Johanna Braun/Günter Braun - A Nagy Varázsló tévedése - 2. fejezet
Megállapítottam, hogy egy kis szobában ülök, a szoba kellemetlenül tiszta volt, és minden pontja egyformán világos, bár lámpát nem láttam. Egy szürke szőnyegen ültem, amely borzas volt, mint a száraz fű, szék nem volt, sem ajtó, sem ablak, sem kép vagy tükör a falon. Semmi. Arra gondoltam, most aztán nyakig benne vagy. De miben? Ültem valamiben, amelyből nem tudtam kiszállni, az biztos volt. Hirtelen úgy tűnt, mintha valaki köhintett volna. Aztán egy mély hang azt mondta: Oliver Input, üdvözöllek a Kibernetikai Akadémiára való belépésed alkalmából.
– Méghogy beléptem! Nem léptem én be, valaki idecipelt. Ki vagy te, hogy itt köszöntgetsz?
– Én az Akadémia vagyok, amelybe bekapcsolódtál.
– És milyen akadémia vagy?
– Én vagyok az ország legnagyobb, legbonyolultabb, legdrágább gépe.
– Ez bizonyára nagyon kellemes neked, de én ki akarok jutni innen.
A gép erre nem válaszolt, talán megsértődött. Megvizsgáltam a falakat, úgy tűnt, mintha az egyiken egy ajtó lenne, függőleges vonalat láttam, de sem nyílása, sem kilincse nem volt. Nincs mit tenni. A szürke padlószőnyegen nem találtam titkos helyet, öklömmel kopogtattam végig, tompán hangzott. Ki tudja, milyen kőládába vagy mélypincébe voltam bezárva. De nem voltak kígyók és körteszag sem, semmilyen szag nem volt, még gépolajszag sem, valószínűleg csak olcsó gépeknek van ilyen szaguk. A beszélő gép az előkelő fajtához tartozik?! Nekem teljesen mindegy volt, hogy előkelő-e vagy sem, van-e szaga vagy nincs, azt szerettem volna tudni, mit akar tőlem, vagy mit kell velem tennie, mert a gépek soha nem akarnak, nekik muszáj mindig csinálniuk valamit, ha éppen nem romlottak el, és világos volt, hogy ez az ország legdrágább, legbonyolultabb gépe. Akart valamit tőlem, és az nem lehet valami kellemes dolog, bizonyára megkínoz.
De nem mozdult semmi, a szőnyeg maradt, a világítás is, a szagtalanság is, a kellemetlen tisztaság is maradt, és a hőmérséklet se hideg, se meleg nem volt. A szőnyegre feküdtem. Arra gondoltam, milyen módon fog a gép kínozni. Miután sokáig gondolkoztam, arra jutottam, hogy már azt teszi azzal, hogy nem tesz semmit. A szomorú kilátások ellenére elaludtam.
Ismerős szag csapta meg az orromat. Előttem a szőnyegen egy hatalmas Plikato-körte feküdt, sárgásrózsás-zöldes-barna foltokkal, a szárán kék karton, exportminőség. Rögtön azt gondoltam, ehhez nem nyúlsz. Azon törtem a fejem, hogyan került be ide a körte, megnéztem a plafont, de sem csapóajtó, sem cső nem volt rajta, amelyen beeshetett volna. Úgy tűnt, a fal szemben megváltozott, most fekete, az előbb pedig zöld volt. Hirtelen felvillant a falon egy felszólítás. „Oldd meg a következő feladatokat!” A feladatok azonnal megjelentek, három egyszerű egyenlet, de ezek voltak a legbonyolultabbak, amelyekkel az iskolaigazgatónál foglalkoztunk. Új körteszüret előtt, mikor a régi, pincében tárolt körték vitamin-, főleg gammavitamin-tartalmukat már elvesztették, néhányan, akik nem voltak egészen dilisek, a matematika-kézikönyvből tanultunk, de nem valami sokat. Az igazgató jajgatott, hogy nincsenek meg az igazi alapjaink, hiányzik minden, ezért ő maga számolta ki a feladatokat. Ha közülünk valakiről már úgy látszott, kezdi érteni, akkor már ott volt az új körteszüret, és a gammavitamin ismét hatott. Valaminek ezekből az egyenletekből csak meg kellett maradnia bennem, hiszen az őserdőben egy ágon ülve tanulmányoztam a kézikönyvet, és ha nem ettem körtét, egészen használható volt a memóriám. Azt gondoltam, ha egy kicsit igyekszem, meg tudom oldani, főleg, ha az életemről van szó, vagy arról, hogy kijussak innen. Először ki kellett derítenem, ilyesmiről van-e szó, azt mondtam, nincs mivel írnom.
– Menj a falhoz! – mondta mély géphangján. – Az alján van egy gombrendszer, számokkal, betűkkel, matematikai jelekkel.
Már észrevettem, de az ember ne mondjon el mindent, amit lát.
– Nyomd meg az egyes jelzésű gombot! – Vártam vele egy ideig. Mikor végül megnyomtam, a falon egy fénylő egyes jelent meg. – Nyomd meg a pluszt jelző gombot!
Megnyomtam, de kényelmesen, és a falon egy fénylő plusz jelent meg. Örömet leltem benne, elkezdtem az egész falat jelekkel kidekorálni. Fülsértő csengetés szakított félbe. A minta eltűnt, csak a felszólítás villogott tovább: „Oldd meg a feladatokat!”, és a három egyenlet maradt tovább.
Ha valaki közli, hogy ő az ország legnagyobb, legdrágább, legbonyolultabb gépe, annak az ember ne könnyítse meg a dolgát. Először bizonyítsa be a gép, hogy valóban a legnagyobb és legbonyolultabb. Másodszor, ha az ember be van zárva, nem engedheti meg magának, hogy bamba legyen, és mindent megcsináljon, amit parancsolnak, akkor ugyanis a gép mindent kipróbál vele. A kövér Plikato-körtét a száránál fogva a falhoz vágtam, leve lassan csörgött végig az egyenleteken. Megnyomtam a gombrendszert: „Körtéért nem dolgozom!” A lé a mondatot is bemaszatolta. Becsuktam a szemem, így nagylelkűen lehetőséget adtam a gépnek, hogy jobb ételt adjon, de mikor kinyitottam, a falon még mindig a hülye szöveg állt, és a szétnyomott körte a padlón feküdt.
Talán mégiscsak kinyílik a sima, szürke műanyaggal borított ajtó. Nekimentem, a körmeimet is belemélyesztettem, ki akartam feszíteni az ajtót, de nem nyílt ki. Közben farkaséhes lettem. Aznap este óta, miután reggel a majmokat elcsaltam az őserdőből, nem ettem semmit, egészen gyengének éreztem magam. Arra gondoltam, ha ilyen gyenge vagy, soha nem fogsz tudni kitörni innen, és semmi nem jut majd eszedbe. Összekapartam a szőnyegről a maradék körtét, jobban ízlett, mint a mi vitagami alkoholos körténk, egy kicsit keserű volt, mint a mandula, de finomabb, csak nem laktam jól tőle. Arra gondoltam: ha a feladatokat megoldod, talán kapsz valami jobbat, de csak egy feladat sikerült. Aztán azt mondtam, éhesen nem dolgozom tovább.
A gépet ez nem bosszantotta föl. Én lettem ideges attól, hogy kompromisszumot kötöttem a körtével, ezt ne tegye az ember, most a gép biztosan azt hiszi, azt tehet velem, amit akar. A gyomrom azonban rettentően korgott, kiszámoltam a másik két feladatot is, nem volt könnyű, többször megcsináltam, és a falon minden alkalommal ez jelent meg: rossz. Mikor elkészültem, és ételt kértem megint, nem kaptam semmit, a harmadik feladat után sem, még három új egyenletet is ki kellett számolnom, azok nehezebbek voltak, és komolyan gondolkoztam azon, ne éhezzek-e tovább.
Minden egyenletnél, amelyet megoldottam, abban reménykedtem, kapok valamit. Már a tizenkettedik egyenletnél tartottam, mikor a feladat közben fel akartam adni. Nem játszom tovább, mondtam, de a gép nem fogadott el megoldatlan egyenleteket, és elkezdett borzasztóan csörögni. Sokáig nem bírtam, a fejem iszonyúan fájt, üggyel-bajjal megoldottam a tizenkettedik egyenletet is. Ezzel most vége, mondtam. Akkor a falon megjelent egy szócska: szünet. Egy kicsit szerettem volna még játszani a gombrendszerrel, de már nem működött.
A falból egy darab csokoládé esett ki, nem olyan, amelyik, mint a homok, ropog a fogak között, hanem ami tejszínes zamattal tapad a szájpadláshoz. A szünet után a gombrendszer újra működött, új feladatok jelentek meg, és még egy órán keresztül számoltam. Minden feladat után mondtam ugyan, hogy csokoládét akarok, de a gép süket maradt. Még gyakorlószöveget is adott, amelyet a gombokon végig kellett nyomkodnom. Merev ujjakkal nyomkodtam. A gombok hirtelen nem mozdultak többé. A falon az állt, a mai adagomat teljesítettem.
Mikor ezt megtudtam, borzongás fogott el. Tehát kényszermunkát végzek ebben a kis szobában. A gép játszotta a hajcsárt és az ellenőrt, és mert az őserdőben egy kis fogalmam mégiscsak lett a matematikáról, el tudtam képzelni, mennyi ideig maradok bezárva. Ahogy a matematikát ismertem, lehetségesnek tartottam, hogy soha nem kerülök ki innen, egyetlen terület feladatai sem olyan kimeríthetetlenek, mint éppen a matematikáé. Lehet, hogy egy bizonyos idő után számos feladat fortélyára rájövök, és nagyon gyorsan megoldom, de ez nem akadályozná meg a gépet, hogy egyre újabb feladatokat találjon ki. Minél gyorsabban készülnék el, annál többet sózna a nyakamba.
Egészen elkámpicsorodva ültem szürke fűszőnyegemen, és egyetlen vigaszom az maradt, hogy a majmokat valóban az iskolába csaltam. Maradandó teljesítmény volt.
Hirtelen szörcsögést hallottam a fal mögül. A zaj emlékeztetett a régi számológépre a szemétből, három csappantyú pattant fel, az egyik ülőke, a másik asztal, a harmadik tálca volt. A tálcán két forró, hússal töltött palacsinta, mellette sárgarépahegy magasodott, volt még egy ezüsttálban, gyümölcssaláta, narancsból, almából, dióból, banánból, meg egy pohár tej is jött, annak mézíze volt. Körtedarabokat nem tettek semmibe, ezt nagyon rendesnek találtam. Mindent megettem, a tálkát és a tányért kinyaltam. Jobban meg akartam figyelni a nyílást, amely a tálca mögött volt, de be kellett húznom a fejem, egy fémfogó nyúlt ki, és elvitte az edényeket.
Egymás után csukódtak be a csappantyúk, viszont kinyílt az ajtó, amellyel annyit vacakoltam. Kinyílt, és tusolóval, szappannal, fogkefével és mosdóolajjal kerültem szembe. „Vedd le a ruhád!” – követelte a gép. Nem voltam nagy tisztaságbolond, de a majmok és az egyenletek körüli erőfeszítésektől elkezdtem bűzleni, és ha az ember már érzi a saját szagát, az haláli. Sajnos a tusoló hirtelen leállt, víz helyett forró levegőt engedett rám, és amikor megfordultam, eltűnt az ingem, a nadrágom és a nyári szandálom, helyére a gép egy hófehér alsónadrágot és egy hófehér trikót tett elém. Csak nem fog fehérbe öltöztetni! De volt még ott egy világoskék nadrág, egy ezüstszínű elasztikus pulóver és egy ezüstszandál légpárnás sarokkal. „Ezeket vedd föl holnap, menj vissza a dolgozószobádba!” – mondta a gép.
Oda közben megérkezett egy hófehér ágy, rajta hófehér hálóruha, kabát és nadrág. A fehér szín rémisztő volt azok után, ami velem történt. Ez egy pizsamanadrág? Kérdeztem, mert otthon meztelenül aludtam. A falon ez jelent meg: Éjszakai pihenő.
Felőlem, felvettem a pizsamát, és az ágyra dobtam magam. Annyira rugózott, hogy olyan érzésem volt, mintha lebegnék. Friss illat áradt szét a szobában, déligyümölcs és frissen hullott eső illata. Egyszer csak azt mondja az ország legnagyobb, legdrágább, legbonyolultabb izéje: „Kellemes éjszakai pihenést, barátom!”
Barátot talán nem mondanék, de mégiscsak azt mondtam, köszönöm, viszont.
Az állandó számolásban elkerülte a figyelmem, milyen régen ülök ebben a sufniban. Egy napon váratlanul kinyílt az ajtó azon az oldalon, ahol nem sejtettem, és a bozontos, szürke szőnyegen egy sötét szobába jutottam, amely azonban rögtön világos lett, mikor az ajtó bezárult mögöttem. A változatosság kedvéért ebben a teremben a plafon nem zöld volt, mint az elsőben, hanem narancssárga, a fal a táblával szemben citromsárga, és ezek a színek felvidítottak. Bár ez a szoba is kedélytelenül tiszta volt, de állt benne egy forgószék, ülése rugózott, egy asztal jelzőtáblával, egy műanyag zsinóron négyszínű fényceruza és egy pocok, amellyel a feliratokat le lehetett törölni. A fekete fal világító betűkkel közölte velem, hogy foglalkozzak analitikus geometriával. Csak sejtettem, mit jelent az, aztán a gép szörcsögő hangján megint köszöntött abból az alkalomból, hogy az akadémiába beléptem. Láttam a tükörképemet a táblán, alig ismertem meg magam, hosszú hajamat megette a hajvágó gép, arcom a mézestejtől kerek, szinte kövér lett, megrémültem, milyen puhának látszott. Az egyetlen kellemes az illat volt, mert a tusoló mindennap illatgázt fújt rám.
Unalmamban foglalkoztam egy kicsit az analitikus geometriával, és néhány feladatot valamelyest megoldottam. De nem tudtam igazán koncentrálni, mert a táblán állandóan láttam kefefrizurás golyófejemet. Elegem lett, belerúgtam a jelzőtáblába, kitéptem a gombokat a helyükből, a forgószéket a falhoz vágtam, úgy, hogy fekete borítása fölhasadt. Kíváncsi voltam, mit szól hozzá a legnagyobb, a legdrágább, a legbonyolultabb gép. Meg sem mukkant. A fény ugyan kissé villogott, a falon nem jelent meg több feladat, de mikor elérkezett az evés ideje, nem kaptam ételt. Este a mosdó ajtaja nem nyílt ki, az ágy sem gördült a szobába. Hosszú idő múlva, hogy mennyi telt el, nem tudom pontosan megmondani, mert elvesztettem az időérzékemet, lassan felnyílt az etetőcsappantyú, amelyen korábban az étel érkezett. Egy dobozban kéziszerszámok érkeztek, és a falon megjelent az utasítás: „A megrongált tárgyakat tessék megjavítani!”
„Javítani nem fogok, amíg enni nem kapok!” Ezt ismételtem talán egy fél óráig is. A gép nem válaszolt. Arra gondoltam, talán le kellene billentyűznöm, így kényszerűségből visszatettem a billentyűzetet a helyére, kutya nehéz dolog volt. Elaludtam, mielőtt még üzenhettem volna valamit.
A falon ez állt: „Minden megrongált tárgyat meg kell javítani! A kabinetet ki kell takarítani!” Tehát ez egy kabinet. Azt gépeltem: „Éhesen nem dolgozom!” Most bebizonyosodott, milyen rafinált dög ez a gép, úgy kezelt, mint kalózok a foglyaikat. Nagyapám, aki tengerész volt, mesélte, hogy miket csináltak a kalózok a magányos szigeteken áldozataikkal. A foglyot megkötözték, egy ablaktalan helyiségbe ültették, és miközben ott ült mit sem sejtve, hirtelen egy vízcsepp esett a fejére, aztán megint egy és egy újabb, majd hirtelen egy vitriolcsepp, aztán megint víz és így tovább. Amikor a fogoly már azt hitte, ki tudja számolni, mikor jön a vitriol, tévedett, nem mindig azonos számban jöttek a vízcseppek, a vitriol pedig néha korábban és néha később, aztán újra víz és így tovább, de a fogoly mindig azt hitte, most jön, és mert mindig arra gondolt, és soha nem tudta, mi következik, ez még rosszabb volt a vitriolnál. Jobb lett volna neki, ha állandóan vitriol hull rá, de vitriol nélkül is szörnyű, mondta nagyapám, ha állandóan vízcseppek hullanak az ember fejére. És a legnagyobb, legdrágább, legbonyolultabb gép olyan rafinált volt, hogy állandóan a hülye jókívánságait darálta. Szakadatlanul üdvözölt a Kibernetikai Akadémiába való belépésem alkalmából. Szörnyű lett volna, ha valóban beléptem volna ide, de valaki bedugott, mégpedig úgy vélem, a szem nélküli, sötét arcú fehér ruhás lehetett, aki nyílszárnyú repülővel hozott el. Ezért az üdvözlés egész komiszul hatott rám, egyszerűen nem tudtam tovább hallgatni. Néha azt hittem, a gép abbahagyja, arról beszélt, hogy az Akadémia 93. paragrafusa értelmében a tárgyakat helyre kell állítani. Magát a paragrafust is eldünnyögte. Aztán megint köszöntött az Akadémiába való belépésem alkalmából, ettől úgy megpuhultam, mint a körtelekvár, amelyből hiányzik a keményítő, így megjavítottam a jelzőasztalt, és rendesen feltettem a falra. Egy csavarhúzót a nadrágom zsebébe akartam csúsztatni, hogy azzal az ajtón egy lyukat fúrjak, de a falból egy mágnes nyúlt ki, és kihúzta a kezemből. Legalább valami ennivalót kaphatnék, gondoltam, de csak három körtét kaptam, exportminőségűt. Azt üzentem, körte nem kell, ám a gép felvilágosított, hogy gammavitamin-hiánybetegségben szenvedek, szellemi egyensúlyom visszanyeréséig nem szabad mást ennem, csak körtét, így megtérítem az összetört fényceruza értékét. Pontosan tudtam, mire akar a gép kilyukadni, legyek hülye, legjobb lenne, ha minden reggel körtét ennék, és egy fényjel adná a rágáshoz az ütemet, így van ez. Az éhségtől már nem voltam beszámítható. Nem bírnám jobban a kényszermunkát, ha mindennap megenném a körtémet? A körték mellett egy új fényceruza feküdt. Ez a gép, amely most kibabrál velem, még ha a legnagyobb, legdrágább, legbonyolultabb is az országban, mégiscsak gép marad, és a gépeknek gépjellemük van. Tehát bizonyos számú feladat megoldása után ételt ad. Az éhség ellenére hősiesen kezembe vettem a ceruzát, és hozzáláttam az átkozott feladatokhoz. Igaz ugyan, hogy az embereknek először enniük kell, hogy dolgozni tudjanak, a fordítottjába ne menjenek bele, főleg nem akkor, ha fogoly az ember. Ha azonban valami különöset akarunk elérni, akkor először dolgozni kell, anélkül hogy ettünk volna. A vicc az, hogy talán jobban dolgoztam, mintha előtte ételt kaptam volna. Az éhségtől korgott a gyomrom, de nem akartam hülye lenni, így egy kúpszeletre egy csinos hiperbolát rajzoltam, és még aznap eljutottam a hiperbola aszimptotáinak egyenletéhez.
Úgy lendületbe jöttem, hogy a napi adagot még az esti pihenő előtt teljesítettem. Bár az „éjszakai pihenő” felirat megjelent a falon, de a vacsorám nem érkezett meg. Végiggürcöltem a megtakarított órákat, és azt mondogattam, micsoda szemétség ez. Úgy tűnt, a nagy, drága gép tönkrement. Másnap, mikor ismét haladtam a feladatokkal, rögtön fölszolgálta az ételt, de a konyha nem volt rá felkészülve, a palacsinta még folyékony pép volt, mellette feküdt egy műanyag tömlőben az automatikusan kiadagolt sütőolaj, a töltelék nyers volt, a gyümölcs fagyott darabokban érkezett, a tej por alakban. A palacsinta mindig másként sikerült, attól függően, hogyan haladtam. Néha csak az egyik oldala volt megsülve, a hús még véres volt, néha még a palacsintatészta sem volt megkeverve, a feltört tojásokat szolgálták föl, egy zacskó lisztet, kis sót, nátront. Felállítottam egy egyenletet, amelyben a feladatok megoldásához szükséges időt az étel állapotával hoztam kapcsolatba, így visszanyertem időérzékemet, melyet fogságom alatt elvesztettem. Ez lett az ismeretlen, amit az étel állapotából következtettem ki.
Egész információhegyet kellett összegyűjtenem az étel állapotáról, de azután óra nélkül is tudtam, mennyi az idő, ha a tojásokat feltörve kaptam, ha a palacsintának csak egyik oldala van megsütve vagy ha mindkét oldala, az egyik sápadt vagy mindkettő aranysárgára sült. A munkámat más ételekre is kiterjesztettem, nem mindennap kaptam hússal töltött palacsintát, és fokozatosan megtanultam az időt a rizs, a zöldség, a virsli állapotából is leolvasni.
Mikor bekerültem egy nap ebbe a szobába, ahol differenciálszámítással kellett foglalkoznom, már készen volt óraművem, mely pontatlanabb a szokványos óráknál, de legalább olyan pontos volt, mint mondjuk egy napóra. Mindenesetre a gyomrom nem bírta a félig vagy teljesen nyers kaját. A szürke padlóra hánytam, természetesen megjelent egy utálatos fogó vödörrel és egy lapát, a falon egy tisztasági parancs jelent meg, déligyümölcs és friss eső illata jött be. Dühösen tiltakoztam. Moslékért nem dolgozom.
Az étel minősége javult, de nem azért, mert a gép belátta hibáját, hanem mert az új feladatokat nem tudtam olyan gyorsan megoldani. Nehezek voltak, de mikor rájöttem a trükkre, a gyorsaságommal arányosan rosszabb lett a koszt, végül teljesen nyersnek tűnt. Az ország legnagyobb, legdrágább, legbonyolultabb gépe sem volt abban a helyzetben, hogy az iramomhoz alkalmazkodjon. Jegyeztem volna, ha nem tartott volna fogságban.
Tehát lassan dolgoztam, pedig gyorsan is tudtam volna, és közben más dolgokon járt az eszem, például megpróbáltam börtönöm alaprajzát elképzelni. Biztosnak tűnt, hogy nincs emelete, mikor egyik szobából a másikba csúsztam át, mindig egyenes volt a talaj. Mikor a differenciálszámítással elkészültem, melyet egy sárga teremben végeztem, szürke szőnyegemen abba a kabinetbe utaztam, ahol integrálszámítással büntettek, az volt az érzésem, mintha egy kicsit megkavarnának. Mikor az integrálszámítás-kabinetbe utaztam, feltűnt, hogy a plafon ugyanolyan zöld, mint a legelső szobában és abban, ahol vektorszámítással büntettek. Felfedeztem a feladattáblán egy rajzot, amely ismerősnek tűnt, és a gombszerkezeten felfedeztem egy javításomat, a bal szélső gombot nem pontosan szereltem föl, és leesett, ha vadul ütöttem. Derengeni kezdett, hogy állandóan ugyanabban a körben mozgok, és a gép nem is olyan nagy, drága és bonyolult, mint magáról mondja, ezért biztosan szét lehet szedni, és ki lehet kerülni belőle. Gondoltam, kipróbálok valami újat. Egy feladat közben leestem a székről, és ájulást színlelve hevertem. A gép nem törődött vele, kicsit rángatóztam, aztán úgy tettem, mintha sírnék, majd csendben feküdtem, dörömbölni kezdtem, mire hirtelen felhorkant a gép, és mély hangon megkérdezte:
– Oliver Input, mik a panaszaid?
– Lehangolt vagyok.
A gép két körtét nyújtott, nem ettem meg.
Egy idő után azt mondta, vedd föl a kapcsolatot a diagnózist megállapító géppel. Egy kígyó mászott ki a falból, ez egy cső volt tapogatófejjel, a mellemre helyezte magát, bejárta az egész testemet, majd eltűnt. Egy örökkévalóság telt el, mire a gép megszólalt; valami meghatározott dolgot kérsz?
Úgy gondoltam, itt a kedvező alkalom, hogy követelésemet közvetlenül elmondjam, talán a gép tévedésből teljesíti.
– Ki akarok menni!
Erre úgy tett, mintha nem mondtam volna semmit, mintha nem a földön feküdtem és rángatóztam volna. Fölvillantott egy új feladatot, és nem avatkozott többé semmibe. Kijutásra nincs programozva, ez idegen szó számára, gondoltam. Tovább pepecseltem a feladattal, hogy legalább az ételemet megkapjam. Talán mindig azt kellene mondanom, hogy bent maradok, benn akarok maradni, mivel büntetésből vagyok itt, a gép az ellenkezőjét tenné annak, amit szeretnék. Naponta legalább elmondtam, hogy benn akarok maradni, de ez sem segített. Ha az egész matematikát teljesítem, vajon kiengednek? Esetleg fizika, általános technika vagy országtörténet lesz még a büntetésem?
Egyik nap ismét nyílt az ajtó, és mikor a következő teremben világos lett, egy asztalnál ott láttam a fehér ruhás férfit. Fehér kalap volt rajta, fehér cipő, mellette fehér ernyője, a szemüvegét is viselte, és azt mondta, nyugalom, Input, helyezd magad kényelembe.
„Azt hiszed, felállok itt neked?” – gondoltam, és kinyújtóztam a szőnyegen. A fehér ruhás levette zakóját, kioldotta nyakkendőjét, kigombolta fehér ingét, még a bőre is fehér volt a mellén. A kalapot és 3 szemüveget magán hagyta. „Meleg van itt, Oliver Input, de különben kellemes, nemde?” Azt mondtam, szeretném tudni, van-e egyáltalán szeme. De féltem a látványtól.
Kérésemre feltolta szemüvegét, fehér szemöldöke és barna szeme volt. Ha valakinek barna szeme van, és rám néz, nem tudok haragudni rá.
– Miért jár mindig ezzel a szemüveggel?
– Nem mindig mutathatjuk meg arcunkat.
– Én mindig saját arcomat mutatom.
Hirtelen végigsimítottam a testemen. Megváltoztam, kövér lettem, nem vagyok többé Oliver Input Vitagamból.
– Nyugodj meg, még az vagy.
– Mi történt velem?
– Teljesült a kívánságod.
– Miféle hülyeséget kívántam?
– Nem akartál olyan iskolába menni, amely véleményed szerint a majmoknak is primitív volt. Most a Kibernetikai Akadémián vagy, meg kell mondanom, jól dolgoztál, sőt nagyon jól, megdicsérlek, Oliver Input.
– A legtöbbet az őserdőben tanultam, ahol a majmok a könyveimbe szartak.
– Itt semmit nem tanultál?
– Valamit mégis, de ez itt büntetés, az őserdőben szabad akaratomból voltam.
– Ez nem büntetés, Input, kitüntetés.
– Na, köszönöm – mondtam. – Állandóan ülni és magolni, ez kitüntetés?
– Az egész országban egyetlen fiú sem kapja meg a lehetőséget, hogy úgy képezhesse magát, ahogy te. Te vagy az egyetlen egész Plikatóban.
– De ez nem önkéntes.
– Részletkérdés. Mondd meg őszintén, soha nem okozott egy kis örömöt a feladatok megoldása?
Természetesen okozott, sőt néha el is felejtettem, hogy kényszermunkára vagyok ítélve, de azért azt mondtam, hogy aligha.
– Azt nem hiszem. Senki nem végzi el úgy a feladatokat, ahogy te megoldottad őket, ha nem okoznak neki örömet.
– Mit csináljak itt egész egyedül, emberek nélkül? Még egy kígyó sincs itt. Rettenetes dolog ilyen sokáig egy géppel együtt lenni. Soha nincs itt ember, még az a hülye Bibo sem, aki beköpött. Mit csinálhatnék mást, mint néha találok egy kis örömet a feladatokban. – Még el akartam mondani neki, hogy kitaláltam egy akadémiai órát, és hogy közel jártam az úgynevezett Kibernetikai Akadémia alaprajzának felfedezéséhez, de ezt elővigyázatosságból elhallgattam, és azt mondtam, ez a legrémesebb kínzókamra, ami létezik.
– Na, figyelj ide, fiam, nem kell örökké itt maradnod, már csak a nomográfia, valószínűség-számítás, statisztika, irányításelmélet, számelmélet, a számológépek problémái, algoritmus-elmélet és az absztrakt automaták elmélete van vissza.
– És akkor lejár a büntetésem?
Újra és újra megpróbált róla meggyőzni, hogy ez nem büntetés, hanem kitüntetés.
– Kitüntetés, ugyan miért? Azért, hogy alkoholos körtelekvárral háromszáz majmot csaltam el az őserdőből, vagy talán azért, hogy számológéppel legyőztem az iskolaigazgatót, hogy az iskola könyvtárából elvittem a három kézikönyvet, és az őserdőben elolvastam őket?
– Igen, Input, ez kitüntetés.
– És ki tüntetett ki?
Hirtelen feltette a szemüvegét.
– A hon atyja, Multi Multiplikato tüntetett ki.
– Mul? – kérdeztem. Otthon ugyanis mindenki Mulnak hívta Multi Multiplikatót.
– Nem szeretném, ha ezt a szót még egyszer a szádra vennéd, Input! – mondta a fehér ruhás. – Azt kívánom, hogy udvariasan beszélj hazád atyjáról, aki kitüntetett!
– De én nem tettem semmit, ami neki tetszene.
– Az iskolába csaltad a majmokat, ezzel kritikát gyakoroltál, és Multi Multiplikato nem kedveli az iskolát, nagyon nem kedveli. Sőt, meg akarja szüntetni, Input.
– Ennek semmi köze a majmokhoz – mondtam.
– Többet nem mondhatok, Input. Multi Multiplikato kívánságára vagy itt, egyelőre be kell érned ennyivel. Ha továbbra is ilyen jól dolgozol, és a legtöbb időt itt töltöd, akkor országunk atyja fogad majd, és egy nagyon fontos feladattal bíz meg.
– Más majmokat is csábítsak el az őserdőből?
– No, ennél azért egy kicsivel magasabb feladatot fogsz kapni.
Talán azt remélte, büszkének érzem majd magam, de azonnal lehűtöttem. Nincs kedvem Mulnak dolgozni, csinálja maga a feladatokat, akkor mire vannak a nagy, drága, bonyolult gépei, ahogy az újságokban állandóan olvasható. Mindig azt mondja, azok megbízhatóbbak, mint az emberek, hát tessék, én nem akarom, megkérdezhette volna tőlem előtte, hogy akarom-e, ahelyett hogy erre a hülye Akadémiára hozott.
– Ön akkor egy kicsit többet is mondhatott volna annál, hogy adják ki Input tanulót. Én nem vagyok gép, Oliver Input vagyok, nem az, akit bedugnak, hanem az, aki kijön, és hamarosan kijövök, abban biztos lehet.
– Biztos vagyok benne – mondta –, különben itt egy óra, amit neked akarok adni, automatikus.
– Multól van?
– Felejtsd el azt a szót! – mondta mérgesen. – Az óra az én ajándékom! – Levette szemüvegét.
Mikor barna szemét megláttam, elvettem az órát, sőt meg is köszöntem.
Aztán megint feltette a szemüvegét.
– Mennem kell – és felöltözött.
Kíváncsi voltam, hogyan fog elmenni, hátha el tudok vele tűnni. Magasra tartotta fehér ernyőjét, a szoba mennyezete szétnyílt, és egy mágnes a magasba emelte őt. El akartam kapni a lábát, hogy ki tudjak szállni vele, de addigra már eltűnt, a plafon megint bezárult.
* * *
