Theodore Sturgeon - A magány csészealja
Ha meghalt, gondoltam, sohasem fogom megtalálni itt, ahol fehér holdfény ömlik el a fehérlő tengeren, s a halványsápadt homok tetején mint óriás samponhab tajtékzik a hullámverés. Az öngyilkosok, akik szíven szúrják vagy lövik magukat, majdnem mindig gondosan kitakarják mellüket és azokat akik tengerbe ölik magukat, általában ugyanez a furcsa ösztön vezeti meztelenül a halálba. Előbb utóbb, gondoltam, árnyék vetül a homokdűnékre, s lélegzőn hánykolódnak a habok.
Most az egyetlen árnyék az enyém, egy apró valami, épp alattam, mégis elég sötéten rajzolódik ki egy felderítő léghajó árnyéka alól. Egy kicsit előbb, gondoltam, és még megpillanthattam volna az ezüstös parton vánszorgó alakját, amint halálra alkalmas, magányos helyet keres. Egy kicsivel utóbb - s lábaim fellázadnak a keserves futkosás ellen itt a homokban, az marjít homokban, ami nem tartja meg, nem segíti azt, kinek sietni kell.
Lábam végül elernyedt, és rögtön térdre estem, torkom elszorult, de nem őérte; még nem - csak levegő után kapkodtam. Minden tombolt körülöttem; a szél, a kavargó vízpermet, a színek a színeken - nem is színek voltak, hanem fehér és ezüst villanások. Ha ez a fény hang lenne, olyan volna, mint a tenger morajlása a homokon, s ha fülem látna, ilyen fényt látna.
Ott gubbasztottam zihálva ebben az örvényben, s elkapott egy hullám, sekély és sebes; térdemnek csapódva átbukott és kinyílt, mintha virágszirmokkal gyöngyözött volna körül, ahogy csípőig megmártott a habokban.
Megdörzsöltem a szemem, hogy újra ki tudjam nyitni. Szájamon éreztem a tenger sóskönny-ízét, és az egész fehér éjszaka hangosan sírt és jajveszékelt.
És ott volt ő. ...
* * *
