James Herriot - A repülő állatorvos
5. fejezet
Azt hiszem, arról jutott eszembe Wesley Binks és az az eset, amikor petárdát dobott a rendelő levélszekrényébe, hogy megláttam azt a londoni rendőrt, aki ujjával megfenyegetett egy komisz kölyköt.
A petárda éppen a lábamnál robbant fel, amikor végigsiettem a hosszú átjárón, hogy ajtót nyissak a csöngetésre, én pedig nagyot ugrottam ijedtemben.
Feltéptem a lakásajtót, és kinéztem az utcára. Üres volt, de úgy rémlett, hogy a sarkon, ahol Robson boltjának kirakatüvege visszaverte a lámpafényt, egy pillanatra feltűnik egy futó alak, és mintha nevetés elhaló hangját hallottam volna. Nem tehettem semmit, pedig tudtam, hogy Wes ott van valahol.
Lemondóan visszabaktattam a házba. Miért üldöz engem ez a kölyök? Mit véthettem én ennek a tízéves fiúnak? Sohasem ártottam neki, mégis egy bosszúhadjárat céltáblája lettem.
De talán nem is nekem szólt a dolog. Elképzelhető, hogy valamiképpen a tekintélyt vagy a társadalmi rendet képviseltem a szemében, de az is lehet, hogy csak kézre estem.
Annyi biztos, hogy ideális alanya voltam az olyan apró csínyeknek, mint a becsöngetni és elszaladni, hiszen az ügyfelek miatt én nem kockáztathatom meg, hogy ne nyissak ajtót, ráadásul a rendelő és a műtő is jó messze volt a ház bejáratától. Néha a tető alatti garzonlakásból kellett lemásznom. Minden ajtóhoz vezető utam kész expedíció volt, és fenemód fel tudott dühíteni, ha kinézve azt láttam, hogy tisztes távolságban egy apró alak ugrándozik, és pofákat vág felém.
A napi üzletmenetet azzal színesítette, hogy szemetet gyömöszölt a levélládába, kitépte a virágokat a keskeny kertsávból, amelyet a járókövek között létesítettünk, és sértéseket firkált a kocsimra.
Tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen áldozat, hiszen mások is panaszkodtak rá: a zöldséges, akinek eltűntek az almái az üzlet előtti ládából, meg a fűszeres, aki akarata ellenére látta el őt ingyen keksszel.
Ő volt a város vásott kölyke, akihez a legkevésbé sem illett a Wesley név: a szigorú metodista neveltetésnek még a nyomát sem lehetett felfedezni rajta. Voltaképpen semmit sem tudtam a családjáról - csak azt, hogy a város legszegényebb részén lakik, az „alvégen”, ahol a düledező viskók némelyike olyan állapotban volt, hogy ki kellett költöztetni a lakóit.
Gyakran láttam ót kószálni a réteken és mezőkön, vagy horgászni a folyó békés kanyarulatában, amikor az iskolában kellett volna lennie.
Ha ilyen alkalmakkor észrevett, válogatás nélkül szórta rám gúnyos megjegyzéseit, és ha történetesen vele voltak a cimborái, mindannyian hangosan nevettek a rovásomra. Bosszantó volt, de azzal nyugtattam magam, hogy nem a személyemnek szól. Felnőtt vagyok, és ennyi elég is, hogy kipécézzen.
Wes kétségtelenül akkor aratta legnagyobb diadalát, amikor leszerelte a rácsot a Skeldale-ház szenespincéjének tetejéről. A bejárati lépcsőtől balra volt a rács, alatta a meredek rámpa, amelyen a szenesek cipelték le a zsákokat.
Nem tudom, hogy ösztönös sugallat vezérelte-e, de-pontosan a Darrowby Fesztivál napján emelte el a rácsot. Az ünnepségsorozat felvonulással kezdődött, amelyet a Houlton Rezesbanda vezetett, és manzárdszobánk ablakán kinézve láttam, hogy már mindenki odalent gyülekezik az utcán.
- Nézd csak, Helen - mondtam. - A Trengate-től indul a menet. Ott van mindenki, akit ismerek.
Helen a vállam fölött átlesve mustrálta a fiú- és lánycserkészek, meg a veteránok hosszú sorát, míg a fél város a járdákon összezsúfolódva bámészkodott.
- Érdekes látvány, nem igaz? Menjünk le, és nézzük meg az indulást.
Lemásztunk a hosszú lépcsőn, és Helen nyomában kiléptem az ajtón. Amint megjelentem a ház kapujában, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az érdeklődés középpontjába kerültem. A járdán ácsorgó városiak, akik türelmesen várták a felvonulást, most másfelé fordították a tekintetüket. Kis cserkészek integettek felém a sorból, az emberek pedig mosolyokkal és biccentésekkel üdvözöltek az utca túloldaláról.
Tudni véltem, mi jár a fejükben: „Odanézz, kijött a házból a fiatal állatorvos! Nemrég nősült. Az ott mellette a felesége.”
Kellemes érzés fogott el. Nem tudom, vajon minden újházas így van-e vele, de én nyugodt elégedettséget és boldogságot éreztem azokban az első napokban. És büszke voltam arra, hogy én vagyok itt az állatorvos, hogy jelentős szerepet töltök be a város életében. Mellettem a falon ott volt a táblám, fontos szerepem jelképe. Fontos ember lett belőlem, beérkeztem.
Körbehordozva tekintetemet, méltóságteljes mosolyokkal fogadtam a köszöntéseket, időnként kecses mozdulattal integetve, mint egy főrang. Aztán észrevettem, hogy Helennek alig maradt helye mellettem, hát léptem egyet balra, ahol a rácsnak kellett volna lennie, és kecsesen lecsúsztam a pincébe.
Drámaian hangzana, ha azt mondhatnám, hogy eltűntem szem elől; bárcsak eltűnhettem volna, mert ezzel elkerülöm a további kellemetlenségeket. De csak addig csúsztam lefelé a rámpán, amíg be nem szorultam, míg a fejem és a vállam kimeredt a résből.
Bemutatóm nagy sikert aratott a közönség körében. Az egész fesztivál sem versenyezhetett vele. Egy-két közeli arc ijedtséget tükrözött, de az elsöprő reakció a hangos nevetés volt. A felnőttek még csak tartották magukat úgy-ahogy, ám a cserkészlánykák és kölykök fogékonyabb közönségnek bizonyultak: megbontva a sorokat, jobbra-balra dőltek a kacagástól, míg vezetőik megpróbálták helyreállítani a rendet.
Zűrzavart idéztem elő a Houlton Rezesbandában is, amelynek tagjai már menetkészen álltak a parádéra. Ha már belekezdtek volna a játékba, most abba kellett volna hagyniuk, mert nem maradt bennük annyi levegő, amivel megfújhatták volna a hangszereket.
Végül éppen két zenész nyúlt a hónom alá, és segített ki szorult helyzetemből. A feleségem nem vett részt a válság megoldásában, én pedig szemrehányó pillantásokat lövelltem felé, amikor felfedeztem, hogy az ajtófélfának dőlve törölgeti a szemét.
Amint ismét utcaszintre kerültem, minden megvilágosodott. A szénport söpörtem le a nadrágomról, és igyekeztem hányavetinek tűnni, amikor észrevettem a széles jókedvében tomboló Wesley Binkset, amint diadalmasan rám, majd a pince fölötti lyukra mutat.
Egészen közel állt, ott tülekedett a bámészkodók között, és most először vethettem szorosabb pillantást a vad tekintetű kis manóra, aki a bolondját járatja velem. Önkéntelen mozdulatot tehettem felé, mert egy utolsó rosszindulatú vigyorral eltűnt a tömegben.
Később érdeklődtem iránta Helennél. Csak annyit tudott, hogy az apja eltűnt, amikor Wesley hatéves volt, az anyja újra férjhez ment, a fiú pedig vele és a mostohaapjával él.
Úgy alakult, hogy nem sokkal ezután ismét alkalmam adódott a gyerek tanulmányozására. Egy héttel később, amikor nekem még mindig borzolta a kedélyemet ez a kínos eset, arra lettem figyelmes, hogy ott ül egyedül a várószobában. Egyedül, pontosabban egy girhes fekete kutyával az ölében.
Nem hittem a szememnek. Gyakran elképzeltem már a válogatott fordulatokat, amelyekkel egy ilyen alkalommal élnék, de az állat látványa visszatartott; ha állatorvosi minőségemben fordul hozzám, akkor nem eshetek neki egyből. Talán majd később.
Fehér köpenyt öltöttem, és beléptem.
- Nos, miben segíthetek? - kérdeztem hűvösen.
A fiú felállt, és a magabiztossággal keveredő kétségbeesés az arcán elárulta, milyen nehezére eshetett belépnie ebbe a házba.
- Valami van a kutyámmal - motyogta.
- Jól van, hozd be ide - mondtam, és az átjárón keresztül bevezettem a rendelőbe.
- Tedd az asztalra, légy szíves - mondtam, és amint felemelte a kis állatot, arra az elhatározásra jutottam, hogy nem szalaszthatom el a kínálkozó alkalmat. A vizsgálat közben oldottan társalogtam a közelmúlt eseményeiről. Semmi gorombaság, semmi körmönfont megjegyzés, csak szelíden kóstolgattam a gyereket. Már éppen azt akartam mondani: „És minek köszönhetem az ellenem elkövetett csínyeket?”, amikor jobban megnézve a kutyát minden másról megfeledkeztem.
Nagyobbacska kölyökkutya volt, változatos keverék. Fényes fekete bundája labrador ősre vallott, míg hegyes orra és füle terrier beütésre utalt; de a hosszú, legyezőszerű farok és a csámpás mellső láb zavarba hozott. Mindent összevéve helyes kis jószág volt, bájosan kifejező pofával.
De ami leginkább megragadta a figyelmemet, az a sárgás váladék volt a szeme sarkában, a gennyes-nyákos orrfolyás és a fényérzékenység, mert a kutya szeme fájdalmasan rándult össze az ablakon beáradó világosságtól.
A szopornyica klasszikus tüneteit könnyű diagnosztizálni, de nemigen van rá hatásos gyógymód.
- Nem tudtam, hogy van egy kutyád - mondtam. - Mióta van meg?
- Egy hónapja. Egy haverom szerezte a hartingtoni kutyamenhelyről, és eladta nekem.
- Értem. - Megmértem a lázát, és nem lepett meg, hogy 40 fokos. - Mennyi idős?
- Kilenc hónapos.
Bólintottam. A lehető legrosszabb kor.
Folytattam a vizsgálatot, és feltettem a szokásos kérdéseket, pedig előre tudtam rájuk a választ.
Igen, a kutya egy-két hete valahogy bágyadtabb lett. Nem volt igazán beteg, de kedvét vesztette, és néha köhögött. Amíg azonban nem kezdett el folyni a szeme és az orra, addig a fiú nem ijedt meg, és nem jutott eszébe, hogy orvoshoz kéne vinni. Pontosan ilyenkor kerülnek hozzánk ezek az esetek - amikor már túl késő.
Wesley óvatosan válaszolgatott, lesütött szemmel, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban meghúzhatom a fülét. De miközben figyeltem őt, minden korábbi harag egyszeriben elszállt belőlem.
Közelebbi szemrevételezés után csak egy elhanyagolt gyereknek tűnt a pokolfajzat. Kikandikált a könyöke a lyukas, piszkos kabátból, foszladozott a rövidnadrágja, de ami igazán szíven ütött, az a mosdatlan kis test savanyú szaga volt. Nem hittem volna, hogy ilyen körülmények között élnek még gyerekek Darrowbyben.
Miután megfelelt a kérdéseimre, összeszedte a bátorságát, hogy ő is előrukkoljon a magáéval:
- Mi a baja?
Egy pillanatig haboztam.
- Szopornyicája van, Wes.
- Az micsoda?
- Hát, egy csúnya fertőző betegség. Egy másik beteg kutyától kaphatta el.
- És meggyógyul?
- Remélem. Mindent megteszek, ami tőlem telik. - Nem voltam képes rászánni magam, hogy megmondjam egy ilyen kisfiúnak: a kutyája valószínűleg meg fog halni.
Teleszívtam egy fecskendőt makterin-oldattal, amit akkoriban a szopornyica szövődményei ellen alkalmaztunk. Nem sokat használt, és még manapság, az antibiotikumokkal sem tudjuk igazán befolyásolni a végső kimenetelt. Ha a beteg a korai, vírusos stádiumban kerül hozzánk, akkor még segíthet rajta egy adag hiperimmun szérum, de az emberek rendszerint csak a következő stádiumban viszik orvoshoz a kutyájukat.
A kutya halkan vinnyogott, amíg beadtam az injekciót, és a fiú gyöngéden megveregette a hátát.
- Jól van, Herceg - mondta.
- Így hívod át... Hercegnek?
- Aha. - Megcirógatta a fülét, mire a kutya feléje fordult, megcsóválta hosszú farkát, és gyorsan megnyalta a kezét. Wes elmosolyodott, és amikor felnézett rám, egy pillanatra lehullott szurtos képéről a durva maszk, és a sötéten villogó szempárban őszinte öröm ragyogott.
Elfojtottam magamban egy káromkodást: ettől csak rosszabb lett a dolog.
Beleszórtam némi bórkistályt egy dobozba, és átadtam neki.
- Oldd fel vízben, és ezzel tisztítsd a szemét és az orrát. Látod, hogy a váladéktól eldugult az orra, ha megtisztítod, jobban fogja érezni magát.
Szó nélkül vette át a dobozt, és szinte ugyanazzal a mozdulattal letett az asztalra három shillinget és egy hatpennyst. Ennyi volt az átlagos tarifa, és nekem azon nyomban eloszlottak a fizetéssel kapcsolatos kételyeim.
- Mikor hozzam vissza? - kérdezte.
Habozva néztem rá egy pillanatig. Nem tehetek mást, mint hogy megismétlem az injekciót, de segíthet az bármit is?
A fiú félreértette a bizonytalanságomat.
- Tudok fizetni! - tört ki. - Megszerzem a pénzt!
- Nem arról van szó, Wes. Csak gondolkodtam, hogy mikor volna megfelelő. Be tudnád hozni csütörtökön?
Gyorsan bólintott, és kiment a kutyával.
Amíg az asztalt fertőtlenítettem, rám tört a reménytelenség jól ismert érzése. A modern állatorvos ma közel sem találkozik annyi szopornyicás esettel, mint mi akkoriban, egyszerűen azért, mert a legtöbb ember a lehető leghamarabb védőoltást adat a kiskutyájának. De a harmincas években csak a legszerencsésebb ebek jutottak oltáshoz. Ez az a fajta betegség, amelyet nagyon könnyű megelőzni, de szinte lehetetlen gyógyítani.
A rákövetkező három hétben elképesztő változás mutatkozott Wesley Binks magaviseleté-ben. Hírhedten lusta kölyök volt, de most a szorgalom mintaképévé alakult, reggelente újságkihordást meg kertásást vállalt, segített elhajtani a jószágot az állatvásárra. És talán én tudtam egyedül, hogy mindezt Hercegért teszi.
Két-három naponta hozta el a kutyáját, és fizette ki a vizit díját.
Természetesen én csak a minimális összeget kértem el, a pénz nagy része más dolgokra ment el - friss húsra a hentestől, tejre és kekszre.
- Ma nagyon jól néz ki Herceg - mondtam az egyik viziten. - Látom, új nyakörvet és pórázt vettél neki.
A fiú félénken bólintott, aztán feltekintett rám sötét, kérlelő szemével:
- Javult valamennyit?
- Nos, nagyjából ugyanúgy van, Wes. Így szokott lenni. Sokáig nem történik semmi.
- És mikor... mikor fog kiderülni?
Egy pillanatig gondolkoztam. Talán nem fog annyit aggodalmaskodni, ha megérti a helyzetet.
- A következőképpen áll a dolog. Herceg akkor lesz jobban, ha el tudja kerülni a szopornyica idegrendszeri szövődményeit.
- Azok mik?
- Görcsök, bénulás és egy vitustáncnak nevezett dolog, amitől rángatóznak az izmok.
- És ha megkapja őket?
- Akkor rosszak a kilátások. De nem minden kutyánál jelentkeznek. - Megpróbáltam bátorítóan mosolyogni. - És van valami, ami Herceg javára szól: az, hogy nem fajtiszta. A keverék kutyákban több az életerő, ami segít nekik leküzdeni a betegségeket. Végül is jól eszik és meglehetősen eleven, nem igaz?
- De, elég virgonc.
- Hát, akkor folytassuk. Beadok neki egy újabb injekciót.
Három nap múlva megjelent a gyerek, és látszott az arcán, hogy fontos hírei vannak.
- Herceg sokkal jobban van. Már száraz a szeme és az orra, és annyit eszik, mint egy disznó. - Lihegett izgalmában.
Feltettem a kutyát az asztalra. Semmi kétség, rengeteget javult, és magam is kivettem a részem az örvendezésből.
- Ez nagyszerű, Wes - mondtam, de a fejemben megszólalt a vészcsengő. Ha jelentkeznek az idegrendszeri tünetek, pontosan ezt az időt választják - amikor a kutya látszólag gyógyulóban van.
Optimizmust kényszerítettem magamra.
- Nos, akkor nem is kell többet visszajönnöd, de nagyon figyelj oda rá, és ha bármi szokatlant tapasztalsz, azonnal hozd be.
A rongyos kis figura odavolt az örömtől. Szinte táncolva ment végig az átjárón a kedvencével, én pedig hőn óhajtottam, hogy ne találkozzam velük soha többé.
Ez péntek este volt, és hétfőre már ki is ment az eset a fejemből, miután besoroltam a jól végződött kezelések közé. Akkor jelent meg a fiú a pórázon vezetett Herceggel.
Az asztalnál ültem, és az adatokat vezettem be a vizitnaplóba.
- Mi van, Wes?
- Bedilizett.
Nem vesztegettem az időt azzal, hogy átmenjek a rendelőbe, kipattantam az asztal mögül, és lekuporodva a földre szemügyre vettem a kutyát. Először nem láttam semmit, aztán egyszer csak észrevettem, hogy enyhén megrándul a feje. Rátettem a kezem a fejtetőre, és vártam. A tünet ismét jelentkezett: a halántékizom enyhe, de rendszeres rángása, amitől rettegtem.
- Attól félek, hogy megkapta, Wes - mondtam.
- De mi az?
- Az egyik tünet, amiről beszéltem neked. Ez az, amit vitustáncnak hívnak. Reméltem, hogy megússzuk.
A fiú hirtelen kicsinek és elveszettnek látszott, ahogy ott állt némán, az új bőrpórázt huzigálva az ujjaival. Akkora erőfeszítésébe került megszólalnia, hogy le kellett hozzá csuknia a szemét.
- Meg fog... halni?
- Vannak kutyák, akik túlesnek rajta, Wes. - Képtelen voltam megmondani neki, hogy én csak egyetlen ilyen esettel találkoztam. - Tudok adni néhány tablettát, ami segíthet. Mindjárt hozom.
Átadtam neki pár szem arzéntablettát, amely az egyetlen lehetséges gyógyszer volt akkoriban. Azt sem tudtam, hogy használ-e egyáltalán, de nem tehettem semmi mást.
Herceg betegsége a tankönyvek leírásait utánozta a következő két hét során. Sorra kifejlődött minden tünet, amelytől tartottam. A rángatózás a fejéről átterjedt a végtagjaira, aztán járás közben imbolyogni kezdett a hátsó fele.
Fiatal gazdája rendszeresen behozta, én pedig végigmentem a műveleteken, egyszersmind megpróbáltam eloszlatni a hiú reményt.
A fiú makacsul kitartott, továbbra is kihordta az újságot és végezte a többi munkát, és ragaszkodott ahhoz, hogy fizessen, holott én nem kértem tőle pénzt. Azután egyedül jelent meg egy délután.
- Nem tudtam elhozni Herceget - motyogta. - Nem tud járni. Kijönne megnézni?
Beszálltunk a kocsiba. Vasárnap délután volt, üresek voltak az utcák. A fiú bevezetett egy köves udvarra, és kinyitotta az egyik ott álló ház ajtaját.
Amint beléptünk, szinte megtántorodtam a bűztől. A vidéki állatorvosok nem könnyen lesznek rosszul, de most éreztem, hogy forog a gyomrom. Mrs. Bink nagyon kövér volt, a piszkos ruha körülfolyta formátlan testét, amint cigarettával a szájában az asztalnál terpeszkedett. Egy képeslapot nézegetett, amely kis tisztáson feküdt előtte a mosatlan edények tornyai között; futó pillantást vetett ránk, és amikor odabiccentett, fejében megrezzentek a hajcsavarók.
Az ablak alatti díványon elterülve, nyitott szájjal aludt a férje, sörgőzt hortyogva a levegőbe. A mosogatót, amely szintén zsíros edényekkel volt tele, undorító zöld nyák lepte be. Ruhák, újságok és más azonosíthatatlan szemét borította a padlót és minden talpalatnyi helyet, ráadásul teljes hangerővel bömbölt a rádió.
Az egyetlen tiszta és új tárgy a kutya kosara volt a sarokban.
Odamentem, és a kis állat fölé hajoltam. Herceg tehetetlenül nyúlt el a kosárban, csontsovány teste csillapíthatatlanul rángatózott. Besüppedt szeme ismét gennyes volt, apatikusan meredt maga elé.
- Wes - mondtam -, engedd meg, hogy elaltassam.
Nem válaszolt, és én hiába kezdtem el a magyarázatot, az üvöltő rádió elnyomta a hangomat. Az anyjára néztem.
- Lehalkíthatnám a rádiót? - kérdeztem.
Megrántotta a fejét, mire a gyerek odament, és elforgatta a gombot. A beálló csöndben ismét a fiúhoz fordultam.
- Hidd el, nincs más megoldás. Nem hagyhatod, hogy ilyen szenvedések között múljon ki.
Nem nézett rám: A kutyára szegezte kétségbeesett tekintetét. Aztán felemelte a kezét, és suttogva mondta:
- Rendben.
Kisiettem a kocsihoz a Nembutalért.
- Ígérem, hogy nem fog fájdalmat érezni - mondtam, miközben megtöltöttem a fecskendőt. És a kis állat valóban csak sóhajtott egyet, majd mozdulatlanná merevedett, ahogy megszűnt benne a végzetes rángás.
Zsebembe tettem a fecskendőt.
- Akarod, hogy elvigyem, Wes?
Értetlenül nézett rám, de az anyja közbeszólt:
- Ja, vigye csak el innét! Nekem az első perctől nem tetszett, hogy behurcolta ide azt a dögöt. - És folytatta az olvasást.
Gyorsan fölemeltem a kis testet, és kimentem. Wes utánam jött, és nézte, ahogy kinyitom a csomagtartót, és gyöngéden a fekete munkaköpenyemre fektetem a Herceget.
Lecsuktam a tetőt, és láttam, hogy Wes az öklével a szemét dörgöli, miközben rázkódik a teste. A vállára tettem a kezem, ő pedig zokogva hozzám dőlt egy pillanatra, s nekem az jutott eszembe, vajon sírhatott-e így valaha, mint más kisfiúk, akik számíthatnak arra, hogy van, aki megvigasztalja őket?
De kisvártatva erőt vett magán, és elmaszatolta a könnyeket piszkos arcán.
- Visszamész a házba, Wes? - kérdeztem.
Kacsintott, és már ismét a régi kemény arckifejezéssel nézett rám.
- Nem én! - mondta, és sarkon fordult. Nem nézett vissza, miközben én figyeltem, ahogy átvág az úton, felmászik a falon, és elindul a réten át a folyó felé.
Azóta is úgy él bennem, hogy Wes a régi életébe sétált akkor vissza. Attól fogva nem vállalt több alkalmi munkát, nem voltak többé hasznos időtöltései. Engem nem zaklatott tovább a csínytevéseivel, viszont egyre súlyosabb dolgokat művelt. Pajtákat gyújtott föl, bíróság elé került lopásért, és tizenhárom évesen már autókat fosztogatott.
Végül javítóintézetbe került, és eltűnt a környékről. Senki sem tudta mi lett vele, és az emberek elfeledkeztek róla. Csak egy valaki emlékezett rá, a körzeti rendőr.
- Az a Wesley Binks - mondta nekem egyszer tűnődve -, nem találkoztam még nála rosszabbal. Tudja, nem hinném, hogy valaha is létezett volna olyan valaki, bármilyen élőlény, akivel egy fikarcnyit is törődött volna.
- Tudom, mire gondol, őrmester - válaszoltam. - De nincsen egészen igaza. Volt egy olyan élőlény...
Gyereksorsok...
(Film: Kóristák)
* * *
