...
Megpróbált felállni, de féltő kezek visszanyomták. Addigra harminc rendőr sereglett oda.
– Tudok járni – szólt. – Maga csak maradjon most nyugodtan – mondták neki.
Odahoztak mellé egy hordágyat, ráemelték, és egy nagy pléddel betakarták. – Tudok én járni – bizonygatta, miközben a tömeg közé utat vágva elszállították.
Egy nő elfehéredett, és motyogva elfordult:
- Ó, Istenem, de hisz ez borzasztó!
Egy apró kerek szemű férfi csak nézte, nézte, és közben nyalogatta a szája szélét. A mentő. Betolták a kocsiba. A gabardinos már ott volt.
Egy fehér köpenyes, nagyon tiszta kezű férfi:
– Hogy történt, kisasszony?
– Csak semmi kérdés! – vágott közbe a gabardinos.
– Biztonsági ügy. A kórház.
– Nekem vissza kell mennem dolgozni – mondta.
– Vetkőzzön le! – hangzott a válasz.
És életében először saját külön hálószobája volt.
Valahányszor nyílt az ajtó, látta, hogy rendőr áll odakinn.
És sokszor nyílt, hogy beengedje a katonai személyekkel roppant udvarias civileket, majd a civilekkel még udvariasabb katonai személyeket. Nem tudta, mit csinálnak itt, s azt sem, hogy mit akarnak. Minden nap millió kérdést tettek fel neki.
Látszólag soha nem beszéltek egymással, mert mindegyikük újra és újra ugyanazokkal a kérdésekkel jött elő.
– Mi a neve?
– Hány éves?
– Mikor született?
Kérdéseikkel néha meglepően furcsa irányba terelték.
– Lássuk a nagybátyját. Közép-európai nőt vett feleségül, nemde? Pontosabban milyen nemzetiségűt?
– Milyen kluboknak, illetve egyesületeknek volt a tagja? Aha! Most pedig halljuk, mi van azzal a 63. utcai Rinkeydinks bandával. Valójában ki áll a dolog mögött? – Aztán mindig csak ez a kérdés:
– Mit értett azon, amikor azt mondta, a csészealj beszélt magához?
Mire ő annyit mondott:
– Beszélt hozzám.
Erre ők:
– És azt mondta, hogy...
...ő ilyenkor csak rázta a fejét. Sokan kiabáltak vele, míg mások kedvesek voltak. Még soha senki nem volt ennyire kedves hozzá, hamarosan rájött azonban, hogy nem hozzá kedvesek.
Éppen csak azt akarták, hogy ellazuljon, gondoljon valami másra, hogy aztán váratlanul nekiszegezhessék a kérdést:
– Mit jelent az, hogy beszélt magához? Nemsokára olyan lett az egész, mint otthon, az anyjánál, vagy az iskolában, vagy akárhol máshol, ő meg csak ült csukott szájjal, és hagyta, hogy üvöltsenek.
Egy alkalommal órákon át egy kemény széken kellett ülnie, miközben lámpával a szemébe világítottak, és szomjaztatták. Odahaza, a hálószobaajtó fölött volt egy szellőző, s anya mindig égve hagyta a konyhában a lámpát, hogy a nyíláson át egész éjszaka, minden éjszaka bevilágítson hozzá, és ne féljen álmában. Így a fény egyáltalán nem zavarta. Elvitték a kórházból, és börtönbe zárták. Bizonyos szempontból nem volt rossz. A koszt. Az ágy is egészen jó volt. Az ablakon át látta az udvaron tornázó nők sokaságát.
Elmagyarázták neki, hogy azoknak ott mind sokkal keményebb a fekhelyük.
– Tudja, maga nagyon fontos ifjú hölgy.
Kezdetben ez hízelgett neki, de mint mindig, most is kiderült, hogy egyáltalán nem ő a fontos nekik. Csak próbálták megdolgozni. Egyszer aztán bevitték hozzá a csészealjat. Lelakatolt nagy faládában volt, wertheimzáras acéldobozba zárva. A csészealj önmagában csak néhány dekát nyomott, de mire így becsomagolták, két ember kellett hozzá, hogy felemelje, és négy fegyveres, hogy őrizze.
Újra kellett játszania az egészet, úgy, ahogy történt, miközben néhány katona tartotta feje fölött a csészealjat. Most azonban más volt. Egy csomó diribdarabot kivágtak a csészealjból, és egyáltalán, halottszürke színe volt. Megkérdezték tőle, hogy tudja-e, mi ennek az oka, és most az egyszer elárulta nekik.
– Most üres – mondta. Az egyetlen, akivel hajlandó volt beszélni, egy alacsony, pocakos ember volt, aki első négyszemközti találkozásukkor így szólt hozzá:
– Nézze, kérem, nem tetszik, ahogy magával itt bánnak. Értse meg: én csak a munkámat végzem. Az a dolgom, hogy kiderítsem, miért nem hajlandó elárulni, amit a csészealj mondott. Engem nem érdekel, hogy mit mondott, soha nem is fogom megkérdezni. Még csak nem is akarom, hogy elmondja nekem. Csak arra találjuk meg közösen a választ, hogy miért tartja titokban.
A „miért” megválaszolásából órákon át tartó kötetlen beszélgetés lett a tüdőgyulladás ártalmairól, a virágcserépről, amit másodikos korában csinált, s amit anya ledobott a tűzlétráról, vagy a tanulásban való lemaradásáról, meg egy álmáról, amiben boros poharat tartott a két kezében, s fölötte valami férfit lesett a szeme sarkából. És egy nap elmondta neki, miért nem beszél a csészealjról, úgy, ahogy akkor éppen eszébe jutott:
– Mert hozzám beszélt, és ehhez senkinek semmi köze.
Még arról a férfiról is beszámolt neki, aki akkor keresztet vetett. Ez volt a másik kizárólagos tulajdona. Rendes ember volt. Ő hívta fel a figyelmét a tárgyalásra.
– Nem az én dolgom ugyan, hogy figyelmeztessem, de ott jól meg fogják forgatni. A bíró, az esküdtszék, mindenki. Maga mondja csak nyugodtan azt, amit akar, se többet, se kevesebbet, érti. És ne hagyja, hogy kihozzák a sodrából. Joga van hozzá, hogy valamit megtartson magának.
Felállt, szentségelt egy sort, és kiment.
...
* * *
