James Herriot - A repülő állatorvos - 14. fejezet
Úgy gondolom, ha egyszer bűnre adod a fejed, később egyre könnyebben megy a dolog. Csak elkezdeni nehéz.
Legalábbis én így láttam, ismét fenn ülve a buszon, mert másodszor is meglógtam. Egyáltalán nem okozott gondot kisurranni a Grand Hotelból, végig Scarborough utcáin, ahol nyoma sem volt katonai rendőröknek, és ügyet sem vetett rám senki, amikor hanyagul besétáltam a buszpályaudvarra.
Február 13-a volt, szombat. Helen erre a hétvégére várta a gyereket. Bármelyik percben megindulhatott a szülés, és én képtelen voltam belenyugodni, hogy itt ülök tőle néhány mérföldre, és nem tehetek semmit. Se mára, se holnapra nem voltak óráink, tehát nem fogok lemaradni semmiről, és az én jelenlétem sem fog hiányozni senkinek. Pusztán formális függelemsértést követek el, de hát nincs más választásom. Akárcsak az első alkalommal, most is látnom kellett Helent.
Nem maradok soká, gondoltam, miközben a házuk jól ismert kapuja felé tartottam. Bementem, és csalódottan néztem körbe az üres konyhában - valamiért biztosra vettem, hogy ott fog várni rám, kitárt karral. A nevét kiáltottam, de semmi sem mozdult a házban. Még ott hallgatóztam, amikor egy befelé nyíló ajtón át megjelent az apósom.
- Fia született - mondta.
Megkapaszkodtam az egyik szék hátában.
- Micsoda?
- Fia született - ismételte meg vérlázító nyugalommal.
- Mikor?
- Pár perce. Éppen most telefonált Brown nővér a szülőotthonból. Furcsa, hogy csak úgy besétált ide.
Ahogy ott kapaszkodtam a székbe, fürkésző pillantást vetett rám:
- Nem kér egy kis whiskyt?
- Whiskyt? Nem. Miért?
- Hát, kicsit sápadtnak tűnik, fiam. Mindenesetre nem ártana, ha enne valamit.
- Nem, köszönöm, nem, azonnal oda kell mennem.
Elmosolyodott.
- Ne siessen úgy, fiam. Egy ideig még úgysem engedik be hozzá. Egyék inkább valamit.
- Sajnálom, de nem megy. Megengedi... megengedi, hogy elvigyem a kocsit?
Még akkor is remegtem egy kissé, amikor elhajtottam. Legalább felkészített volna az apósom, mondhatta volna például, hogy „Nagy újságom van a számára” vagy valami ilyesmit, de a puszta bejelentés, csak úgy, magában, minden körítés nélkül, bizony váratlanul ért. Amikor lefékeztem a Brown-féle szülőotthon előtt, még mindig nem tudtam felfogni, hogy apa lettem.
Hivatalosan Greenside Szülőotthonnak hívták a helyet, de valójában Brown nővér lakóháza volt az. A nővér benne volt a hivatalos bába-jegyzékben, és általában két-három helybeli asszony szült nála egyszerre.
Maga nyitott ajtót, és összecsapta a kezét.
- Herriot doktor! Maga aztán gyorsan ideért! Hogy kerül ide? - Derűs, fürge, huncut tekintetű kis asszony volt.
Zavartan mosolyogtam:
- Hát, éppen benéztem az apósomhoz, és tőle hallottam a hírt.
- Még annyi időt sem hagyott nekünk, hogy rendesen megmosdassuk a kis legényt - mondta. - De annyi baj legyen, jöjjön be és nézze meg. Remek kisbaba, négy kiló.
Mintha álmodnék, úgy mentem be utána a kis házba, föl a lépcsőn, be egy hálószobába. Helen kipirultan feküdt az ágyban.
- Szervusz - mondta. Odamentem és megcsókoltam.
- Milyen volt? - kérdeztem idegesen.
- Szörnyű - válaszolta Helen minden lelkesedés nélkül. Aztán a mellette álló kiságy felé intett a fejével.
Életem első pillantását vetettem a fiamra. A kis Jimmy színe téglavörös volt, az arca puffadt és formátlan. Ahogy fölé hajoltam, az állához rántotta parányi ökleit, és úgy festett, mintha valami rettenetes harc dúlna a bensejében. Az arca kidagadt és elsötétült, vonásai eltorzultak, és a püffedt arc mélyéről vészjóslóan meredt rám a szeme, miközben a nyelvét kidugta a szája sarkán.
- Édes Istenem! - kiáltottam fel.
A nővér ijedten nézett rám.
- Mi baj?
- Hát, olyan furcsán néz ki ez a kicsi, nem gondolja?
- Micsoda? - meredt rám bőszen. - Hogy mondhat ilyet, doktor úr? Hiszen gyönyörű ez a kisbaba!
Ismét odapislantottam a rácsos ágyra. Jimmy bandzsítva nézett vissza rám, az arca bíborszínt öltött, és nyálbuborékok jelentek meg az ajkán.
- Biztos benne, hogy jól van? - kérdeztem.
Az ágy felől fáradt kuncogás hallatszott, de Brown nővér nem élvezte a dolgot.
- Jól van, mondja meg, hogy mire gondol! - húzta ki magát peckesen.
Csoszogtam a lábammal.
- Nos, izé... nincs neki semmi baja?
Már attól féltem, hogy megüt.
- Hogy képzeli? Egyáltalán, miről beszél? Életemben nem hallottam még ekkora ostobaságot! - Kérdően nézett az ágy felé, de Helen, kimerült mosollyal az arcán, lecsukta a szemét.
Félrevontam a feldühödött asszonykát.
- Nézze, nővér, nincs véletlenül egy másik csecsemő is a háznál?
- Másik micsoda? - kérdezte fagyosan.
- Csecsemő... egy másik újszülött. Akivel össze tudnám hasonlítani Jimmyt.
Óriásira tágult a szeme.
- Összehasonlítani?! Doktor úr, egy percig nem hallgatom tovább magát, most már elég legyen ebből!
- Kérem, nővérke! - ismételtem. - Van itt még egy csecsemő?
Hosszú szünet következett, mialatt a nővér úgy meredt rám, mint valami új és felfoghatatlan jelenségre.
- Hát... Dewburnné ott fekszik a szomszéd szobában. A kis Sidney majdnem egyszerre született Jimmyvel.
- Megnézhetném? - unszoltam könyörögve.
A nővér tétovázott, aztán szánakozó mosoly ült ki az arcára.
- Hát maga... maga... várjon egy percet.
Átment a másik szobába, ahonnét fojtott hangokat hallottam. Majd visszatért és intett, hogy kövessem.
Dewburnné a hentes felesége volt, jól ismertem. A párnán nyugvó arca épp olyan vörös és fáradt volt, mint Helené.
- Ó, doktor úr, igazán nem számítottam magára! Azt hittem, hogy a seregben van.
- Ott is vagyok a légierőnél, Mrs. Dewburn. De most... izé, eltávozást kaptam.
Belenéztem a kiságyba. Sidney szintén sötétvörös volt és puffadt, és mintha ő is birkózott volna önmagával. E belső harc az eltorzuló arcvonásokban adott hírt magáról, majd egy fogatlan vicsorgásban tetőzött.
Önkéntelenül hátraléptem.
- Milyen szép gyerek - mondtam.
- Igen, valóban gyönyörű - válaszolta meghatottan az anya.
- Hát, tényleg fantasztikus. - Még egy hitetlenkedő pillantást vetettem a rácsos ágyra. - Nos, nagyon köszönöm, Dewburnné. Igazán kedves magától, hogy megnézhettem a kicsit.
- Ugyan, doktor úr, maga a kedves, hogy érdeklődik iránta.
Az ajtón kilépve nagy levegőt vettem és megtörültem a homlokomat. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Sidney ugyanis még Jimmynél is rémesebben festett.
Amikor visszamentem Helen szobájába, Brown nővér az ágy szélén ült, és a két nő láthatólag rajtam nevetett. Persze, visszanézve magam is tudom, hogy ostobán viselkedtem. Mind Sidney Dewburn, mind a fiam ma már nagy, erős és feltűnően jóképű fiatalember, tehát alaptalanok voltak a félelmeim.
A kis nővér csúfondárosan nézett rám. Azt hiszem, megbocsátott nekem.
- Ha jól sejtem, a borjakat meg a kiscsikókat persze szépnek látja az első perctől fogva?
- Mi tagadás - válaszoltam. - Szerintem szépek is.
* * *
