy a barbiturát bejutott a véráramba, azt vártam, hogy oldódni fog a görcs, de ez nem következett be. Fergus vagy kétszer akkora volt, mint a többi áldozat, és a dugattyú eredménytelenül érte el a henger végét.
Gyorsan felszívtam még egy adagot, és megkezdtem a befecskendezését, de nőttön nőtt bennem a nyugtalanság, látva, mekkora mennyiséget adok be. Az ajánlott dózis fél köbcenti volt testsúly-kilogrammonként, ennél több az állat halálát okozhatta. Figyeltem a fecskendő üveghengerének fokbeosztását, és kiszáradt a torkom, ahogy a mennyiség jóval a biztonságos határ fölé kúszott. De tudtam, hogy muszáj tovább oldanom a görcsöt, és egyre csak nyomtam a dugattyút; mindezt abban a komor tudatban, hogy ha most elpusztul a kutya, sosem fog kiderülni, vajon a sztrichnin végzett-e vele, vagy én.
A nagy állat már jóval többet kapott a halálos dózisnál, mire elnyugodott a görcsös test, de én még akkor sem lélegezhettem fel, és alig mertem rápillantani, attól tartva, hogy megöltem. Egy hosszú, gyötrelmes pillanatig mozdulatlanul és látszólag élettelenül feküdt ott, aztán lassan, szinte észrevehetetlenül megremegett a bordaketrec, ahogy visszatért a légzés.
De még akkor is ideges voltam. Olyan mély volt az altatás, hogy a kutya épp hogy csak élt, ám tudtam, hogy nincs más esélyem, mint ebben az állapotban tartani. Kiküldtem Mrs. Cliffordot, hogy telefonáljon Siegfriednek, és mondja meg: egy ideig még itt leszek elfoglalva, aztán odahúztam magamnak egy széket, és felkészültem a várakozásra.
Órákon át ültünk ott Johnnyval, köztünk a kutya. A fiatalember nyugodtan és önsajnálattól mentesen beszélt az esetről. Nyoma sem volt annak, hogy több forog kockán, mint egy háziállat - kivéve azt a beszédes mozdulatot, amikor kinyújtotta kezét az állat feje felé, ami nem volt ott.
Fergus többször is jelét adta, hogy újból erőt vesznek rajta a görcsök, de én mindannyiszor visszakormányoztam a mélységes érzéketlenségbe, azzal a végzetes bizonyossággal tolva őt túl újra meg újra a határon, hogy ez az egyetlen reményünk.
Jóval elmúlt már éjfél, amikor álmosan kibotorkáltam a sötétbe. Üresnek éreztem magam. Rettenetes feszültséget okozott, ahogy figyeltem ennek a barátságos, okos, arcot nyaldosó állatnak a pislákoló életét, aki tehetetlenül és mit sem sejtve feküdt a földön, de én alvásra kényszerítettem - még mindig aludt, de mélyen és szabályosan lélegzett.
Felébred-e és visszatérnek-e a félelmetes görcsök? Nem tudtam, de maradni sem bírtam tovább. Várt a praxis és a többi állat, amelyeket szintén el kellett látni.
Ám a szorongás már korán elűzte az álmomat másnap reggel. Fél nyolcig csak toporogtam, és azt mondogattam magamnak, hogy ez nem helyes viselkedés egy állatorvos részéről, hogy így nem lehet élni. De a józan ész hangjánál erősebb volt bennem az aggodalom, és még reggeli előtt kisettenkedtem és felkerestem az út menti kis házat.
Az idegeim pattanásig feszültek, amikor bekopogtam az ajtón. Mrs. Clifford nyitotta ki, és én már készültem őt elárasztani a kérdéseimmel, amikor Fergus imbolygott elő a belső szobából.
Kissé még kába volt a hatalmas adag barbituráttól, de nyugodt és boldog; a tünetei megszűntek, és ő újra olyan volt, mint régen. A legtisztább öröm áradt szét bennem. Letérdeltem, és a kezem közé fogtam a nagy fejet. Játékosan végignyalt nedves nyelvével, alig tudtam megszabadulni tőle.
Bekísért a nappaliba, ahol Johnny az asztalnál ülve teázott. Fergus felvette szokásos testhelyzetét, egyenes háttal és büszkén helyet foglalt a gazdája mellett.
- Iszik egy csészével, doktor úr? - kérdezte Mrs. Clifford a teáskannára mutatva.
- Szívesen, Mrs. Clifford, köszönöm - válaszoltam.
Soha olyan jól nem esett még nekem tea, mint akkor, a fiatalember mosolygó arcát nézve kortyolgatás közben.
- Micsoda megkönnyebbülés, doktor úr! Egész éjjel fenn maradtam vele, és hallgattam a templom toronyórájának ütéseit. Négy óra körül éreztem meg, hogy győztünk, mert hallottam, ahogy lábra áll, és dülöngélve elindul. Akkor már nem aggódtam, csak füleltem, hogyan kopog a körme a linóleumon. Csodálatos volt!
Felém fordította a fejét, és én belenéztem a kissé kifordult szempárba a derűs arcon.
- Elveszett lettem volna Fergus nélkül - mondta halkan. - Nem is tudom, hogyan köszönjem meg.
De ahogy öntudatlanul ráhelyezte a kezét a nagy kutya fejére, aki legnagyobb büszkesége és öröme volt, úgy éreztem, hogy ez a mozdulat volt az egyetlen köszönet, amire vártam.
Ezzel lett vége a sztrichninmérgezési sorozatnak Darrowbyben. Az idősebb emberek máig emlegetik, de senki még csak nem is sejtette a gyilkos kilétét, és az eset azóta is rejtély maradt.
Azt hiszem, hogy a rendőrség ébersége és a sajtó nyilvánossága megijesztette a torz lelkű embert, mindenesetre abbamaradt a dolog, és attól fogva csak véletlen mérgezések fordultak elő.
Bennem a kudarc és a frusztráció szomorú emlékeként őrződött meg. Fergus volt az egyetlen gyógyult betegem, és azt sem tudom biztosan, hogy mi segített rajta. Talán az, hogy életveszélyes dózist fecskendeztem bele, mert annyira kétségbeesetten akartam tenni valamit, de az is lehet, hogy kevesebb mérget evett, mint a többi. Sosem fogom megtudni.
De az eltelt évek során, ahányszor csak láttam a pórázon vezetett, fenségesen lépkedő nagy kutyát, aki tévedhetetlen biztonsággal kormányozta a gazdáját Darrowby utcáin, mindig ugyanazt éreztem: ha az volt a sors akarata, hogy csak egy kutyát mentsek meg a sok közül, akkor örülök, hogy éppen Fergus lehetett az.
Vaktárs
(Emma meg én)
* * *
