HTML

durumdara

Friss topikok

  • Tiburc: Ez az egész olyan ismerős... (2012.09.16. 12:45) Tenyészfaj?
  • Intizar: A legendabeli gazda ugyan csak takarékossági okokból akarta leszoktatni lovát az evésről. De majdn... (2010.09.20. 20:12) Kevesebb többet hoz
  • G.Freeman: Marhaság. A fedezetlen pénzkibocsátás inflációt okoz-ahogyan a lanti képen látható, a pénz olyan ... (2010.02.27. 14:31) A hit, mint kollektív gazdasági megegyezés

A magány csészealja 6.

2010.02.22. 19:35 durumdara

...

Először egy férfi jött, és hosszasan fejtegette neki, hogy a földet megtámadhatják világűrből jövő lények, akik sokkal erősebbek és intelligensebbek nálunk, s lehet, hogy a védelem kulcsa az ő kezében van.

Az egész világnak tartozik ezzel.

És ha a földet nem is támadják meg, gondoljon csak arra a fölényre, amire ellenségeivel szemben szert tehetne az ország az ő segítségével. Azután ujjával megfenyegette, és azt mondta, hogy amit művel olyan, mintha hazája ellenségeinek dolgozna. Kiderült, ez az ember védte őt a tárgyaláson.

Az esküdtszék bűnösnek találta a bíróság megsértésében, és a bíró büntetések egész lajstromát sorolta fel, amikkel sújtható lenne. Végül kirótta rá az egyiket, és felfüggesztette.

Néhány napra újra bebörtönözték, majd egy szép napon szabadlábra helyezték. Kezdetben csodálatos volt.

Kapott egy éttermi állást és egy bútorozott szobát. Annyit írtak róla az újságok, hogy az anyja nem akarta visszafogadni. Anyja szinte állandóan részeg volt, s néha fellármázta az egész szomszédságot, mindazonáltal szigorú elképzelései voltak a tisztességről, az pedig, hogy valakit az újságok minduntalan kémkedéssel vádoljanak, sehogyan sem illett a tisztességről alkotott elképzelésébe. Ezért a földszinti levelesládára leánykori nevét írta ki, és közölte a lányával, hogy többé nem lakhat ott.

Az étteremben megismerkedett egy férfival, aki randevúzni hívta. Először életében. Minden megtakarított fillérét egy piros táskára költötte, ami illett a piros cipőjéhez. Nem azonos árnyalatúak voltak, de legalább mind a kettő piros volt.

Moziba mentek, ám utána még megcsókolni sem akarta, csak arra volt kíváncsi, mit mondott neki a csészealj. Nem is válaszolt neki.

Hazament, és átsírta az éjszakát. Más alkalommal néhány férfi ült és beszélgetett az egyik bokszban, s akárhányszor elment mellettük, elhallgattak, és őt bámulták.

Aztán beszéltek a főnökkel, aki odament hozzá, és elmondta, hogy a vendégek elektromérnökök, a kormánynak dolgoznak, és az ő jelenlétében nem mernek szakmai dolgokról beszélni, hátha kém. Egyszóval kirúgták.

Egyszer a saját nevét olvasta egy wurlitzeren. Bedobta a pénzt, kikereste a számot, és a lemez végig így énekelt: „egy nap csészealj szállt le, súgott valamit a fülembe, új utakra vitt engem, de hogy mit súgott, nem mondom el.”

És miközben hallgatta a dalt, valaki a wurlitzert körülállók közül felismerte és néven szólította. Négyen hazáig követték, és be kellett reteszelnie az ajtót. Volt, hogy hónapokig minden rendben ment, mígnem valaki randevúzni akart vele.

Az esetek kétharmadában követték őket. Egyik alkalommal a férfi, akivel volt, letartóztatott egy másikat, aki követte őket. Kétszer pedig az, aki követte őket, tartóztatta le a férfit, akivel volt. Ötből ötször a partnere a csészealjról akart megtudni valamit. Néha amikor elment valakivel, megpróbált úgy tenni, mintha igazi légyott lenne, de nem nagyon ment.

Végül leköltözött a tengerpartra, és irodák meg üzlethelyiségek éjszakai takarításából élt. Nem volt túl sok takarítanivaló, de egyúttal ember se volt sok, aki az újságokból emlékezhetett volna az arcára.

Valami zugfirkász óraműpontossággal minden másfél évben előráncigálta a témát egy képeslapban vagy vasárnapi mellékletben; és bárki bárhol meglátott egy reflektort világítani a hegyoldalon vagy fényt felvillanni egy meteorológiai léggömbön, az csakis repülő csészealj lehetett, amihez hozzá kellett fűzni a már lejárt lemezt, hogy a csészealj titkokat tartogat a számunkra. Ilyenkor két-három hétig nappal nem ment ki az utcára.

Egyszer már azt hitte, túl van rajta. Az embereknek nem kellett, hát a könyvekhez fordult.

A regények egy ideig tetszettek neki, mígnem rájött, hogy a legtöbb olyan, mint a filmek - mind csak azokról a csillogó sztárokról szól, akik körül forog a világ.

Erre tanulni kezdett különféle dolgokról – állatokról, fákról. Egy drótkerítésen fennakadt szemtelen kis mókus megharapta. Az állatoknak se kellett. A fák pedig mit sem törődtek vele.

Akkor támadt az ötlete a palackokkal. Összeszedett annyi üveget, amennyit csak tudott, cédulákat írt, amiket dugóval a palackokba zárt. Kilométereket gyalogolt fel s alá a parton, és a palackokat amilyen messzire csak bírta a tengerbe hajította.

Tudta, hogy ha egy is a megfelelő emberhez jut, megváltó segítséget remélhet.

Ezek a palackok tartották benne a lelket három hosszú éven át. Valami apró titka mindenkinek kell, hogy legyen.

Végül eljött az idő, hogy semminek sem volt értelme többé.

Próbálhatsz egy ideig segíteni valakinek, aki talán létezik; sokáig azonban nem áltathatod magad azzal, hogy létezik.

Hát ennyi. Vége.

– Nem fázik? – kérdeztem tőle, miután elhallgatott. – A hullámverés kissé alábbhagyott, az árnyékok megnyúltak.

– Nem – hallatszott hangja az árnyékból. Aztán hirtelen megkérdezte:

– Azt hiszi, dühös vagyok magára, amiért ruha nélkül látott?

– Miért is ne lenne?

– Tudja, nem érdekel. Azt sem... azt sem szerettem volna, hogy estélyiben vagy overallban lásson. Semmi sem takarhatja el a testemet. Látszik: akárhogy is, van. Egyszerűen azt nem akartam, hogy lásson engem. Egyáltalán.

– Csak én, vagy senki?

Tétovázott.

– Maga.

Felálltam, kinyújtóztam, sétáltam egy kicsit, és gondolkodtam.

– Nem próbálta az FBI megakadályozni, hogy palackokat dobáljon szét?

– Ó, dehogynem. Tudom is én, hány adófizető pénzét költötték arra, hogy összeszedjék őket. Még most is tartanak időnként szúrópróbaszerű ellenőrzéseket. Bár már kezd elegük lenni belőle. Minden palackban ugyanaz a szöveg van – nevetett. – Nem is gondoltam, hogy tudja.

– Mi olyan vicces?

– Ez az egész: bírók, börtönőrök, zenegépek, az emberek. Higgye el, egypercnyi szenvedéstől se szabadít meg, ha elmondok nekik mindent.

– Nem?

– Nem. Nem hittek volna. Nekik egy új fegyver kellett. Szupertudomány egy szuperfajtól, hogy aztán laposra verjék a szuperfajt, ha egy mód van rá... hát saját magunkat. Az a sok nagyokos - sóhajtotta inkább csodálkozva, mintsem gúnyosan -, az a sok fejes! Szuperfajra gondolnak, és szupertudományt várnak. Soha még csak meg sem fordult a fejükben, hogy egy szuperfajnak szuperérzései is lehetnek – esetleg szupernevetése vagy szuperétvágya? – Szünetet tartott.

– Itt az ideje, hogy megkérdezze, mit mondott a csészealj, nem?

– Majd én megmondom – böktem ki.

Élő lelkekben valahol
kimondhatatlan magány lakik.
Oly hatalmas, hogy összefűzi őket,
mint apróbb lényeket a társaság.
Ilyen magány az enyém;
tudd meg hát:
a Mindenségben
van még nálad is magányosabb.

– Édes istenem! – mondta áhítattal, és zokogni kezdett.

– És kinek címezték?

– A legmagányosabbnak...

– Honnan tudta? – suttogta.

– Ez volt a palackokba zárva ugye?

– Igen – bólintott. – Valahányszor elviselhetetlenné válik, hogy senkit nem érdekel, hogy soha senki... bedobsz egy palackot a tengerbe, és azzal elbocsátasz egy kicsit a saját magányodból.

Aztán ülsz, és arra gondolsz, hogy valaki valahol majd megtalálja... és ráébred, hogy a létező legrosszabbat is meg lehet érteni.

A hold lenyugvóban volt, és elült a hullámverés. Felnéztünk, messze fel, a csillagokra. Így szólt:

- Mi nem tudjuk, milyen az, egyedül lenni. Az emberek azt hitték, hogy a csészealj egy csészealj volt. Pedig nem. Palackba zárt üzenet volt. Neki még nagyobb óceánt kellett átszelnie – az egész világűrt – , s alig volt esélye arra, hogy rátalál valakire. Magány? Mi nem ismerjük a magányt. Mikor ismét szólni tudtam, megkérdeztem, miért akarta megölni magát.

– Nekem még volt annyi jó – válaszolta –, hogy hallhattam, amit a csészealj mondott.

Vissza akartam hát adni... a kölcsönt. Nekem nagy szükségem volt segítségre, tudnom kellett, hogy én tudok-e segíteni. Nem kellek senkinek? Rendben van. De az nem lehet, hogy sehol senkinek nem kell a segítségem. Ezt nem tudom elviselni.

Mély lélegzetet vettem:

– Két éve megtaláltam az egyik palackot. Azóta keresem magát. Árapálygrafikonokat, áramlástáblákat, térképeket bújtam, és barangoltam. Hallottam kósza híreket magáról és a palackokról. Valaki azt mondta, felhagyott vele, és mostanában a dűnék között kószál éjszakánként.

Tudtam, miért. Egész úton rohantam.

Újabb levegőt kellett vennem:

– Dongalábú vagyok. A fejem tiszta, de a szavak soha nem úgy jönnek a számra, ahogy magamban elgondolom őket. Aztán, itt az orrom, nézze, milyen. Nem volt soha senkim. Csak olyan munkára voltak hajlandók felvenni, ahol nem kellett a szemük előtt lennem. Te viszont gyönyörű vagy – mondtam neki. – Gyönyörű.

Nem szólt semmit, de olyan volt, mintha fény sugározna belőle, több fény és sokkal kevesebb árnyék, mint amennyit a tapasztalt hold vetni tud.

És ez azt jelentette, hogy még a magánynak is – ha elég tartós és mély – vége szakad egyszer.

 

Vége

 

Üzenet a palackban

És ugyanez a Fullánkos Embertől
(The Police: Message in the bottle)

Másnak is lehet rossz:
sőt, rosszabb
 

* * *

 

Szólj hozzá!

Címkék: a magány idegen üzenet theodore távol sturgeon csészealja

A bejegyzés trackback címe:

https://durumdara.blog.hu/api/trackback/id/tr621783130

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása