James Herriot - Állatorvosi pályám kezdetén - 28. fejezet
Hárman álltunk a kedélytelen udvaron, Isaac Cranford, Jeff Mallock és jómagam. Egyedül Mallock mutatkozott derűsnek, s ez így is volt rendjén, mert bizonyos értelemben ő volt a házigazda. Övé volt a dögfeldolgozó, s jóindulattal figyelt bennünket, akik az általa éppen felnyitott tehéntetembe kukucskáltunk.
Darrowbyban a Mallock név vészterhesen csengett. Temetőjét jelentette a jószágnak, a farmerek célkitűzéseinek, az állatorvosok reményének. Ha egy állat nagyon megbetegedett, valaki előbb-utóbb biztos megszólalt: „Úgy vélekszek, hamarost Mallockhoz kerül.” Vagy: „Jeff Mallocké lesz a végin.” És a helyszín tökéletesen beleillett a képbe: kietlen vöröstégla-épületek csoportja többteleknyi távolságra az úttól, s egy vaskos kémény, amelyből vég nélkül dőlt a gyászfekete füst.
Nagyon közel menni Mallock birodalmához csak a jó gyomrúak merészkedtek, így hát a városlakók kerülték a helyet, de ha az ember odabátorkodott a dűlőúton és bekukucskált a fém csúszóajtókon, lidérces világot látott. Mindenfelé döglött állatok hevertek. Legtöbbjük feldarabolva, s nagy darab húsok lógtak a kampókon, de itt-ott látott az ember egy-egy felfúvódott birkát, zöldes, felpüffedt disznót, amelyet Jeffnek sem volt kedve felnyitni.
Helyenként koponyák és száraz csontok halmozódtak fel a mennyezetig, és a sarkokban húsliszt barna halmai álltak. A szag mindig rossz volt, de amikor Jeff kifőzte a dögöket, egyenesen leírhatatlanná vált. A Mallock család földszintes háza az épületcsoport közepén állt, és az idegennek meg lehetett bocsátani, ha azt gondolta, hogy összeszáradt gnómok laknak benne. De Jeff a negyvenes éveiben járó, kerubképű ember volt, a felesége mosolygós, duci és csinoska. Gyerekeik sora egy kimondottan szép tizenkilenc éves lánnyal kezdődött és egy vaskos ötéves fiúval végződött. Az ifjú Mallockok nyolcan voltak, s egész életükben tuberkulotikus tüdőknek s a salmonellától a lépfenéig terjedő roppant baktériumskálának a szomszédságában játszottak. Ők voltak a környék legegészségesebb gyerekei.
Az ivókban az a hír járta, hogy Jeff a vidék leggazdagabb embere, de a sörüket kortyolgató helybélieknek el kellett ismerniük, hogy megdolgozott a pénzéért. A nap és az éj bármely órájában kicsörömpölt rozoga teherautóján a környékre, felcsörlőzte a tetemet, hazavitte a feldolgozóba, és feldarabolta. Kétszer egy héten megjelent egy brawtoni kutyaeleségkereskedő a furgonjával, és megvette a friss húst. A többit Jeff belapátolta az üstjébe, hogy húslisztet készítsen belőle, amire nagy kereslet volt: a disznó- és baromfitápba keverték. A csontokból műtrágya készült, a bőrt megvette a cserző; és a meghatározhatatlan diribdarabokat megvette egy lángolószemű egyén, akit csak a „macskás ember” néven ismertek. Néha, a változatosság kedvéért, Jeff hosszú, furcsa szagú szappantömböket készített, amelyek hamar elkeltek a boltpadlók súrolására. Igen, mondták az emberek, Jeffnek kétségkívül jól megy. De biz' isten megdolgozik érte.
Én gyakorta kapcsolatban álltam Mallockkal. Egy dögfeldolgozó telep hasznára van az állatorvosnak. Kezdetleges boncteremként szolgál, végzetes esetekben itt ellenőrizheti diagnózisát; s olyankor, mikor teljesen tanácstalan, a titok feltárul Jeff kése alatt.
A farmerek persze gyakran beküldtek olyan állatot, amelyet én kezeltem, és megkérdezték Jeffet, „mi baja vót”, s itt keletkezett némi súrlódás, mert Jeff hatalmi helyzetben volt, ritkán tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ki ne használja. Bár sem írni, sem olvasni nem tudott, nagy volt benne a szakmai büszkeség; nem szerette, ha dögnyúzónak nevezték, a „bőrkereskedő” jobban kedvére volt. Szíve mélyén úgy vélte, hogy húsz-egynéhány évi dögdarabolás után többet tud, mint bármelyik állatorvos, s a helyzetet meglehetősen kényelmetlenné tette, ha a farmerközösség habozás nélkül egyetértett vele.
A napomat mindig sikeresen elrontotta, ha egy farmer bejött a rendelőbe, s közölte velem, hogy Jeff Mallock újfent megtromfolta a diagnózisomat. „Hé, emlékszik arra a tehénre, amit magnéziumhiánnyal kezelt? Nem állt többé lábra, aztán odattam Mallocknak. Hát tuggya, mi vót igazábul a baja? Féreg vót a farkában. Jeff aszongya, csak le kellett vóna vágni a farkát, oszt lábra állt vóna.” Nem volt érdemes vitatkozni, magyarázni, hogy nincs farokféreg. Jeff mondta - és kész.
Ha Jeff kihasználta volna megfizethetetlen lehetőségeit, hogy a józan észnek megfelelő tudást összeszedjen, nem lett volna semmi baj. Ehelyett azonban egy saját, groteszk kórtant alakított ki, s megtámogatta fekete mágiás gyógyszerekkel, amelyeket a farmerközösség primitívebb tagjaitól szedett össze. Négy alapbetegsége a tüdőrenyheség, a fekete üszök, a gyomorfekély és az epehúgyhólyag volt. E négyestől több mérföldes körzetben reszkettek az állatorvosok.
Egy másik kereszt, amit az állatorvosoknak cipelniük kellett, az a sajátos képessége volt, hogy csak ránézett egy kimúlt állatra a farmon, s máris közölte a pusztulás okát. A farmerek, akiket bámulatba ejtett e tudomány, mindig azt kérdezték, én miért nem vagyok képes rá. De nem tudtam haragudni Jeffre. Emberfeletti jelleműnek kellett volna lennie, hogy a fontosság csábításának ellen-álljon, és tetteit nem vezette rosszindulat. Időnként mégis kényelmetlen helyzetbe hozott, s én szerettem a helyszínen lenni, ha lehetett. Kiváltképp, mikor Isaac Cranfordról volt szó.
Cranford kemény ember volt, olyan ember, aki életét a vasfegyelem formáiba öntötte. Szívós alkudozó volt, mindenáron nyerni akaró, s olyan vidéken, ahol a szűkmarkúság általános, kitűnt fukarságával. Az Alsó-Völgység legjobb földjein gazdálkodott, shorthornjai rendszeresen díjakat nyertek, de senki sem tekintette barátjának. Mr. Bateson; északi szomszédja így jellemezte: „Ez az ember megnyúzna egy szúnyogot a bőriért”. Mr. Dickson, déli szomszédja másképp fogalmazott: „Ha kézbe vesz egy bankót, az már biz' isten olyan, mintha börtönbe rakta volna.”
A ma délelőtti találkozás az előző napban gyökerezett. Mr. Cranford kora délutáni telefonjában.
- Villám csapott az egyik tehenembe. Ott fekszik döglötten a legelőn.
Meglepődtem.
- Villám? Biztos benne? Ma nem volt vihar.
- Lehet, hogy maguknak nem vót, de nekünk itt vót.
- Hm, rendben. Megyek, és megnézem.
Útban a farm felé nem sikerült magamban nagy lelkesedést keltenem a várható beszélgetés iránt. Ez a villámhistória még okozhat némi fejfájást. Minden farmer biztosította magát villámcsapás ellen - rendszerint tűzbiztosításuk részeként -, s komoly égiháború után elég megszokott volt, hogy megszólaltak az állatorvosok telefonjai, elhullt állatok vizsgálatát kérve.
A biztosítótársaságok józanul kezelték az ügyet. Ha igazolást kaptak az állatorvostól, hogy véleménye szerint villámcsapás okozta az elhullást, rendszerint hűhó nélkül fizettek. Kétség esetén boncolást kértek, és egy másik állatorvos véleményét. A nehézség az, hogy nincsenek eligazító diagnosztikus boncolási tünetek; olykor a bőr alatti szövet sérülése, de más semmi. A legszerencsésebb az volt, ha az állaton megtalálták az árulkodó perzselést a fülétől le a lábáig, amely földelésként szolgált. Az állatot nemegyszer olyan fa alatt találták meg, amelybe láthatóan belecsapott a villám, és felhasította. Ilyenkor könnyű volt a diagnózist felállítani.
A farmerek kilencvenkilenc százaléka csak tisztességes ténymegállapítást kívánt, s ha az állatorvos más nyilvánvaló okát találta az elhullásnak, belenyugvással elfogadták az ítéletét.
De némelyik nagyon sok nehézséget támasztott.
Hallottam, mikor Siegfried mesélt egy öreg farmerről, aki kihívta, hogy igazolja a villámcsapás okozta elhullást. A hosszú perzselés a tetemen tökéletes volt, és Siegfried, szemügyre véve a nyomot, szinte líraivá vált: „Gyönyörű, Charlie, gyönyörű. Sose láttam még jellegzetesebb nyomokat. Csak egy baj van.” Karjával átfogta az öregember vállát. „Milyen kár, hogy a gyertyafaggyút rácsöpögtette a bőrre.”
Az öreg jobban megnézte, és öklével a tenyerébe csapott. „A fenébe is, igaza van, uram! Elszúrtam a dógot. Pedig hát mennyit veszkődtem vele - kis híján egy óra hosszat.” Motyogva elment. Nem jött zavarba, csak a maga technikai hibái bosszantották.
De ez, gondoltam, amíg elsuhantak a kocsi mellett a kőkerítések, nagyon más lesz. Cranford megszokta, hogy az ő akarata érvényesüljön, akár igaza van, akár nincs, s ha nem érvényesül ma, abból baj lesz.
Behajtottam a farm kapuján, s végig a jó bitumenúton a szántóföldön át. Mr. Cranford mozdulatlanul állt az udvar közepén, s - nem először - megdöbbentett, mennyire hasonlít egy nagy, éhes madárhoz. A meghajlott, keskeny váll, az előretolt, horgas orrú arc; a csontos testen lazán lógó, sötét kabát. Nem lepődtem volna meg, ha kiterjeszti szárnyát, és felreppen az istálló tetejére. Ehelyett türelmetlenül biccentett felém, és rövid, botladozó léptekkel gyorsan elindult a ház mögötti föld felé.
Nagy legelő volt, s az elpusztult tehén csaknem a közepén feküdt. Sehol egy fa, sövény vagy akár egy bokor. Reménykedő ábrándom a villámütött fa alatt fekvő tetemről nyomban szétfoszlott, s szorongó űrt hagyott maga után.
A tehén mellé értünk, és Mr. Cranford szólalt meg elsőnek.
- Biztos villám vót. Nem lehetett más. Azok a ronda viharok elpusztították ezt a derék jószágot.
Megnéztem a füvet a nagy shorthorn körül. Föl volt túrva, tépve, csupasz földsávokat láttam.
- De hát nem esett össze egyszerre. Görcsök közepette pusztult el - látni, hol rúgta fel a lába a füvet.
- Jó, görcsökben pusztult el, de azokat villám okozta. - Mr. Cranfordnak égő, apró szeme volt, s gyors pillantásokat lövellt vele az inggallérom, a kabátövem, a gumicsizmám felé. Képtelen volt rá, hogy bárkinek is a szemébe nézzen.
- Nem hinném, Mr. Cranford. A villámcsapás egyik jele, hogy az állat vergődés nélkül esik össze. Némelyiknek még szájában a fű.
- Ó, jól tudom én azt - csattant fel Cranford, s keskeny arca kipirult. - Ötven éve jószág mellett élek, nem ez az első villámütötte állat, amit látok. Nem egyformák ám, tuggya.
- Persze, tudatában vagyok, de ennek az elhullását annyi minden okozhatta.
- Micsoda?
- Hát, először is lépfene, magnéziumhiány, szívbaj - hosszú a lista. Azt hiszem a biztonság kedvéért fel kellene boncolnunk.
- Szóval azt akarja mondani, hogy valami nem rengyén valót akarok csinálni.
- Dehogyis! Csak azt mondom, hogy biztosnak kell lennünk a dolgunkban, mielőtt igazolást írok. Menjünk el és nézzük meg, mikor Mallock felnyitja, s ha nem találom semmilyen nyilvánvaló okát az elhullásnak, megadom az ártatlanság vélelmét. A biztosító nagyon rendes ilyen esetben.
Mr. Cranford ragadozóképe mélyebbre bukott a gallérjába. Dühödten a zsebébe fúrta a kezét.
- Vót mán dógom állatorvossal. Igazi, tapasztalt állatorvossal. - A kis szemek a bal fülem felé villantak. - Azok sohase vacakutak. Mire jó az a sok veszőcség? Minek kell magának olyan szőrszálhasogatónak lennie?
Csakugyan minek, gondoltam. Miért szerezzek egy ellenséget? Meglehetősen befolyásos ember a körzetben. Fontos tagja a helyi Farmerszövetségnek, benne van sok mérföldes körzetben minden mezőgazdasági bizottságban. Gazdag, sikeres ember, s ha nem szeretik is, tisztelik a tudását, és hallgatnak rá. Sok kárt okozhat egy fiatal állatorvosnak. Miért ne írjam meg az igazolást s menjek haza? Ezennel igazolom, hogy a fent említett állatot megvizsgáltam, és véleményem szerint az elhullás oka villámcsapás. Oly könnyű volna, és Cranford megenyhülne. Véget érne az egész ügy. Mire jó felbőszíteni ezt a veszélyes alakot semmiért? Különben is meglehet, hogy csakugyan villámcsapás volt.
Szembefordultam Mr. Cranforddal, de hiába próbáltam a szemébe nézni, mert az utolsó pillanatban mindig elkapta a tekintetét.
- Sajnálom, de úgy vélem, meg kell néznünk belül ezt a tehenet. Felhívom Mallockot, és megkérem, hogy szállítsa el, aztán holnap délelőtt megvizsgálhatjuk. Tízkor találkozunk nála. Jó lesz ez így?
- Ha egyszer így kell lenni - prüszkölte Cranford. - Ostobaság az egész, de gondulom, a kedvibe kell járnom. De ne felejcse - ez jó tehén vót, megért nyolcvan fontot. Nem engedhetem meg magamnak, hogy annyi pénzt elvesziccsek. Ragaszkodom ahhoz, ami jár.
- Biztos, hogy meg is kapja, Mr. Cranford. És mielőtt elvitetném, jobb ha vérmintát veszek, hogy a lépfenét kizárjuk.
A farmerre egyre nagyobb nyomás nehezedett. A metodista egyház oszlopa lévén, kifejezéseinek skálája korlátozott volt, így hát összegyülemlett indulatait a tetem vad rugdalásával vezette le. Lábujja a rugalmatlan gerinccel került összeütközésbe, s néhány másodpercig féllábon táncolt. Aztán elsántikált a ház felé.
Egyedül maradtam, mikor bemetszettem a tetem fülébe a késemmel, és vért kentem két üveglapra. Ez nem volt kellemes találkozás, és a holnapi sem ígért sok jót. Gondosan beraktam a vérmintát egy kartondobozba, s elindultam a Skeldale House felé, hogy mikroszkópon megvizsgáljam.
Így hát nem valami vidám társaság gyűlt össze másnap délelőtt a dögfeldolgozóban. Még Jeff is, bár megőrizte szokásos Buddha-szerű kifejezését, mélyen meg volt sértve. Csak töredékes beszámolót kaptam ugyan tőle, mikor megérkeztem, de összeállt belőle a kép. Jeff kiugrott a teherautójából Cranfordnál, átható tekintettel végigmérte a tetemet, aztán megadta a maga ragyogó gyors diagnózisát.
- „Tüdőrenyheség. Mindég tudom a szemük állásábul, meg abbul, ahogy a szőr elfekszik a hátukon.” - Magabiztosan várta az ámuldozó sóhajokat, a gratuláló beszédeket, amelyek e bűvészmutatványt mindig követni szokták.
Mr. Cranford azonban csaknem ugrált dühében:
- „Fogd be azt a nagy buta szádat, Mallock, nem tudsz te semmit! Ezt a tehenet villámcsapás érte, jobb, ha eszedbe vésed!”
És most, a tetem fölé hajolva, sehol sem találtam eligazítást. A lenyúzott bőr alatt sehol egy horzsolás. A belső szervek tiszták és normálisak.
Felegyenesedtem, és végighúztam ujjam a hajamban. Az üst halkan bugyborékolt, és illattal teli gőzfelhőket bocsátott ki a máris túlterhelt légkörbe. Két kutya buzgón nyalogatta a húsliszt halmát.
Aztán megdermedtem a rémülettől. A kutyáknak versenytársuk támadt. Egy aranyfürtös kisfiú nyomta bele mutatóujját a halomba, aztán bedugta a szájába, és mennyei élvezettel nyalogatta.
- Odanézzen! - károgtam.
A dögnyúzó arca kivirult az atyai büszkeségtől.
- Igen - mondta boldogan. - Nemcsak a négylábúak szeretik ám a lisztemet. Csuda jó anyag - igen tápláló.
Jókedve teljesen helyreállván, gyufát gyújtott, és élvezettel szívni kezdte kurta pipáját, amelyre vastagon rászáradtak szörnyű mesterségének bizonyítékai. Visszakényszerítettem figyelmemet a munkámra.
- Vágjon bele a szívbe, Jeff, legyen szíves - mondtam.
Jeff ügyesen kettévágta a nagy szervet aljától a tetejéig, és én tudtam, hogy vége a keresgélésnek. A szívfülecskéket és a kamrákat csaknem teljesen elzárta a billentyűkből kinövő, karfiolszerű tömeg. Endocarditis verrucosa (idült, növekedéses szívbelhártya-gyulladás), közönséges a disznóknál, de szarvasmarhánál ritka.
- Ez ölte meg a tehenét, Mr. Cranford - mondtam. Cranford a szív felé célzott az orrával.
- Mesebeszéd! Csak nem akarja azt mondani, hogy az ilyen semmiség megöl egy ekkora nagy állatot?
- Nem olyan kicsi az. Elég nagy, hogy megállítsa a vérkeringést. Sajnálom, de nincs kétség - a tehene szívelégtelenségtől hullott el.
- És a villám?
- Sajnos, semmi nyoma. Maga is láthatja.
- És mi lesz a nyolcvan fontommal?
- Őszintén sajnálom, de nem változtat a tényeken.
- Tényeken! Milyen tényeken? Elgyüttem ma délelőtt, és semmit nem tudott mutatni, amitől megváltozott volna a véleményem.
- Többet nem tudok mondani. Az eset világos.
Mr. Cranford megmerevedett. Kezét a kabátja előtt tartotta, és a mutató- és hüvelykujja úgy dörzsölődött össze szüntelenül, mintha a szeretett bankókat dédelgetné, amelyek kicsúsznak a kezéből. Mélyen gallérjába süllyedt arca mintha még élesebbé vált volna.
Aztán felém fordult, és riasztó kísérletet tett a mosolygásra. Kabáthajtókámra szegezett tekintete hősiesen megpróbált feljebb kúszni. Volt egy kurta pillanat, amikor találkozott az én tekintetemmel, de aztán riadtan elugrott.
Félrehúzott, és beszélni kezdett az ádámcsutkámhoz. Volt valami noszogató felhang a rekedt suttogásában.
- Hát ide figyeljen, Mr. Herriot, mindketten a világban jártas emberek vagyunk. Maga éppúgy tuggya, mint én, hogy a biztosítótársaság jobban megengedheti magának ezt a veszteséget, mint én. Hát mért nem mongya azt, hogy villámcsapás?
- Akkor is, ha azt hiszem, hogy nem az volt?
- Mi a jó nyavalyát számít az? Mondhatja, hogy az vót, igaz? Senki sem fogja megtudni.
Megvakartam a fejemet.
- De engem az zavarna, Mr. Cranford, hogy én tudnám.
- Maga tudná? - A farmer nem értette.
- Úgy van. És nem megy. Nem adhatok igazolást erről a tehénről, és kész.
Mr. Cranford arcán bosszúság, hitetlenség, tehetetlenség váltogatta egymást.
- Hát én mondok magának valamit. Nem hagyom az ügyet annyiban. Beszélek a főnökivel. - Hátraperdült, és a tehénre mutatott. - Nincs rajta nyoma a betegségnek. Azt próbálja bebeszélni nekem, hogy azok a kis valamik a szívben okozták! Maga nem ért a mesterségéhez - még azt sem tuggya, mik azok a valamik.
Jeff Mallock kivette leírhatatlan pipáját a szájából.
- De én tudom. Amit mondtam. A tüdőrenyheséget a tejcsatornábul a testbe visszakerülő tej okozza. Végül eljut a szívbe, oszt kész. Azok tejcsomók, amiket ott lát.
Cranford ellene fordult.
- Fogd be a szád, te félnótás! Te is egyhúron pendülsz ezzel az emberrel. Az én jó tehenemet villám pusztította el! Villám! - Csaknem visított. Aztán összeszedte magát, és halkan azt mondta nekem: - Még hallani fog erről, Mr. Tudomány, és egyet máris mondok magának. Maga be nem teszi a lábát többé az én farmomra. - Megfordult, és gyors járásával elsietett.
Elköszöntem Jefftől, és fáradtan a kocsimba másztam. Minden pompásan sikerült. Ha az állatorvoslás csak beteg állatok gyógykezeléséből állna. De nem áll. Annyi minden más van. Begyújtottam a motort, és útnak indultam.
* * *
