...
Fehér vállai kissé kiemelkedtek a feltörő habokból.
Megérezhette, hogy a közelben vagyok - talán kiáltottam -, mert hátrafordult és meglátott, amint ott térdelek. Öklét a halántékához emelte, arca eltorzult, és kétségbeesetten, dühödten sikoltott, majd a tengerbe vetette magát, és elmerült.
Lerúgtam a cipőm, és a hullámok közé rohantam, kiabáltam, kutattam a felvillanó fehér foltok után, kapkodtam, melyek egyszeriben tengeri sóvá és hideggé változtak ujjaim között. Épp mellette buktam alá, és teste nekiütődést az oldalamnak, mikor egy hullám az arcomba csapott, és mindkettőnket fellökött. A szilárd vízben levegő után kapkodtam, s a felszín alatt kinyitottam a szemem, és amint körbe-körbe forogtam, zöldesfehér torz holdat láttam elsuhanni a fejem fölött. Aztán lábam alatt ismét süppedő homokot éreztem, és bal kezemre rátekeredett a haja. A visszahúzódó hullám ellökte tőlem, s egy pillanatra kisiklott a kezem közül, mint hajókürtből a gőz.
Abban a pillanatban biztosra vettem, hogy halott, de amint alámerülve elérte a homokot, összeszedte magát, és nagy nehezen talpra állt. Nedves, kemény öklével arcul csapott; vad, éles fájdalom hasított belém. Próbálta elhúzni, elszakítani magát tőlem, miközben belegabalyodott a hajába. Ha akartam, sem tudtam volna elengedni. A következő hullámmal hozzám sodródott, ütni, karmolni kezdett, s közben egyre beljebb keveredtünk a mély vízbe.
– Ne... ne... nem tudok úszni! – kiabáltam, mire újra belém kapott.
– Eresszen! – sikította. – Ó, édes Istenem, miért nem hagy... – (mondták a körmei) – engem... – (mondták a körmei – békén! – (mondta apró, kemény ökle).
Így hát fejét a hajánál fogva a fehérlő vállaihoz szorítottam, szabad kezem élével pedig kétszer tarkón ütöttem. Most megint a víz színén lebegett, és én kihúztam a partra. Oda vittem, ahol egy homokdűne elválasztott bennünket a szélesen zsivajgó tengernyelvtől, s a szél is elzúgott fölöttünk. A fény azonban itt is éppolyan erős volt.
Megdörzsöltem a csuklóját, megsimogattam az arcát, és azt mondtam: - Jól van - meg azt, hogy -, minden rendben -, majd pedig neveket mondtam neki, amikkel valaha megnevezni próbáltam egy álmot, még jóval azelőtt, hogy róla először hallottam.
Mozdulatlanul feküdt a hátán, fogai közt sípolva szedte a levegőt, ajka mosolyra húzódott, amit azonban ráncosra összeszorított szemei mosoly helyett fájdalmas grimasszá torzítottak.
Már percek óta jobban volt, magához tért, lélegzete mégis sípolt, és csukott szemei ráncba húzódtak.
– Miért nem hagyott magamra? – kérdezte végül. Kinyitotta a szemét, és rám nézett.
Tekintetében annyi szomorúság volt, hogy félelemnek már nem jutott benne hely.
Újra behunyta a szemét, és megszólalt: – Ugye, tudja, ki vagyok?
– Tudom – feleltem.
Sírni kezdett.
...
* * *
