...
Vártam, s mire abbahagyta a sírást, a homokdűnékre árnyék borult. Múlt az idő.
Aztán így szólt:
– Maga nem tudja, ki vagyok. Senki sem tudja, ki vagyok.
– Benne volt minden újságban – válaszoltam.
- Benne! – Lassan kinyitotta a szemét, s tekintete végigjárta az arcom, a vállam, megakadt a számon, majd egy röpke pillanatra szememmel találkozott.
Lebiggyesztette a száját, és elfordította a fejét.
– Nem tudja senki, hogy ki vagyok.
Vártam, hogy megmozdul vagy mond valamit, míg végül megszólaltam:
– Akkor árulja el nekem.
– Kicsoda maga? – kérdezte, arcával még mindig elfordulva tőlem.
– Valaki aki...
– Aki?
– Most nem – mondtam – Talán később.
Hirtelen felült, és próbálta eltakarni magát. – Hol a ruhám?
– Nem láttam.
– Persze, már emlékszem – mondta. – Leraktam, és homokot szórtam rá, egy dűne tövében, hogy az majd elrejti, eltemeti, mintha soha nem is lett volna...
– Gyűlölöm a homokot. Homokba akartam fulladni, de a homok nem hagyta. Ne nézzen rám! – kiáltotta.
– Gyűlölöm, hogy néz. – Fejét tanácstalanul ide-oda fordította. – Nem maradhatok itt így! Mit csináljak? Hová menjek?
– Jöjjön – mondtam neki. – Engedte, hogy felsegítsem, aztán elrántotta a kezét, és félig hátat fordított nekem.
– Ne nyúljon hozzám! Menjen innen!
– Jöjjön – mondtam ismét, és lementem a homokdűnéhez, oda ahol elkanyarodott a holdfényben, szélnek fordult és tengerpartként folytatódott.
– Arra – mutattam a bucka mögé. Végül mégiscsak utánam jött. Mikor a dűne mellmagasságig, majd térdig ért, mögéje kukucskált.
– Oda hátra? Bólintottam. – Olyan sötét... – Átlépett az alacsony dűnén, be a fájdalmasan feketéllő holdárnyékok közé. Óvatosan lépkedett, lábával finoman tapogatózva, egészen odáig, ahol a dűne megint magasabb volt.
Elmerült a sötétben, és eltűnt benne. Leültem a homokba, a fénybe.
– Ne jöjjön közelebb! – csattant a hangja. Felálltam, és hátrálni kezdtem. Az árnyékok közt láthatatlanul suttogott:
– Ne menjen el! – Vártam, aztán megláttam a kezét, ahogy az éles árnyékból kinyúlik.
– Oda - mondta –, oda arra. A sötétbe. Legyen csak egy... Maradjon ott... Legyen csak... egy hang.
Úgy tettem, ahogy kérte, és az árnyék közé ültem, körülbelül két méterre tőle.
Elmesélte az egészet. Másként mint az újságok írták.
Tizenhét éves lehetett akkor. A New York-i Centről Parkban sétált. Kora tavaszhoz képest túl meleg nap volt, és a barna lejtőket zöld pihepárna borította, éppolyan tapintású, mint a sziklákon megülő aznap reggeli dér. De a dér eltűnt, a fű pedig bátran ágaskodott, és lábak százait csábította oda az aszfaltról, a betonról. Az övé is köztük volt. A megelevenedő talaj meglepetés volt talpának, mint a levegő is tüdejének. Lába szinte kibújt a cipőből, teste megfeledkezett ruháiról. Kivételes nap volt ez, az a ritka nap, amikor a városlakó magasba emeli tekintetét.
Egy percre úgy érezte, kilép mindennapi életéből, amiben nincsenek illatok, nincs csend, amiben soha semmi nincs igazán a helyén, s nincs eléggé kitöltve. Abban a percben a sápadt parkot körülálló épületek rendezettségének rosszallása nem juthatott el hozzá; két- három tiszta lélegzetvételnyi időre mindegy volt, hogy az egész világ valójában vetített képek tulajdona, ezeké a gondosan ápolt istennőké itt a fém- és üvegtornyokban; egyszóval, hogy mindig és mindenkor valaki másé.
Felemelte a tekintetét, és a magasban ott volt a csészealj.
Gyönyörű volt.
Aranysárga, kissé matt felületű, mint az éretlen Concord-szőlő. Halk hangot adott ki, egy két hangból álló akkordot, és tompán sípolt, mint a magas búzában fütyülő szél. Sebesen repült, mint a fecske, vitorlázva, egyre lejjebb ereszkedve. Körözött, ereszkedett, és mint hal lebegett csillogva, de szépségében benne volt az esztergált, csiszolt, mértékre szabott, megmunkált és metrikus tárgyak minden finomsága.
Először még csak meg sem lepődött, hiszen annyira más volt, mint minden, amit valaha is látott, hogy csak érzéki csalódás lehetett; semmi más; a méretek, a sebesség és a távolság csalóka játéka, ami egy pillanat múltán átváltozik egy repülő oldalán megcsillanó napsugárrá vagy egy hegesztőív még sokáig vakító fényévé. Elfordította róla a tekintetét, és egyszerre csak ráeszmélt, hogy mások is látták - láttak valamit. Az emberek megálltak, elhallgattak, felfele bámultak, nyakukat nyújtogatták.
Néma döbbenet burája vette körül, amin túl hallotta a ziháló, mindig fújtató, de sosem lélegző óriás város zajait. Ismét felpillantott, és most kezdte csak felfogni, hogy a csészealj milyen hatalmas és milyen távoli. Jobban mondva, milyen kicsi, és milyen közeli. Épp akkora volt, mint a legnagyobb kör, amit két karjával még át tudott érni, és alig félméternyire lebegett a feje fölött. Aztán rátört a félelem. Hátrált, felemelte a kezét, de a csészealj csak lebegett tovább.
Mélyen oldalra hajolt, kitért előle, előreugrott, majd hátranézett és felpillantott, hogy vajon kikerülte-e. Először nem látta, hol van; aztán ahogy egyre feljebb és feljebb nézett, egyszer csak észrevette: ott volt, egész közel, ragyogva, remegve, zümmögve épp a feje fölött. A nyelvébe harapott. Szeme sarkából megpillantott egy férfit, amint keresztet vet. Azért csinálta, mert meglátott engem dicsfénnyel a fejem felett, gondolta.
És ez volt a legnagyobb dolog, ami valaha is történt vele. Még soha nem fordult elő, hogy ha valaki ránézett, tiszteletteljes mozdulatot tett volna, akár egyszer, egyetlenegyszer is. A rémületen, a páni félelmen és ámulaton túl ez a vigasztaló gondolat raktározódott el benne, hogy később, magányosabb időkben elővehesse és gyönyörködhessen benne. És mégis a rémület teljesen hatalmába kerítette. Hátrálni kezdett, komikus táncoló léptekkel, s felfelé bámult. Neki kellett volna ütköznie az embereknek. Rengeteg bámészkodó állt ott, lélegzet-visszafojtva, ágaskodva, de egyikükhöz sem ért hozzá. Körbefordult, és megdöbbenve látta, hogy egy mutogató, tülekedő tömeg kellős közepén áll.
A sokaság mozaikszeme kidülledt, legbelső köre megvetette rengeteg lábát, hogy visszaszorítsa, távol tartsa magát tőle. A csészealj szelíd hangja most elmélyült. Az egész megbillent, és néhány centit lejjebb ereszkedett. Valaki felsikoltott, és a tömeg szanaszét menekülni kezdett, kavargott, majd egy új dinamikai egyensúlyban, egy sokkal nagyobb sugarú gyűrűben ismét megállapodott. Egyre többen és többen siettek oda, elzárták az utat a belső körből menekülni akarók elől. A csészealj zümmögött és billegett, billegett...
Ajka sikításra nyílt, térdre zuhant, és a csészealj lecsapott. A homlokának ütődött, és ott lebegett tovább. Mintha felemelné magával. Térdre esett, megpróbálta a kezét felemelni, hogy védekezzen, de hátraszorítva karjai is megdermedtek, keze nem érte a földet.
A csészealj körülbelül másfél másodpercen át teljes merevségben tartotta, aztán egyetlen, egész testet átjáró rezgést bocsátott rajta keresztül, majd eleresztette. A földre huppant, hátul a combja szinte fájt, ahogy sarkára és bokájára nehezedett.
A csészealj melléje zuhant, kis körben pördült egyet, majd a pereme körül még egyet, aztán mozdulatlanul elterült.
Ott hevert mereven, mozdulatlanul, ostobán és fémesen - elváltozva - holtan.
...
* * *
