Carlos Castaneda - Belülről izzó tűz - Az ember mintája
Ahogy minden tőlem telhető szenvedéllyel és elragadtatással bámultam a világosságot, mintha összesűrűsödött volna a fény, és egy embert láttam megjelenni. Egy fényességes embert, akiből áradt a karizma, a szeretet, a megértés, az őszinteség és az igazság. Egy embert, aki mindannak az összessége volt, ami jó!
Soha nem volt még részem olyan felindulásban, amilyet ennek az embernek a látásakor éreztem. Térdre vetettem magam, imádni akartam Isten megszemélyesített alakját, de don Juan közbelépett; a kulcscsontom alatt megütötte a bal felső mellkasomat, amitől elvesztettem szemem elől Istent.
Irtózatos szívfájdalom maradt bennem, gyötrő lelkiismeret-furdalás, lelkesült rajongás, a bizonyosságok és a kételyek keveréke. Don Juan kigúnyolt. Kegyes és vigyázatlan embernek titulált, akiből remek pap válna – most már, ha tetszik, akár lelki vezetőnek is kiadhatom magam, akinek módja nyílt látni Istent. A maga bohó-cos módján arra buzdított, hogy nosza, induljak, prédikáljam ki mindenkinek, amit láttam.
Nagyon könnyeden, de nyilvánvaló érdeklődéssel mondott valamit, ami félig kérdés, félig állítás volt.
– És az ember? – kérdezte. – Nem felejtheted el, hogy Isten férfi.
Valami meghatározhatatlan dolog kezdett derengeni számomra a maga mérhetetlen nagyságában, ahogy a rendkívüli tisztánlátás állapotába kerültem.
– Ismerős, otthonos világ, he? – tette hozzá don Juan mosolyogva. – Isten férfi! Micsoda megkönnyebbülés!
Vagy nő?
(Dogma)
Vagy???
* * *
