Csernus Imre - A férfi
Ha én jól vagyok magammal, akkor jól leszek olyankor is, amikor egyedül vagyok és nincs mellettem senki, de jól leszek akkor is, amikor emberek között vagyok.
Tehát nem vagyok kiszolgáltatva másoknak.
A kiszolgáltatottság megélése eleve elég nagy trauma mindannyiunk számára.
Ez a megmérettetés mindannyiunk előtt ott van. Mindannyiunk számára eljön majd a pillanat, amikor nagyon egyedül leszünk, hiába lesznek - vagy nem lesznek - akkor mások körülöttünk.
Ez a pillanat pedig a halálunk pillanata lesz.
Tehát az, aki önmagával nem tud jól lenni, igyekszik körülbástyázni magát biztos pontokkal.
Az élet azonban sokszor váratlan szituációkat eredményez, amikor a mindent túlbiztosító ember is szétesik. Az ilyen élethelyzetekben gyors döntések és az ebből fakadó következetes reakciók, cselekedetek szükségesek. De aki másokra támaszkodik, az nem mer gyors döntést hozni, hiszen bizonytalan. Rohanna fűhöz-fához, de a fű meg a fa éppen mással van elfoglalva. Mi következik ilyenkor? Jön a pánik, a ledermedés, a megijedés, elindul egy lefelé ívelő pályán, beindul az ördögi kör.
Kapkodásból jó döntést hozni nem lehet, így a kudarcok csak fokozódnak.
Igazából azt látom, hogy az emberek zöme keveri az egyedüllét fogalmát a magányéval.
Az EGYEDÜLLÉT egy olyan állapot, amikor jól vagyok egyedül is. A MAGÁNY ezzel szemben az az állapot, amikor nem vagyok jól egyedül.
Hogy valaki jól van-e egyedül vagy sem, azzal szoktam felmérni, hogy megkérdezem az illetőt (akiről tudom, hogy nem él párkapcsolatban), megy-e idén pihenni.
„Én? Hova mennék? Egyedül? Minek menjek egyedül?"
Pedig ha valaki megteheti, miért ne menne? Olyankor kiderül számomra, hogy a pasi vagy a csaj valójában retteg az egyedülléttől - különösen egy olyan idegen országban, ahol semmi tuti fogódzó nincs, mert mondjuk, adott esetben, még a helyi nyelvet sem beszéli. Ilyenkor a nyelvtudás okozta biztonság is megszűnik...
Csakhogy azt is tudom, hogy a halál pillanatában ő is egyedül lesz, tehát jó lenne, ha ezt a kihívást minél előbb ő is pozitívan oldaná meg. Neki lesz ebből sikerélménye, nem nekem.
Popper Péter - Magány, társ, féltékenység
Az első probléma az, hogy neki a legfontosabb, hogy "legyen mellettem valaki".
A legnagyobb megrázkódtatásnak, a legnagyobb traumának éli meg, ha otthagyják.
...
Miért is kell nekem ez a kapcsolat?
Az ember a fontos? Vagy a helyzet a fontos?
Az ember a fontos nekem, hogy a "Tamás" vagy a "Julcsa" ott legyen az életemben, ő fontos; vagy az a fontos, hogy legyen valaki mellettem, tehát kicsit rosszindulatúan fogalmazva behelyettesíthetővé válnak a kapcsolatok.
Tehát nem az az érdekes, hogy "Tamás" vagy "Julcsa", hanem valaki legyen mellettem mindig.
...
És harmadik, amit a Horney mond: a vállalt magány.
Én azt gondolom, hogy az ember tényleg egy társas lény - szóval ez nem egy frázis - ősidőktől kezdve.
Egyrészt. De nem csak társas lény. Hanem vannak olyan élethelyzetek, amiket csak egyedül lehet megélni. Én ebben egy kicsit pesszimista vagyok, tehát azt gondolom, hogy minden nagy fontosságú, minden lényeges kérdésében az életnek az ember egyedül van.
És egyedül éli meg. Akkor is, ha van partnere.
Ez már részletkérdés, hogy van egyedüli magány, meg társas magány, de nem szabad, hogy ilyen hamis illúziói legyenek az embernek, hogy kikerülheti az egyedüllétet bizonyos élethelyzetekben.
...
Egyedül születik meg és egyedül hal meg.
Dolgoztam sokat haldokló osztályokon.
Az egy nagyon nagy magány. Mikor mindenki más él, csak a beteg, csak a haldokló: csak ő hal meg.
Abban a pillanatban csak ő hal meg a világon. Nagyon nagy magány.
És azt gondolom, hogy ezt be kell kalkulálni az ember életébe, különben teljesen hamis várakozásokkal telítődik. Egészen egyszerűen másoktól várja azt, hogy át lehet tenni az életterheket mások vállára.
Vannak dolgok, amiket csak egyedül lehet végigcsinálni!
Müller Péter - A boldogságról
Tudjátok, mi a katarzis?
Amikor az ember a szenvedésnek olyan fokozhatatlan mélypontjára jut, hogy onnan már csak felfelé lehet menni: ez a katarzis.
Ezt mindannyian átéljük és átéltük és át fogjuk élni.
Ilyen például az ember életében a halál élménye.
Ezt azért tudom, mert ezt én átéltem.
A halálélménynek az első stációja az elviselhetetlen. Az szörnyű, az borzalmas.
AMikor azt mondom - nem az, hogy fáj, az mindig fáj, az bármikor fáj - hanem az a rémület, hogy itt minden megszűnik, felszámolódik.
Hogy nem lesz többet szeme, meg feje, meg lénye, meg élete.
Az az iszonynak egy olyan mélypontjáig juttatja az embert, ami elviselhetetlen.
éli, éli, lámmá sábáktáni
(Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?)
És utána egyszercsak átszakad valami, és hirtelen jön a Fény, jön a Boldgoság, és jön a szeretetnek a megnevezhetetlen élménye.
* * *
