HTML

durumdara

Friss topikok

  • Tiburc: Ez az egész olyan ismerős... (2012.09.16. 12:45) Tenyészfaj?
  • Intizar: A legendabeli gazda ugyan csak takarékossági okokból akarta leszoktatni lovát az evésről. De majdn... (2010.09.20. 20:12) Kevesebb többet hoz
  • G.Freeman: Marhaság. A fedezetlen pénzkibocsátás inflációt okoz-ahogyan a lanti képen látható, a pénz olyan ... (2010.02.27. 14:31) A hit, mint kollektív gazdasági megegyezés

Tenyészfaj?

2010.11.20. 16:35 durumdara

 

Carlos Castaneda - A végtelen aktív oldala

 

SÁRÁRNYÉKOK

 

Csendben ülni don Juannal az egyik legélvezetesebb élmény volt, amit ismertem. Párnázott székeken üldögéltünk a háza mögött Közép-Mexikó hegyei közt. Késő délutánra járt.

Kellemes szellő fújdogált. A nap a ház mögött, a hátunk mögött volt. Halványuló fénye rendkívüli zöld árnyékokat hozott létre a hátsó udvar hatalmas fáin.

Óriási fák nőttek a ház körül és mögött, eltakarva a város látványát, ahol don Juan élt. Ez mindig azt a benyomást keltette bennem, hogy a vadonban vagyok, bár másfélében, mint a a kopár sonorai sivatag, mindazonáltal vadonban.


– Ma a varázslás egyik legkomolyabb témáját fogjuk megvitatni – mondta hirtelen don Juan –, és azzal fogjuk kezdeni, hogy beszélünk egy kicsit az energiatestről.


Számtalanszor leírta nekem az energiatestet, mint energiamezők halmazát, a tükörképét annak az energiamező halmaznak, amiből a fizikai test felépül, amikor azt az univerzumban áramló energiaként látjuk. Azt mondta, hogy kisebb, tömörebb és súlyosabb megjelenésű, mint a fizikai test fénygömbje.

Don Juan elmagyarázta, hogy a test és az energiatest két energiamező halmaz, melyet egymáshoz présel egy különös összeragasztó erő. Vég nélkül hangsúlyozta, hogy az erő, amely az energiamezőknek ezt a csoportját összeköti, az ősi mexikói varázslók szerint a legtitokzatosabb erő az univerzumban.
 

Személyes véleménye az volt, hogy ez a világegyetem tiszta lényege, a végösszege mindannak, ami van.
 
Azt állította, hogy a fizikai test és az energiatest az egyetlen ellensúlyozott energiaalakzat az emberi lények birodalmában. Emiatt nem fogadott el semmilyen más kettősséget, csak azt, ami e kettő között van. Úgy tartotta, hogy a test és az elme, a lélek és a testiség közti kettősséget pusztán az elme fűzte össze, és az elméből származik mindenféle energetikai alap nélkül. 

Don Juan azt mondta, hogy a fegyelmen keresztül bárki közelebb hozhatja az energiatestet a fizikai testhez. A kettő közti távolság rendszerint hatalmas. Mihelyst az energiatest egy bizonyos hatótávolságon belül van, mely mindegyikünknél egyénenként változik, a fegyelmen keresztül bárki a fizikai test pontos másává alakíthatja azt, azaz egy háromdimenziós szilárd lénnyé. Innen származik a varázslók képzete a másikról
vagy a dupláról. A fegyelem ugyanezen folyamatán keresztül, bárki ugyanígy átalakíthatja háromdimenziós szilárd fizikai testét az energiatest tökéletes másává, azaz egy éteri energiatöltetté, amely, mint minden energia, láthatatlan az emberi szem számára.

Amikor don Juan mindezt elmondta nekem, az volt a reakcióm, hogy megkérdeztem, egy mitikus állítást ír-e le? Azt felelte, hogy a varázslók körül nincs semmi mitikus. A varázslók gyakorlatias lények, és amit leírtak, az mindig valami egészen józan, evilági dolog volt. Őszerinte azért nehéz felfogni, amit a varázslók csináltak, mert ezek egy másik megismerési rendszerből származtak.

Azon a napon ott Közép-Mexikóban, a háza mögött ülve, don Juan azt mondta, hogy az energiatest kulcsfontosságú mindenben, ami történik az életemben. Energetikai tényként látta, hogy az energiatestem ahelyett, hogy távolodna tőlem, ahogy rendszerint szokta, most nagy sebességgel közelít felém.

– Mit jelent az, hogy közelít felém, don Juan?

– Azt, hogy valami laposra fog verni – mondta mosolyogva. – Hatalmas mértékű kontroll fog belépni az életedbe, de nem a tiéd, hanem az energiatesté.

– Úgy érted don Juan, hogy valamilyen külső erő fog irányítani?

– Rengeteg külső erő irányít téged ebben a pillanatban. Az a kontroll, amiről beszélek, kívül van a nyelv hatókörén. Ez a te uralmad, és ugyanakkor mégsem az. Nem lehet besorolni, de kétségkívül meg lehet tapasztalni. És mindenekelőtt kétségkívül lehet irányítani. Emlékezz erre: irányítani lehet, természetesen a te teljes hasznod érdekében, ami ismét nem a te hasznod, hanem az energiatesté. Az energiatest viszont te vagy, úgyhogy ezt örökké folytathatnánk, mint a farkát kergető kutya, ha megpróbálnánk megmagyarázni. A nyelv erre alkalmatlan. Ezek az élmények túl vannak a szintaxison.

A sötétség nagyon gyorsan leereszkedett, és a fák lombozata, ami nem sokkal ezelőtt még ragyogó zöld volt, most nagyon sötét és súlyos lett. Don Juan azt mondta, hogyha alaposabban szemügyre veszem a lombkorona sötétségét, egyfajta szemem sarkából vetett oldalpillantással, anélkül, hogy élesre állítanám a tekintetemet, egy elillanó árnyékot fogok látni, amint keresztezi a látómezőmet.

– Ez a megfelelő napszak ahhoz, amit kérek tőled. Egy kis időbe telik, amíg összeszeded magadban a megfelelő figyelmet. Ne hagyd abba, amíg el nem kapod az elillanó fekete árnyékot!

Valóban láttam néhány szokatlan fekete árnyékot a fák lombkoronájára vetülni. Lehetett akár egyetlen árnyék is, ami oda-vissza mozgott vagy lehetettek különböző elillanó árnyékok, amik balról jobbra, jobbról balra, vagy egyenesen fölfelé mozogtak a levegőben. Nekem hatalmas, kövér, fekete halaknak tűntek. Olyan volt, mintha egy óriási kardhal szállna a levegőben. Elmerültem a látványban. Végül megijesztett. Túl sötét lett ahhoz, hogy lássam a lombokat, az elillanó fekete árnyékokat mégis láttam.

– Mi ez, don Juan? Elillanó fekete árnyékokat látok mindenhol!

– Ó, a világegyetem általában véve felmérhetetlen, nem lineáris és kívül esik a szintaxis birodalmán. Az ősi Mexikó varázslói voltak az elsők, akik látták ezeket az elillanó árnyékokat, és követték őket mindenfelé. Látták őket úgy, ahogy te látod őket, és látták őket az univerzumban áramló energiaként is. És felfedeztek valami transzcendentálisat.

Elhallgatott és rám nézett. A szünetei tökéletesen voltak időzítve. Mindig elhallgatott, amikor a szavain csüngtem.

– Mit fedeztek fel, don Juan? – kérdeztem.

– Felfedezték, hogy van egy élettársunk – mondta olyan tisztán, amennyire csak tudta. – Van egy ragadozónk, aki a kozmosz mélyéről jött és átvette az uralmat az életünk felett. Az emberi lények a foglyaik. A ragadozó a mi urunk és mesterünk. Engedelmessé és tehetetlenné tettek minket. Ha tiltakozni akarunk, elhallgattatja a tiltakozásunkat. Ha önállóan akarunk cselekedni, megköveteli, hogy ne tegyük. 

Nagyon sötét volt körülöttünk és úgy tűnt, ez megnyirbálta a megnyilvánulási kedvemet. Ha nappal lett volna, halálra nevettem volna magam. A sötétben elég gátlásosnak éreztem magam.

– Koromsötét van körülöttünk – mondta don Juan –, de ha a szemed sarkából figyelsz, továbbra is látni fogsz illanó árnyakat, amint körülötted mindenhol ugrálnak.

Igaza volt. Még mindig láttam őket. Mozgásuk elszédített. Don Juan felkapcsolta a lámpát, és ez úgy tűnt, mindent szertefoszlatott.
 


Hártyavékony határok?



– Kizárólag a saját erőfeszítésedből elérkeztél ahhoz, amit az ősi Mexikó sámánjai a témák témájának neveztek.

Egész idő alatt kerülgettem a forró kását, célozgatva arra, hogy valami fogságban tart minket. Valóban foglyok vagyunk! Ez egy energetikai tény volt az ősi Mexikó varázslói számára.

– Miért vette át ez a ragadozó így az irányítást, ahogy leírod, don Juan? – kérdeztem. – Kell lennie logikus magyarázatnak!

– Van magyarázata – felelte don Juan –, ami a legegyszerűbb magyarázat a világon. Azért vették át az irányítást, mert ennivaló vagyunk a számukra, és könyörtelenül kisajtolnak minket, mivel mi vagyunk a táplálékuk.
Pont úgy, ahogy mi tyúkokat tenyésztünk tyúkketrecekben, gallineros, úgy tenyészt minket a ragadozó emberketrecekben, humaneros. Így az élelmük mindig elérhető a számukra.

Éreztem, hogy hevesen rázom a fejemet. Nem tudtam kifejezni tökéletes nyugtalanság és
elégedetlenségérzetemet, de a testem mozgott, hogy a felszínre hozza. Részemről mindenfajta szándékosság nélkül tetőtől talpig remegtem.
 

– Nem, nem, nem, nem – hallottam magamat. – Ez képtelenség, don Juan. Amit mondasz, az rettenetes. Ez egyszerűen nem lehet igaz, sem a varázslók, sem az átlagemberek, sem senki számára.
 

– Miért nem? – kérdezte don Juan csendesen. – Miért nem? Azért mert felbőszít téged?
 

– Igen, ez engem felbőszít! – vágtam vissza. – Ezek az állítások felháborítóak!
 

– Nos, még nem hallottad az összes állítást. Várj még egy kicsit, és nézd meg, hogy érzed majd magad. Egy gyors légicsapásnak foglak alávetni. Azaz hatalmas támadásnak teszem ki az elmédet, és te nem kelhetsz fel, és nem mehetsz el, mivel fogva vagy. Nem azért mert én fogva tartalak, hanem mert valami benned meg fogja hogy elmenj, míg egy másik részed tényleg tombolni fog. Úgyhogy készítsd fel magad!


Éreztem, hogy van bennem valami, ami bűnhődni akar. Don Juannak igaza volt. A világért sem hagytam volna el a házat. Ugyanakkor egy cseppet sem szerettem a lehetetlenségeket, amikkel elárasztott engem.
 

– Az elemző elmédhez akarok fordulni – mondta don Juan. – Gondolkozz el egy pillanatra, és mondd meg nekem, hogyan magyaráznád meg a mérnökember intelligenciája és hitrendszerei ostobasága, vagy az ellentmondásos viselkedése közti ellentmondást? A varázslók úgy tartják, hogy a ragadozók adták nekünk hitrendszereinket, a jó és a rossz eszméjét, társadalmi szokásainkat. Ők azok, akik felállították reményeinket, várakozásainkat és álmainkat sikerről és bukásról. Mohóságot, kapzsiságot és gyávaságot adtak nekünk. A ragadozók tesznek minket önelégültté, szokások rabjaivá és egoistává.
 

– De hogyan tudják ezt megcsinálni, don Juan? – kérdeztem. Valahogy tovább dühített, amit mondott. – Ezeket suttogják a fülünkbe, miközben alszunk?
 

– Nem, nem így csinálják. Ez ostobaság! – mondta don Juan mosolyogva. – Ennél végtelenül hatékonyabbak és szervezettebbek. Annak érdekében, hogy engedelmesek jámborak és gyengék maradjunk, a ragadozók egy elképesztő manőverbe kezdtek – elképesztő, egy harcoló stratéga nézőpontjából.

Iszonyú azoknak a szempontjából, akik elszenvedik. Nekünk adták az elméjüket! Hallasz engem? A ragadozók nekünk adták az elméjüket, ami a mi elménkké vált. A ragadozók elméje cikornyás, ellentmondásos, morózus, teli félelemmel, hogy bármelyik pillanatban felfedezhetik.
 

– Tudom, hogy habár soha nem szenvedtél éhségtől – folytatta –, aggódsz az élelem miatt, ami nem más, mint a ragadozó aggodalma, hogy a manővere bármelyik pillanatban lelepleződhet, és akkor nem kap több ennivalót. Az elmén keresztül, ami végül is az ő elméjük, a ragadozók bármit befecskendeznek az emberi lények életébe, ami számukra megfelelő. Ily módon biztosítják a biztonság egy fokát, mely ütközőként szolgál félelmeik ellen.

– Nem arról van szó, hogy mindezt nem tudom elfogadni, úgy ahogy van – mondtam. – El tudnám, de van valami olyan utálatos benne, ami igazság szerint undorít. Arra kényszerít, hogy ellentmondó álláspontra helyezkedjek. Hogyha tényleg esznek minket, hogyan teszik?

Don Juan szélesen elmosolyodott. Csakúgy hízott a mája. Elmagyarázta, hogy a varázslók fénylő energialabdáknak látják a csecsemőket, melyek a tetejüktől az aljukig be vannak borítva egy fénylő bevonattal, ami olyan, mint egy szorosan az energiagubójukhoz simuló képlékeny burok. Azt mondta, hogy a tudomás ragyogó bevonata az, amit a ragadozók fogyasztanak, és mire egy emberi lény eléri a felnőttkort, tudomásának ragyogó bevonatából nem marad több egy vékony szegélynél, ami a talajtól a lábujjak tetejéig ér. Ez a szegély lehetővé teszi az emberiség számára, hogy életben maradjon, de épp hogy csak.
Mintha álomban lettem volna, hallottam, ahogy don Juan Matus elmagyarázza, hogy tudomása szerint az emberi faj az egyetlen faj, amelynél a tudomás ragyogó bevonata kívül van a fénylő gubón. Így aztán könnyen zsákmányává válik egy övétől különböző rendszerű tudomásnak, mint például a ragadozó súlyos tudomásának.
 

Aztán eddigi kijelentései közül a legrombolóbbat tette. Azt mondta, hogy a tudomásnak ez a keskeny szegélye az öntükrözés központja, ahol az ember jóvátehetetlenül megragadt. Öntükrözésünkön játszva, ami a tudomás egyetlen darabja, ami számunkra megmaradt, a ragadozók fellobbantják a tudomást, majd könyörtelen, ragadozói módon elfogyasztják azt. Értelmetlen problémákat adnak nekünk, melyek növekedésre késztetik a tudomás lángját, és ily módon tartanak életben bennünket a maguk számára, hogy álgondjaink energetikai fellobbanásával táplálkozzanak.
Kellett, hogy legyen valami abban, amit don Juan mondott, mert olyan pusztító volt a számomra, hogy ezen a ponton igazság szerint émelyegni kezdett a gyomrom.
Egy pillanatnyi szünet után, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy rendbe jöjjek, megkérdeztem don Juantól: – De miért van az, hogy az ősi Mexikó varázslói, és a mai varázslók is mind, habár látják a ragadozókat, mégsem tesznek ellenük semmit?

– Nincs semmi, amit te és én tehetnénk ellenük – mondta don Juan komor, szomorú hangon. – Mindössze annyit tehetünk, hogy addig a pontig fegyelmezzük magunkat, ahol már nem érintenek meg bennünket. Hogy kérhetnéd embertársaidtól, hogy vessék alá magukat ennek a kérlelhetetlen fegyelemnek?

Kinevetnének és kigúnyolnának, az agresszívabbak pedig szarrá vernének. És nem annyira azért, mert nem hiszik el. Mélyen belül minden emberi lénynek ősi, zsigeri tudása van a ragadozók létezéséről.
Elemző elmém oda-vissza hintázott, mint egy jojó. Elment, visszajött, elment és újra visszajött. Bármi is volt, amit don Juan felvetett, abszurd volt és hihetetlen. Ugyanakkor rendkívül ésszerű dolog volt, és nagyon egyszerű.
Megmagyarázott mindenfajta emberi ellentmondást. amire csak gondolni tudtam. De hogyan veheti valaki mindezt komolyan? Don Juan egy lavina útjába lökött, ami örökre maga alá temethet.
 

A vészjósló érzés újabb hulláma tört rám. A hullám nem belőlem eredt, mégis hozzám kapcsolódott. Don Juan tett velem valamit, ami egyszerre volt rejtélyesen pozitív és rettenetesen negatív. Úgy éreztem, mintha egy vékony hártyát próbálna levágni, ami hozzám van tapadva. Rezzenéstelen tekintettel, mereven a szemembe nézett. Majd elfordította a tekintetét, és beszélni kezdett, anélkül, hogy rám nézett volna.
– Valahányszor veszélyes mértékben kétségek gyötörnek, csinálj valami gyakorlatiasat vele. Kapcsold le a lámpát. Fúrd át a sötétséget, derítsd ki, mit látsz!
Felállt, hogy lekapcsolja a lámpát. Megállítottam.
– Ne, ne, don Juan, ne oltsd el a lámpát! Jól vagyok.
Amit éreztem, rendkívül szokatlan volt a számomra: félelem a sötétségtől. A puszta gondolatától is ziháltam.
Határozottan tudtam valamit zsigerileg, de semmi pénzért nem mertem volna megérinteni vagy a felszínre hozni.
– Láttad az elillanó árnyékokat a fák előtt – mondta don Juan, miközben visszaült a székére. – Ez egész jó! Azt szeretném, ha látnád őket ebben a szobában. Nem látsz semmit. Pusztán elillanó képeket kapsz el. Van hozzá elég energiád.

Attól féltem, hogy don Juan mindennek ellenére feláll, és lekapcsolja a villanyt, amit meg is tett. Két másodperc múlva úgy üvöltöttem, ahogy torkomon kifért. Nemcsak hogy megpillantottam azokat az elillanó képeket, hanem hallottam is őket a fülemnél zümmögni. Don Juan kétrét görnyedt a nevetéstől, miközben felkapcsolta a lámpát.
– Micsoda szeszélyes alak! – mondta. – Egyrészt semmit sem hajlandó elhinni, másrészt abszolút gyakorlatias. El kell rendezned ezt a belső küzdelmet. Máskülönben felpuffadsz, mint egy nagy varangyosbéka és kidurransz.
 

Don Juan egyre mélyebbre és mélyebbre döfte belém a nyilát. – Az ősi Mexikó varázslói – mondta –, látták a ragadozót. Elnevezték a szökdelőknek, mivel átszökell a levegőn. Nem szép látvány. Egy nagy, áthatolhatatlanul sötét árny, ami a levegőn keresztülugrik. Aztán laposan elfekszik a földön. Az ősi Mexikó varázslói eléggé zavarban voltak azzal kapcsolatban, hogy mikor tűnt fel a Földön. Úgy vélték, hogy az ember egy időben teljes lény kellett hogy legyen, elképesztő éleslátással és a tudomás olyan hőstetteivel, melyek manapság mitologikus legendák. Aztán úgy tűnik, mindez eltűnt, és most itt van az agyoncsillapított ember.
Mérges akartam lenni, paranoiásnak akartam nevezni, de valahogy nem volt meg a meggyőződésem, ami általában ott volt közvetlenül lényem felszíne alatt. Valami bennem túl volt azon a ponton, hogy feltegyem magamnak a kedvenc kérdésemet: Mi van, ha mindaz, amit mond, igaz? Azon az éjszakán azokban a pillanatokban, amikor beszélt hozzám, a szívem mélyén tudtam, hogy minden, amit mond igaz, de ugyanekkor és ugyanazzal az erővel mindez maga volt a képtelenség.
 

– Mit mondasz, don Juan? – kérdeztem erőtlenül. A torkom összeszorult. Nehezen kaptam levegőt.

– Azt mondom, hogy ami ellenünk fellépett, az nem egy egyszerű ragadozó. Nagyon okos és nagyon jól szervezett. Módszeres eljárást követ, hogy tehetetlenné tegyen bennünket. Az ember, aki rendeltetése szerint mágikus lény, nem az többé. Egy átlagos húsdarab. Nincs más álom az ember számára, csak egy állat álma, akit azért tenyésztenek, hogy egy darab hús legyen belőle: elcsépelt, sablonos és félkegyelmű.

Don Juan szavai szokatlan testi reakciót váltottak ki belőlem, ami hányingerhez volt hasonlítható. Olyan volt, mintha ismét émelyegni kezdene a gyomrom, de a hányinger lényem mélyéből, a csontvelőmből származott. 
Önkéntelenül rázkódni kezdtem. Don Juan a vállamnál fogva erőteljesen megrázott. Éreztem, ahogy a nyakam előre-hátra inog don Juan fogásának a hatására. Mozdulata azonnal lecsillapított. Úgy éreztem, több önuralmam van.
 

– Ez a ragadozó, ami természetesen egy szervetlen lény – mondta don Juan –, nem teljesen láthatatlan a számunkra, mint a többi szervetlen. Azt hiszem, gyerekkorunkban látjuk őket, de olyan ijesztőek, hogy úgy döntünk, nem gondolunk rájuk. A gyerekek természetesen ragaszkodhatnak ahhoz, hogy a látványra koncentráljanak, de körülöttük mindenki más le fogja beszélni őket róla, hogy ezt tegyék.
– Az egyetlen alternatíva, ami az emberiség számára megmaradt, a fegyelem – folytatta. – Egyedül a fegyelem rettenti el őket.

De a fegyelem alatt nem szigorú szokásokat értek. Nem arra gondolok, hogy kelj fel minden reggel fél hatkor, és addig csurgasd magadra a hideg vizet. amíg el nem kékülsz. A varázslók fegyelmen azt a képességet értik, hogy higgadtan néznek szembe azokkal a furcsaságokkal, amik nincsenek benne az elvárásaikban. Számukra a fegyelem művészet: annak a művészete, hogy szemrebbenés nélkül néznek szembe a végtelennel, és nem azért, mert erősek és edzettek, hanem mert tele vannak csodálattal.
 

– Mi módon lehet a varázslók fegyelme elrettentő? – kérdeztem.

– A varázslók azt mondják, hogy a fegyelem élvezhetetlenné teszi a tudomás ragyogó bevonatát a szökdelők számára – mondta don Juan az arcomat fürkészve, mintha a hitetlenkedés jelét keresné. – Az eredmény az, hogy a ragadozók megzavarodnak. Úgy vélem, egy ehetetlen ragyogó bevonat nem része a kogníciójuknak. Miután összezavarodtak, nem marad más lehetőségük, mint felhagyni gyalázatos tevékenységükkel.

– Ha a ragadozók egy ideig nem eszik a tudomásunk ragyogó bevonatát, akkor az növekedni fog. A végsőkig leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy a varázslók fegyelmük segítségével elég ideig távol tartják maguktól a ragadozókat ahhoz, hogy az lehetővé tegye tudomásuk ragyogó bevonatának, hogy a lábujjaik szintjénél magasabbra nőjön. Ha egyszer a lábujjak szintje fölé ér, visszanövekszik egészen a természetes méretéig. Az ősi Mexikó varázslói úgy mondták, hogy a tudomás ragyogó bevonata olyan, mint egy fa. Ha nem nyesik, természetes méretére és térfogatára nő. Amint a tudomás a lábujjak szintje fölé ér, hatalmas érzékelési manőverek válnak maguktól értetődővé.

– Az ősi idők varázslóinak ragyogó fortélya az volt, hogy fegyelemmel terhelték le a szökdelő elmét. Rájöttek, hogyha belső csenddel terhelik meg a szökdelő elmét, az idegen beültetés elmenekül, ezzel teljes bizonyosságát adva bármely gyakorlónak, aki ezt a műveletet végrehajtja, hogy az elme idegen eredetű.

Az idegen beültetés vissza fog térni, erről biztosíthatlak, de nem olyan erősen, és kezdetét veszi egy folyamat, amiben a szökdelő elme menekülése megszokottá válik, míg egy nap örökre el nem megy. Egy igazán szomorú napon! Az az a nap, amikor a saját eszközeidre kell támaszkodnod, ami kis híján nulla. Nincs senki, aki megmondja, mit csinálj.

Nincs többé idegen eredetű elme, hogy diktálja a hülyeségeket, amikhez hozzászoktál.

– A tanítóm, Julián nagual, figyelmeztette minden tanítványát, hogy ez a legnehezebb nap a varázsló életében, mivel a valódi elmét, ami hozzánk tartozik, tapasztalataink összességét az élethossznyi uralom félénkké, bizonytalanná és megbízhatatlanná tette. Személy szerint azt mondanám, a varázslók igazi csatája abban a  pillanatban kezdődik.

A többi csupán felkészülés.
 

Őszinte izgalom fogott el. Többet akartam tudni, egy különös érzés mégis lármázott bennem, hogy hagyjam abba. Baljós következményekre és büntetésre utalt, mintha az Úr haragja ereszkedett volna rám, amiért megbolygattam valami olyat, amit maga az Isten fátyolozott el. Hatalmas erőfeszítést tettem, hogy a kíváncsiságom győzzön.
– M-m-mit értesz azon, hogy megterhelni a szökdelő elmét? – hallottam magam.
– A fegyelem végtelenül megterheli az idegen elmét. Ezért fegyelmük révén a varázslók legyőzik az idegen beültetést.
 

Állításai a hatalmukba kerítettek. Úgy gondoltam, don Juan vagy igazolhatóan elmebeteg, vagy valami olyan félelmetes dolgot mond, ami megdermeszt bennem mindent. Észrevettem azonban, hogy milyen gyorsan összegyűjtöttem az energiámat ahhoz, hogy visszautasítsak mindent, amit mondott. Egy pillanatnyi pánik után nevetni kezdtem, mintha don Juan valami viccet mondott volna nekem. Még hallottam is, amint azt mondom: – Don Juan, don Juan, javíthatatlan vagy!
Úgy tűnt, don Juan ért mindent, amit átélek. Megcsóválta a fejét, és tettetett kétségbeeséssel az égre emelte a tekintetét.
 

– Olyan javíthatatlan vagyok – mondta –, hogy adok a szökdelő elmének, amit magadban hordasz, még egy lökést. Felfedem neked a varázslás egyik legkülönlegesebb titkát. Egy olyan megállapítást fogok neked leírni, aminek bebizonyítása és megerősítése több ezer évébe került a varázslóknak.
Rám nézett és kajánul elmosolyodott. – A szökdelő elme örökre elmenekül, amikor egy varázslónak sikerül megragadnia azt a rezgőerőt. ami mint energiamezők halmazát összetart minket. Ha egy varázsló elég hosszan fenntartja ezt a nyomást, a szökdelő elme vereséget szenved és elmenekül. És pontosan ez az, amit tenni fogsz: belekapaszkodsz az energiába, ami összetart téged.
 

A legérthetetlenebb módon reagáltam, amit csak el tudok képzelni. Valami bennem tényleg rázkódott, mintha meglöktek volna. Alaptalan rettegés fogott el, amit azonnal kapcsolatba hoztam vallásos neveltetésemmel.
 

Don Juan tetőtől talpig végigmért.
 

– Isten haragjától félsz, igaz? Legyél nyugodt, hogy ez nem a te félelmed. Ez a szökdelő félelme, mivel tudja,hogy pontosan azt fogod tenni, amit mondok neked.
 

Szavai egyáltalán nem nyugtattak meg. Még rosszabbul éreztem magam. Akaratlanul rángatóztam, és nem tudtam megállítani.
 

– Ne izgulj! – mondta don Juan nyugodtan. – Biztosan tudom, hogy ezek a rohamok nagyon gyorsan elmúlnak.
 

A szökdelő elmének nincs semmiféle összpontosító-képessége.
 

Egy pillanat múlva minden megszűnt, ahogy don Juan előre megmondta. Szépítés lenne, ha ismét azt mondanám, hogy össze voltam zavarodva. Ez volt életemben az első alkalom – don Juannal vagy nélküle –, hogy azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Fel akartam kelni a székből, hogy járjak egyet, de halálosan féltem. Teli voltam ésszerű állításokkal, és ugyanakkor gyermeki félelem töltött el. Elkezdtem mély lélegzeteket venni, miközben hideg verítékben úszott az egész testem. Valahogy magamra szabadítottam egy rendkívül borzalmas látványt: fekete, elillanó árnyékok ugráltak körülöttem mindenhol, bárhová fordultam.

Behunytam a szememet, és a szék karfájának támasztottam a fejem. – Nem tudom mit gondoljak, don Juan. Ma este igazán sikerült összezavarnod.
– Egy belső harc dúl benned. Lényed legmélyén tudod, hogy nem tudod visszautasítani az egyezséget, hogy egy nélkülözhetetlen részed, tudomásod ragyogó bevonata felfoghatatlan táplálékforrásul szolgáljon természetüknél
fogva felfoghatatlan entitások számára. Egy másik részed pedig teljes erejével szembeszáll ezzel a helyzettel.

– A varázslók forradalma az, hogy elutasítják az olyan megállapodások tiszteletben tartását, amikben nem vettek részt. Soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy beleegyezem-e, hogy másfajta tudomású lények megegyenek.

Szüleim csak azért hoztak világra, hogy étel legyek, mint ők, és itt ér véget a történet.


 

Mindennapi kenyerünk

vagy Babe


Don Juan felállt a székéről és kinyújtóztatta a karját és a lábát. – Órák óta ülünk itt. Ideje bemennünk a házba. Eszem valamit. Velem tartasz?
Elhárítottam. A gyomrom háborgott.
– Azt hiszem jobban tennéd, ha lefeküdnél – mondta. – A légicsapás letarolt.
Nem kellett kétszer mondania. Bezuhantam az ágyamba, és aludtam, mint bunda.
 

Otthon, ahogy telt az idő, a szökdelők ideája életem egyik fő komplexusává vált.

Eljutottam arra a pontra, hogy úgy éreztem, don Juannak teljesen igaza van velük kapcsolatban. Akármilyen keményen is próbálkoztam, nem tudtam megszabadulni a logikájától. Minél többet gondolkodtam róla, és minél többet beszéltem magammal és embertársaimmal, és minél inkább megfigyeltem magamat és őket, annál erősebb lett a meggyőződésem, hogy valami képtelenné tesz bennünket minden cselekedetre, párbeszédre vagy gondolatra, aminek nem az én van a gyújtópontjában. Nekem, csakúgy mint mindenki másnak, akit ismertem vagy akivel beszéltem, csak az énre volt gondja. Mivel nem tudtam semmilyen magyarázatot találni egy ilyen egyetemes homogenitásra, úgy véltem, don Juan gondolatmenete a legalkalmasabb arra. hogy megmagyarázza a jelenséget.
 

Olyan mélyen, amennyire csak tudtam, mítoszok és legendák olvasásába ástam magam. Olvasás közben tapasztaltam valamit, amit soha nem éreztem korábban: mindegyik könyv, amit olvastam, mítoszok és legendák interpretációja volt. Mindegyik könyvben egy homogén elme volt kitapintható. A stílus különbözött, de a szavak mögötti hajtóerő egyöntetűen ugyanaz volt: még ha a téma olyan elvont is volt, mint egy mítosz vagy egy legenda, a szerzőknek mindig sikerült beilleszteniük önmagukról szóló kijelentéseket. A könyvek mögötti egynemű hajtóerő nem a könyvek meghatározott témája volt, hanem az önkiszolgálás. Ezt soha nem éreztem korábban.
 

Reakciómat don Juan hatásának tulajdonítottam. Az elkerülhetetlen kérdés, amit feltettem magamnak, az volt: ő befolyásol, hogy így lássam ezt, vagy tényleg egy idegen elme diktál mindent, amit teszünk? Szükségszerűen ismét tagadásba estem, és őrülten váltottam tagadásról elfogadásra, elfogadásról tagadásra. Valami bennem tudta, hogy bármire is céloz don Juan, az energetikai tény, de valamilyen ugyanilyen fontos rész bennem meg azt tudta, hogy az egész hülyeség. Belső harcom végeredménye az a rossz előérzet lett, hogy valami veszélyes dolog fenyegetően közeledik felém.

Kiterjedt antropológiai kutatásokat folytattam a szökdelők témájában más kultúrákban, de sehol sem találtam semmilyen célzást. Ebben a kérdésben don Juan tűnt az egyetlen információforrásnak. A következő alkalommal, amikor meglátogattam, azonnal a szökdelők témájára váltottam.
– Mindent megpróbáltam, hogy ésszerűen viszonyuljak ehhez a témakörhöz, de nem tudok. Vannak pillanatok, amikor teljesen egyetértek veled a ragadozókkal kapcsolatban.
– Összpontosítsd a figyelmedet az elillanó árnyékokra, amiket tényleg látsz – mondta don Juan mosolyogva.

Azt mondtam neki. hogy ezek az elillanó árnyékok fogják racionális életem végét jelenteni. Mindenhol látom őket. Mióta eljöttem a házából, képtelen voltam sötétben aludni. Égő lámpa egyáltalán nem zavart az alvásban. Azonban abban a pillanatban, hogy eloltottam a fényt, minden ugrálni kezdett körülöttem. Sosem láttam teljes formát vagy alakot.

Csak elillanó fekete árnyakat.

– A szökdelő elme nem hagyott el – mondta don Juan –, de súlyosan megsérült. Minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy újrarendezze a veled való kapcsolatát. De valami örökre elszakadt benned. A szökdelő tudja ezt.
A valódi veszély az, hogy a szökdelő elmének esetleg sikerül azzal győznie, hogy az aközötti ellentmondással játszva, amit én mondok és ő mond, kifáraszt és arra kényszerít, hogy kiszállj.

– Látod, a szökdelő elmének nincs versenytársa – folytatta. – Amikor javasol valamit, egyetért a saját javaslatával, és elhiteti veled, hogy csináltál valami érdemlegeset. A szökdelő elme azt fogja neked mondani, hogy amit Juan Matus mond neked, az merő képtelenség, és aztán ugyanez az elme egyet fog érteni a saját állításával: „Igen, hát persze hogy képtelenség” fogod majd mondani. Ily módon győznek le minket.

– A szökdelők nélkülözhetetlen részei a világegyetemnek, és olyannak kell őket venni, amilyennek – félelmetesnek, rettenetesnek. Rajtuk keresztül tesz minket próbára az univerzum.
 

– Energetikai szondák vagyunk, amiket az univerzum hozott létre – folytatta don Juan, mintha nem lenne tudatában a jelenlétemnek –, és mivel olyan energiának vagyunk a birtokában, aminek van tudomása, mi vagyunk az eszközök, amiknek a révén a világegyetem önmaga tudatára ébred. A szökdelők a kérlelhetetlen kihívók. Nem vehetjük őket másképp. Ha ezt sikerül megtennünk, a világegyetem engedélyezi a folytatást.
 

Szerettem volna, ha don Juan többet mond, de csak annyit tett hozzá: – A légicsapás befejeződött, amikor a legutóbb itt jártál, most már csak jó sokat tudnál beszélni a szökdelőkről. Itt az ideje egy másfajta műveletnek.

Azon az éjszakán nem tudtam aludni. A kora reggeli órákban sikerült elszenderednem, amíg don Juan ki nem rángatott az ágyból, és kirándulni nem vitt a hegyekbe. Ahol élt, a táj elrendezése nagyban különbözött a sonorai sivatagtól, de don Juan azt mondta, ne engedjem át magam az összehasonlítgatásnak, mert negyed mérföld gyaloglás után a világ minden tája pontosan ugyanolyan.

– A látványosságok autós embereknek valók – mondta. – Nagy sebességgel haladnak, anélkül, hogy bármiféle erőfeszítést tennének. A látványosságok nem gyalogosoknak vannak. Például ha autóban ülsz, esetleg látsz egy hatalmas hegyet, aminek a látványa lenyűgöz a szépségével. Ugyanennek a hegynek a látványa nem fog ugyanígy lenyűgözni, amikor gyalogolsz; másképp lesz rád nagy hatással, különösen akkor, ha meg kell másznod, vagy meg kell kerülnöd.


 

("Az út az" - Békés Harcos útja)



Nagyon meleg volt aznap reggel. Egy száraz folyómederben sétálniuk. Volt egy közös vonása ennek a völgynek és sonorai sivatagnak: a milliónyi rovar. Mindenhol szúnyogok és legyek voltak körülöttem, melyek zuhanóbombázókként vették célba az orrlyukamat, a szememet és a fülemet. Don Juan azt mondta, ne fordítsak figyelmet a zúgásukra.

– Ne próbáld őket elhessegetni a kezeddel – mondta határozottan. – Szándékold el őket. Állíts fel energiakordont magad körül. Légy csöndben, és csendedből fel fog épülni a kordon. Senki sem tudja. hogy ez hogyan történik.
Ez egyike azoknak a dolgoknak, amiket a régi varázslók energetikai tényeknek hívtak. Állítsd le a belső párbeszéded! Ennyi az egész.

– Szeretnék a figyelmedbe ajánlani egy furcsa elképzelést – folytatta, ahogy előttem gyalogolt.
 

Fel kellett gyorsítanom a lépteimet, hogy közelebb kerüljek hozzá, nehogy lemaradjak valamiről, amit mond.

– Hangsúlyoznom kell, hogy ez a furcsa elképzelés végtelen ellenállásba fog ütközni benned – mondta. – Előre szólok, hogy nem fogod könnyen elfogadni. De az a tény, hogy furcsa, nem kéne hogy elrettentsen.

Társadalomtudós vagy. Ennél fogva mindig nyitott az agyad a vizsgálódásra, nem így van?
Don Juan szemtelenül tréfát űzött belőlem. Tudtam, de nem zavart. Talán annak köszönhetően, hogy olyan gyorsan haladt, és hatalmas erőfeszítést kellett tennem, hogy lépést tartsak vele, gúnyos megjegyzése lepattant rólam, és ahelyett hogy ingerültté tett volna, megnevettetett. Teljes figyelmemet arra összpontosítottam, amit mondott, és a rovarok többé nem zavartak, vagy azért, mert energiakordont szándékoltam magam köré, vagy azért, mert úgy lekötött a don Juanra figyelés, hogy nem törődtem többé a zümmögésükkel.

– A furcsa elképzelés az – mondta lassan, szavai hatását méricskélve –, hogy úgy tűnik, ezen a Földön minden emberi lénynek pontosan ugyanolyanok a reakciói, a gondolatai és az érzései. Úgy tűnik, hogy ugyanazokra az ingerekre többé-kevésbé ugyanúgy reagál mindenki. A nyelv, amit beszélünk, elhomályosítja ezeket a reakciókat, de ha ezt lekaparjuk róla, akkor pontosan ugyanazok a reakciók ostromolnak minden emberi lényt a Földön. Szeretném, ha ez kíváncsivá tenne, természetesen mint társadalomtudóst, és megvizsgálnád, hogy el tudsz-e számolni szabályszerűen egy ilyen homogenitással.

Don Juan egy sor növényt gyűjtött össze. Néhányukat alig lehetett látni. Inkább a moszatok és mohák csoportjához tartoztak. Nyitva tartottam a zsákját, és nem beszéltünk többet. Amikor elég növény gyűlt össze, a ház felé vette az irányt, és olyan gyorsan ment, ahogy csak tudott. Azt mondta, meg akarja tisztítani, szét akarja válogatni és megfelelő rendbe akarja rakni a növényeket, mielőtt túlságosan kiszáradnának.

Mélyen elmerültem a feladaton való töprengésbe, amit felvázolt nekem. Azzal kezdtem, hogy megpróbáltam számba venni magamban, ismerek-e valamilyen cikket vagy tanulmányt, ami erről a témáról szól. Úgy gondoltam, hogy kutatómunkát kell végeznem, és úgy döntöttem: azzal kezdem, hogy elolvasok minden elérhető munkát a nemzeti karakterekről. Vaktában lelkesedni kezdtem a témáért, és azonnal haza akartam indulni, mivel a szívemre akartam venni a feladatot, de mielőtt elértük volna a házát, don Juan leült egy völgyre néző magas sziklapárkányra. Egy ideig nem mondott semmit. Nem volt kifulladva. El sem tudtam képzelni, miért állt meg és ült le.
 

– A mai nap feladata a számodra – szólalt meg hirtelen baljóslatúan –, az egyik legtitokzatosabb dolog a varázslásban, valami olyan, ami túl van a nyelven és a magyarázatokon. Ma gyalogoltunk és beszélgettünk, mivel a varázslás misztériumát evilági dolgokkal kell tompítani. A semmiből kell jönnie és oda is kell visszatérnie. Ez a harcos-utazók művészete: észrevétlenül jutni át a tű fokán. Úgyhogy készülj fel azzal, hogy nekitámasztod a hátad ennek a sziklafalnak, olyan messze a peremtől, amennyire csak lehet. Itt leszek veled arra az esetre, ha elájulnál vagy lezuhannál.

– Mire készülsz, don Juan? – kérdeztem, és ijedelmem olyan nyilvánvaló volt, hogy észrevettem és lehalkítottam a hangomat.
– Azt szeretném, ha keresztbe raknád a lábadat és belépnél a belső csendbe. Tegyük fel, hogy ki akarod deríteni, milyen cikkeket keress ahhoz a tudományos környezetedben, hogy megcáfolhasd vagy igazolhasd azt, amire megkértelek. Lépj be a belső csendbe, de ne aludj el! Ez nem a tudomás sötét tengerén keresztül való utazás lesz.
 

Ez belső csendből való látás lesz.

Elég nehéz volt úgy belépnem a belső csendbe, hogy nem alszom el. Csaknem leküzdhetetlen alvásvággyal viaskodtam. Végül sikerült, és azon találtam magam, hogy a körülöttem lévő áthatolhatatlan sötétségből a völgy fenekét nézem.

Aztán valami olyat láttam, ami a csontvelőmig hatolt. Láttam, ahogy egy hatalmas, talán négy és fél méteres árnyék átszökken a levegőn, majd egy néma huppanással földet ér. A csontjaimban éreztem a huppanást, de nem hallottam.
– Igazán súlyosak – mondta don Juan a fülembe. A bal karomnál lógva tartott, olyan erősen, amennyire csak tudott.

Láttam valamit, ami olyan volt, mint egy sárárnyék, ami ide-oda tekergőzik a földön, majd ismét ugrik egy hatalmasat, talán tizenöt méter hosszút, és ugyanazzal a baljóslatú néma huppanással ér földet. Küzdöttem, hogy ne veszítsem el az összpontosító-képességemet. Jobban meg voltam rémülve, minthogy azt ésszerűen érzékeltetni tudnám.

Szememet a völgy alján ugráló árnyékon tartottam. Aztán egy nagyon különös zúgást hallottam, ami olyan volt, mintha szárnycsapások és egy rádió zúgása keveredne, aminek nem sikerült teljesen befognia a rádióadó frekvenciáját. Az ezt követő huppanás felejthetetlen volt. A velőnkig megrázott minket don Juannal – egy óriási fekete árny ért földet közvetlenül a lábunk előtt.

– Ne rémülj meg! – mondta don Juan ellentmondást nem tűrően. – Tartsd fenn a belső csended, és el fog menni.

Tetőtől talpig reszkettem. Világosan tudtam, hogyha nem tartom fenn a belső csendemet, a sárárnyék beborít, mint egy takaró és megfojt. Anélkül, hogy a sötétséget elveszítettem volna magam körül, a legmagasabb hangomon sikítottam.

Soha nem voltam még ennyire dühös, ilyen tökéletesen frusztrált. A sárárnyék ismét ugrott egyet, jól láthatóan a völgy aljára. A lábaimat rázva tovább sikítottam. Le akartam rázni, bármi is volt az, ami meg akart enni. Idegességem olyan erőteljes volt, hogy elvesztettem az időérzékemet. Talán el is ájultam.
 

Amikor magamhoz tértem, az ágyamon feküdtem don Juan házában. Jéghideg vízbe áztatott törülköző volt a homlokom köré csavarva. Forró voltam a láztól. Don Juan egyik női társa alkohollal dörzsölte be a hátamat, a mellkasomat és a homlokomat, de nem lettem jobban tőle. A hőség, amit éreztem, a belsőmből eredt. A düh és a tehetetlenség gerjesztette.
 

Don Juan úgy nevetett, mintha ami velem történik, a legviccesebb dolog lenne a világon. Véget nem érően hahotázott.
– Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívedre veszed egy szökdelő látását – mondta.

Kézen fogott és a háza mögé vezetett, ahol teljesen felöltözve belemártott egy hatalmas dézsa vízbe, cipőstül, órástul, mindenestül.
– Az órám, az órám! – visítottam.
Don Juan rázkódott a nevetéstől. – Nem kéne órát hordanod, ha meglátogatsz – mondta. – Most tönkretetted az órádat!
Levettem az órámat és a dézsa mellé tettem. Eszembe jutott, hogy vízálló, és semmi baja nem lesz. A dézsába mártás rengeteget segített. Amikor don Juan kihúzott a jéghideg vízből, szert tettem valamennyi önuralomra.

– Ez a látvány abszurd! – ismételgettem, képtelenül arra, hogy bármi mást mondjak.

A ragadozó, amit don Juan leírt nekem, nem volt valami jóindulatú. Rendkívül erős, durva és közömbös volt.

Éreztem, hogy semmibe vesz minket. Kétségkívül korokkal ezelőtt eltiport minket, és ahogy don Juan mondta, gyengévé, sebezhetővé és engedelmessé tett. Levettem a vizes ruháimat, beburkolóztam egy poncsóba, leültem az ágyamra és valósággal halálra sírtam magam, de nem magam miatt. Megvolt a haragom, a hajlíthatatlan szándékom, hogy ne hagyjam magam megenni.

Embertársaimért sírtam, különösen az apámért. Addig a pillanatig nem is tudtam, hogy ennyire szerettem.


– Sosem volt esélye – halottam magam újra és újra ismételni, mintha a szavak nem lennének igazán az enyémek.


Szegény édesapám, a legfigyelmesebb lény, akit valaha ismertem, olyan tapintatos, olyan gyengéd, olyan tehetetlen.


 

Adam Wisniewski-Snerg: A Robot


 

Film: A sötét város


 

Film: A mátrix


 

URH: Kísérleti állat


 


 

* * * 

 

 

1 komment

Címkék: föld emberiség realitás beképzeltség tenyészet faj ragadozó önhittség kihasználás

A bejegyzés trackback címe:

https://durumdara.blog.hu/api/trackback/id/tr422461406

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tiburc 2012.09.16. 12:45:14

Ez az egész olyan ismerős...