durumdara

J. G. BALLARD - A Nap birodalma
 

22 / Az élet iskolája

A táborból mindenfelől vaskerekek csikorgása hallatszott. A barakkok ablakaiban, a lakópavilonok ajtajában és lépcsőin felegyenesedtek az evés kilátásától egy pillanatra megelevenedő foglyok.

Jim kilépett a G tömb előteréből, és azonnal szemébe ötlött a talicska farúdjába kapaszkodó Mr. Maxted. Húsz perccel korábban a két rúd felemelésével kiapadt minden elszántsága. A néhai építész és vállalkozó, aki Jim szemében Sanghaj oly sok csodáját testesítette meg, a Lunghuában töltött évek után már csak árnyéka volt önmagának. Jim szívből örült, amikor Lunghuában megpillantotta, de mostanra ráébredt, hogy a férfi ereje elfogyott. Már csak az éltette, azt leste, mikor dobják el a japánok a cigarettacsikkeket, felvenni azonban nem volt már ereje, ehhez is Jimre volt szüksége. Jimet bosszantotta Mr. Maxted állapota, de azért segített rajta, gyermekkora utáni érzelgős vágyakozásból, mert nem tudta elfelejteni, hogy valamikor Mr. Maxted volt a példaképe.

A Studebaker és a kaszinóbeli lányok nem készítették fel Mr. Maxtedet kellőképpen a táborbeli megpróbáltatásokra. Jim kivette a farudat erőtlen kezéből, és közben megfordult a fejében, hogy vajon meddig állt volna még az építész a bűzös ösvényen, ha ő, Jim, nem megy oda hozzá. Lehet, hogy addig, amíg össze nem esik, amit azok az angol foglyok, akik elnézték a talicskával való kínlódását, ugyanolyan tétlenül tűrtek volna. Félmeztelen, rongyos alakok bámulták egykedvűen a gyakorlóteret, még a fent elszálló japán vadászgép sem váltott ki belőlük semmilyen érdeklődést. Jim megjelenésekor azonban némi élet költözött beléjük, többen is elővették a tányérjukat és beálltak a sorba:
– Végre…
– …ez a fiú…
– …egészen elvadult, szertelen…
Az orruk alatt elmotyogott megjegyzések hallatán Mr. Maxted barátságosan rámosolygott Jimre, és megjegyezte:
– Jim, alighanem ki fognak golyózni a klubból. De ez sose izgasson.
– Nem is izgat – nyugtatta meg Jim, és megfogta a megbotló Mr. Maxted karját. – Jól van, Mr. Maxted?
Jim segítségkérőén intett a lépcsőn ülőknek, de senki sem mozdult. Mr. Maxted megkapaszkodott Jimben, és kiegyenesedett.
– Gyerünk, Jim – mondta. – Egy kis munka és odafigyelés, és már rendben is van minden.

Az elmúlt évben kettősüket kiegészítette még egy harmadik brit, Mr. Carey is, a Nanking Road-i Buick autószalon tulajdonosa. De Mr. Carey hat hete elhunyt maláriában, a japánok pedig annyira lecsökkentették a fejadagokat, hogy ketten is el tudták húzni a talicskát.
Önállóan közlekedő cipőjében Jim sebesen szedte a lábát a salakos ösvényen. A kemény köveken szikrákat szórtak a megvasalt kerekek. A lihegő Mr. Maxted Jim vállába kapaszkodva próbált lépést tartani vele.
– Lassíts, Jim. Még a háború vége előtt odaérsz.
– Mikor lesz vége a háborúnak, Mr. Maxted?
– Jim… vége lesz-e egyáltalán? Talán még egy év, az 1946-os. De te többet tudsz erről, ha hallgatod Basie rádióját.
– Nem hallgattam a rádiót, Mr. Maxted – felelte Jim az igazsághoz híven. Basie-nek több esze volt annál, semhogy egy britet beengedjen a titkos rádióhallgatók körébe. – Tudom, hogy a japánok megadták magukat Okinaván. Remélem, most már nemsokára vége lesz a háborúnak.
– Nem elég hamar, Jim. És csak akkor kezdődnek majd a bajok. Tanítod még Kimura közlegényt angolul?
– Nem érdekli az angol nyelv – vallotta be Jim. – Azt hiszem, hogy Kimura közlegény számára tényleg befejeződött a háború.
– És neked, neked be fog-e valaha is fejeződni, Jim? Újra találkozol majd anyáddal és apáddal.
– Nos… – Jim nem szívesen beszélt a szüleiről, még Mr. Maxtednek sem. Szövetségük ugyan régi keletű volt, habár Jimnek nem sok haszna volt Mr. Maxtedből, ritkán emlegette a fiát, Patricket, vagy a sanghaji klubokba és bárokba tett régi, közös kirándulásaikat. Mr. Maxted már nem az az elegánsan öltözött pityókos úr volt, aki néha beleesett valamelyik úszómedencébe. De Jimet mélységes nyugtalansággal töltötte el az a nem is teljesen valószínűtlen feltételezés, hogy a szülei hasonlóképpen megváltozhattak az eltelt évek alatt.

Nem sokkal Lunghuába érkezése után hallotta, hogy mindkettőjüket egy Szucsou melletti táborba vitték, de a japánok hallani sem akartak az esetleges áthelyezésről.
Átmentek a gyakorlótéren, és közeledtek az őrház mögötti tábori konyhához. A kiadóablaknál már vagy húsz kordé és a hozzájuk tartozó csapat várakozott; úgy lökdösődtek, mint egy csomó riksakuli. Jim a sor közepe táján keresett helyet kettejüknek. Későn jövők csörömpöltek végig a salakos ösvényeken, és körös-körül százával ültek és bámészkodtak a magukba roskadt, lesoványodott foglyok. Az előző hét egyik napján, a Tokiót ért pusztító bombatámadás megtorlásaként nem kaptak enni, és a foglyok késő délutánig csak ültek és a konyhát bámulták. Némaságuk felzaklatta Jimet, mert az Amherst Avenue-i házuk előtt várakozó koldusok jutottak eszébe. Gondolkodás nélkül lehúzta az új cipőjét, és elrejtette a kórház melletti kis temető sírhantjai közé.
Jim beállt Mr. Maxteddel a sorba. Az őrház előtt egy csapat brit és belga fogoly javította a meglazult kerítést. Ketten szögesdrótot tekertek le a kötegről, míg a többiek felszögelték a drótot a cölöpökre. Számos japán katona is dolgozott a foglyok között, és szakadt egyenruhájukban alig lehetett megkülönböztetni őket fakó, khakiszínű rongyokat viselő foglyaiktól.

A lázas tevékenység oka a kapuk előtt letáborozott harminc kínai volt. Szűkölködő parasztok és falusiak, a bábhadseregek katonái és elhagyott gyerekek ültek az úton, és szótlanul nézték az ellenük emelt drótkerítést. Az első nyomorgó szerencsétlenek úgy három hónapja jelentek meg a kapuknál. A legelkeseredettebbek éjjel átmásztak a kerítésen, de a táborlakókból szervezett őrjárat elfogta őket. Azokat, akik hajnalig kihúzták az őrházban, a japánok levitték a folyóhoz és agyonverték.

A lassan előrearaszoló sorban állva Jim a kínaiakat figyelte. A nyári meleg ellenére téli steppelt ruhájukat viselték. Természetesen egyetlen kínait sem engedtek be soha a lunghuai táborba, és még kevésbé osztottak szét ennivalót közöttük. De mint a lepkéket a fény, úgy vonzotta őket a tábor ezen a letarolt vidéken. Itt még volt ennivaló. De Jim lelkét az kavarta fel legjobban, hogy addig maradtak, míg éhen nem haltak. Mr. Maxtednek igaza volt abban, hogy majd csak a háború befejeztével kezdődnek igazán a problémáik.
Jim állandó félelemben élt Ransome doktor, Mrs. Vincent és a többi fogoly miatt. Hogy maradnak majd életben, ha a japánok nem gondoskodnak róluk? Jimet különösen Mr. Maxted sorsa aggasztotta, akinek unalomig ismételt viccei a klubról nem jelentettek fegyvert a valóság ellen. De ő legalább tett valamit a tábor fennmaradásáért, amitől most mindannyiuk élete függött.

1943-ban, amikor Japán még győzött, a foglyok is jobban összetartottak. Mr. Maxted a szórakoztató bizottság élén esti programokat szervezett, előadásokat és hangversenyeket rendezett. Ez volt Jim legboldogabb éve. Megunva szűk kis kuckóját, Mrs. Vincent körömkocogtatását és közönyét, esténként a legváltozatosabb témájú előadásokra járt: a piramisok építése, a szárazföldi sebesség világrekordjának felállítása, egy ugandai kerületi biztos élete (az előadó, egy nyugdíjas indiai katonatiszt, azt állította, hogy egy Wales nagyságú tavat nevezett el saját magáról, ami Jimet egészen elképesztette), az első világháború gyalogsági fegyverei, a Sanghaji Villamostársaság irányítása és sok más kérdés került ott terítékre. Az aula első sorában ülő Jim itta az előadók szavait, sőt volt, akit kétszer-háromszor is meghallgatott. Segített szerepeket másolni a lunghuai színjátszó társulat előadásaihoz a Macbeth-ből és a Vízkereszt-ből, díszletet tologatott a Penzance-i kalózok-hoz és az Esküdtszéki tárgyalás-hoz. 1944-ben csaknem egész éven át működött a missziós iskola, amit Jim – az esti előadásokhoz viszonyítva – elég unalmasnak talált. De szót fogadott Basie-nek és Ransome doktornak, akik ragaszkodtak hozzá, hogy egyetlen órát se mulasszon, bár a fiúban felébredt a gyanú, hogy csak az ő fáradhatatlan energiáját szerették volna egy kicsit kipihenni.

De 1944 telén mindennek vége szakadt. A lunghuai repülőtér elleni amerikai légitámadások és a sanghaji dokkokat ért első bombázás után a japánok kijárási tilalmat rendeltek el. Este nem volt áramszolgáltatás és a foglyok kénytelenek voltak lefeküdni. Az addig sem bőséges ellátás helyett napjában csak egyszer kaptak enni. A Jangce torkolatvidékét amerikai tengeralattjárók állták el, és a nagy létszámú Kínában harcoló japán haderő kiszorult a partra, ahol a saját katonáikat sem tudták rendesen ellátni.

A japánok küszöbönálló veresége és a japán szigeteket érő támadások egyre jobban idegesítették Jimet. Minden morzsányi élelmet, amit talált, felfalt. Látta maga körül, hogy hányan halnak meg beriberiben és maláriában. Jim csodálta a Mustangokat és a Superfortresseket, de néha azért imádkozott magában, hogy az amerikaiak térjenek vissza Hawaiira, és elégedjenek meg azzal, hogy kiemelik a hadihajóikat Pearl Harbornál. És akkor a boldogság is visszatérne a lunghuai táborba és minden olyan lenne, mint 1943-ban.

Mire Jim és Mr. Maxted visszahúzták a talicskát a G tömbhöz, a foglyok már ott sorakoztak tányérjaikkal és csajkáikkal. Félmeztelen, göcsörtös vállú, ijesztően sovány férfiak, és kopott, fakó asszonyaik, akiknek arcáról a beletörődés már letörölt minden érzelmet. A sor elején Mrs. Pearce állt a fiával, mögöttük a misszionáriusok következtek, akik a napot élelemkereséssel töltötték.
A kordéra feltett fémvödrökben gőzölgő főtt búza és édesburgonya fölött légy raj dongott.

Jim nekifeszült a kocsirúdnak, arca eltorzult a fájdalomtól, bár ezt nem az erőlködés, hanem az inge alá rejtett forró krumpli okozta. Tudta, hogy ha a kíntól hétrét görnyed, akkor kevéssé valószínű, hogy bárki is leleplezi, ezért keserves fintorokkal és nyögésekkel leplezte a mellét perzselő krumplit:
– Ó, ó… ó, istenem…
– Méltó tanítványa vagy a lunghuai színjátszóknak jegyezte meg Mr. Maxted, aki látta, amikor Jim a konyhából kifelé jövet kivette a krumplit a vödörből, de ezúttal sem szólt egy szót sem. Jim a gyomrát markolva otthagyta a kordét a misszionáriusoknak, és felszaladt a lépcsőn, elfutott a tányérjaikkal sorban álló Vincenték mellett, akiknek sosem jutott eszébe, hogy Jim csajkáját is magukkal hozzák. Sebesen bebújt az ágyát takaró függöny mögé, a forró krumplit villámgyorsan a szalmazsák alá rejtette, remélve, hogy a szalma felfogja a gőzt, majd felkapta a tányérját, és az előtéren át visszarohant a sor elejére. Mr.

Maxted már kiszolgálta Pearce tiszteletest és a feleségét, de a fiukat Jim már félrelökte. Tányérját Mr. Maxted orra alá tolta, aki megmerítette a tálalókanalat és kiosztott neki egy adag főtt búzát és egy második szem édesburgonyát, amit Jim még a konyhából jövet megmutatott neki.

Ágyán végignyúlva, a paraván védelmében, Jimben aznap először engedett fel a feszültség. A tányér mint finom, simogató napsugár melengette a mellét, és egyszerre érezte álmosan bágyadtnak és az éhségtől furcsán könnyűnek magát. A gondolat, hogy délután légitámadás várható, kicsit magához térítette. Fontos, hogy eldöntse végre, kinek a győzelmét kívánja.

Markába fogta az édesburgonyát. Gyomrát úgy marta az éhség, hogy alig érezte a burgonya szürkés pépes belsejét, de pillantása a Buckingham-palota előtt összefogódzkodó párra esett, és magában fohászkodott, hogy akárhova kerültek is a szülei, most ők is ehessenek egy második szem burgonyát.

Amikor az ennivalóval visszatérő Vincenték lépteit meghallotta, Jim félrehúzta a függönyt, és felült, hogy lássa, mennyi van a tányérjukon. Szerette figyelni Mrs. Vincentet evés közben. Fél szemét az asszonyon tartva, a tányérján levő felhasadt búzaszemeket nézte. A kemény, fehér, felpuffadt szemeket alig lehetett megkülönböztetni a köztük nyüzsgő zsizsikektől. Fogsága első hónapjaiban mindenki félrelökte a zsizsikeket, vagy kivágta őket a legközelebbi ablakon, de Jim mostanában takarékosan beosztotta a férgeket is.

Előfordult, nem is ritkán, hogy Jim tányérján három sorban akár száz zsizsik is feküdt, bár az utóbbi időben már a zsizsikek száma is csökkenőben volt. – Edd meg a zsizsiket – tanácsolta Ransome doktor, és Jim szót is fogadott, noha azt tapasztalta, hogy példáját senki sem követi. Fehérjében gazdag tápanyag volt, bár ez a tudományos tény felettébb elszomorította Mr. Maxtedet, amikor Jim közölte vele.

Jim először is megszámolta a zsizsikeket – ezúttal nyolcvanhetet talált, ami azt jelentette, hogy a zsizsikek számának csökkenése egyelőre elmarad az adagok zsugorodásától, majd kanalával a búza közé keverte őket. A búzát Észak-Kínában állati takarmányozásra termesztették. Hatkanálnyit magába tömött. Szusszanásnyi szünetet tartott, és várta, hogy Mrs. Vincent nekilásson az édesburgonyájának.
– Muszáj ezt, Jim? – tudakolta Mr. Vincent. A tőzsdeügynök és néhai amatőr zsoké, aki ugyanolyan magas volt, mint Jim, gyengélkedő, vérhasban szenvedő kisfia ágya szélén ült, és fekete hajával, barázdált, sovány, sárga arcával egy kicsavart citromra emlékeztetett, és egy kicsit Basie-re is, bár Mr. Vincent sosem szokta meg a tábort. – Hiányozni fog neked Lunghua, ha egyszer vége lesz a háborúnak. Kíváncsi leszek, hogy milyennek találod majd az iskolát Angliában.
– Eleinte biztos furcsa lesz – ismerte el Jim, aki közben befalta az utolsó zsizsiket is.

Könnyen megsértődött, ha valaki a rongyaira vagy eltökélt életben maradási kísérleteire tett megjegyzést. Új javai fényesre törölte a tányérját. Aztán eszébe jutott Basie egyik kedvenc mondása. – Egyébként, Mr. Vincent, a legjobb iskola az élet iskolája.

Mrs. Vincent ingerülten leengedte a kanalát:
– Befejezhetnénk egyszer nyugodtan az ebédünket, Jim? Már ezerszer hallottuk az élet iskolájáról szóló véleményedet.
– Rendben van, Mrs. Vincent. De a zsizsiket meg kellene enni.
– Tudom, Jim. Ransome doktor ajánlotta neked.
– Azt mondta, hogy szükségünk van a fehérjére.
– Ransome doktornak igaza van. Meg kellene együk az összes zsizsiket.
Jim, aki rendületlenül élénkítem akarta a beszélgetést, feltette a kérdést:
– Mrs. Vincent, hisz ön a vitaminokban?
Az asszony a tányérjára meredt, és őszinte kétségbeeséssel sóhajtotta:
– Különös gyerek…

A barátságtalan visszautasítás nem törte le a fiút. Ennek a réveteg, ritkuló hajú, szőke asszonynak minden szava, mozdulata mélységes kíváncsiságot ébresztett benne, bár ebbe nem kevés bizalmatlanság is vegyült. Úgy fél éve Jim, Ransome doktor diagnózisa szerűit, tüdőgyulladást kapott, és miután az asszony egyáltalán nem törődött vele, Ransome doktor kénytelen volt mindennap átjönni, és megmosdatni a fiút. Tegnap viszont Mrs. Vincent segített Jimnek a latin házi feladatában, és szárazon elmagyarázta a gerundium és a gerundivus közti különbséget.

Jim megvárta, amíg az asszony megeszi az édesburgonyáját. Miután megbizonyosodott róla, hogy az övé a legnagyobb a szobában, és egyben úgy döntött, hogy még a teknősnek sem ad belőle, gyorsan lehámozta a héját, és felfalta a meleg, kásás pépet. Amikor az utolsó morzsát is lenyalogatta az ujjáról, leengedte a függönyt, és végigdőlt az ágyán. Magányában – Vincenték akár egy másik bolygón is lehettek volna felőle – számba vette az aznap még rá váró feladatokat. Először is ki kell csempésznie valahogy a második krumplit. Aztán meg kell csinálnia a latinleckéjét Ransome doktornak, le kell bonyolítania Basie és Kimura közlegény megbízatásait, végül ott van a délutáni légitámadás. Mindent összevetve, az esti takaródóig a mozgalmas programnak néz elébe. Este pedig, minden valószínűség szerint, a sakk-készletével járja majd a G tömb folyosóit, hogy partnert keressen.

A Kennedy-féle tankönyvvel a kezében előbújt a kuckójából. A lopott krumpli kinyomta a zsebét, de az utóbbi pár hónapban gyakran támadt Mrs. Vincent láttán erekciója, és most is abban reménykedett, hogy a többiek zavarát kihasználva megléphet.

Mr. Vincent, akinek kezében Jim láttán félúton megállt a kanál, gyászos pillantást vetett Jim kipúposodó nadrágjára. Felesége közömbösségét ez a látvány sem ingatta meg, Jim pedig sebesen kiinalt a szobából. Vincentéktől megszabadulva vígan szökdécselt a folyosón. A tűzlétra alatti ajtóhoz ment, és átvetette magát a lépcsőn guggoló gyerekeken. A meleg szél meglebegtette hátán az ing foszlányait, és a fiú kiszaladt a tábor ismerős és biztató világába.
 

* * *