Müller Péter - Hunyd le a szemed!
Volt egy nagyszerű rendező barátom. Mesterem is a színpadi művészetben. Gyerekként kerültem mellé. Csodáltam őt. Sok ti-tokról, amiről azt hittem, az enyém, kiderül mostanában, hogy tőle kaptam. Vagy loptam. Mert nem tanított. Figyelni kellett, lesni, hallgatni őt; kitalálni, mit gondol, olyankor is, amikor nem szól semmit. Ott ült mellettem a főpróbán – és aludt.
Mindenki lázban égett. A színészek szárnyalva szavalták a színpadon a halhatatlan shakespeare-i szöveget. Hátul, a kellékes kezében reszketve csörömpölt a méregpohár; az ügyelő suttogott a mikrofonba, a táncosok a folyosón lazítottak; a fővilágosító utasította a reflektorok kezelőit, hogy szűkítsenek a fejgépekkel a színészek verejtékes arcára... Dobok peregtek. Üdvlövések dörrentek. A kezem úgy remegett az izgalomtól, hogy alig tudtam leírni a homályban a szűkszavú instrukciókat, amiket a Mester suttogva diktált, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy idő óta nem szólal meg. Alszik. Igen, alszik. És álmában hol összeráncolja a homlokát, hol mosolyog.
Nem tudom, mit álmodhatott. Arca néha elkomorult, néha földerült. Vajon hol járhatott? Hogyan tud valaki aludni ilyen lármában? Ráadásul maga a rendező – egy hadvezér a csatában –, akitől minden függ, mozdulat, fény, hangsúly és zene – hogyan tud elaludni ebben a tébolyult izgalomban? Pedig aludt. Néha meglöktem a könyökét, hogy ébredjen föl. A karja megrándult. De a szeme csukva maradt.
Aggódtam miatta. Közeledett a felvonás vége. Mindjárt lemegy a függöny, kigyulladnak a nézőtéri fények. Ha a műszakiak és a rokonokból összeverbuvált közönség észreveszi, hogy a Mester a döntő pillanatban elszunyókált, olyan blama lesz, melyet nem fogunk tudni kimagyarázni. Újra meglöktem a könyökét; semmi. Köhintettem. Semmi. Hirtelen fölrebbent, s azt mondta:
– Írjad!
S mint aki álmát diktálja, legalább ötven vagy hatvan instrukciót diktált le, egyhuzamban. Melyik színész volt hamis, hol voltak üresek a szünetek. Közben lement a függöny, kigyulladtak a fények, a közönség kiment az előcsarnokba.
– Azt hittem, aludni tetszik – mondtam.
– Aludni? Megőrültél?... Figyeltem.
– Csukott szemmel?... Mire tetszett figyelni csukott szemmel?
– A hazugságra.
Ekkor tanultam meg, hogy hallás útján – ha valaki kifejleszti ezt a képességét – tévedhetetlenül meg lehet ítélni egy színész esetében, hogy hiszi-e, amit mond vagy sem. Egy civilnél pedig, hogy igazat mond-e vagy hazudik. Én már régóta így működök.
A rádiót is így hallgatom. Valaki szaval, azt mondja, „Talpra magyar, hí a haza!”, s tudom, hogy az illető, nem akar forradalmat, a haza nem hívja, egyszerűen csak fölspannolta magát, és üvöltözik. Nem a saját eszméit szavalja, csak egy betanult szöveget, vagy éppenséggel, ha valamelyik politikai párt rendezvényén szaval, pénzért, karrierért bőg. Egy pap misézik, s hallom, hogy nem hisz az Istenben, nem hisz Jézusban, csak idézi a szavait, s a döntő pillanatban nem jön a Szent Szellem, mert nem hisz benne. Csak a ministránsok csilingelnek.
Nincs néha leleplezőbb, mint amikor a rádió közvetíti az istentiszteletet, mert hallod a hitetlenséget, sőt gyakran még azt a fáradt igyekezetet is, hogy valaki úgy tesz, mintha lelkesedne, de a lelke teljesen üres; nem is a saját hangján beszél, hanem kántálva, ahogy a több évszázados szokás diktálja.
Politikai szónoklatnál különösen leleplező a hátul képzett, eltorzult torokhang, ami azt a látszatot kelti, hogy ki van kelve magából az illető, szinte önkívületben van a nemes felháborodástól. De a hangjából érzed, hogy odakint várja már az alapjáraton dohogó gépkocsija, és ahogy befejezte a beszédét, rohan tovább. Ott aztán – szinte hallod magadban – a sofőrjéhez már a saját, normális hangján szól; kilazítja a nyakkendőjét, s mint egy színész az előadás után: az lesz, aki.
Hunyd be a szemedet, amikor beszélnek hozzád – és megtudod, mit akarnak tőled valóban.
A „valóban” szón döntő hangsúly van. Néha beszélgetek egy barátommal, és közben beesteledik. Nem gyújtok villanyt. Ülünk tovább a félhomályban, vagy akár a sötétben is. Ilyenkor a beszélgetés egy magasabb igazságfokra lép. Van, akit zavar a sötét, nem is tudja, miért. Én tudom. Azért, mert nem működik az a látszatrendszer, amit az arcunk fejez ki: hiába mosolyog, nem látni. A sötétben jóval kevesebbet mosolygunk, mint világosban. Nincs kinek és miért, úgyse látják.
Az arcizmok a sötétben kilazulnak. Nem tudunk mimikával segíteni magunkon, s olyan lesz az arcunk, mint a vakoké. Csak a hang él ilyenkor, és a hang árulkodóbb, mint az arc. Sötétben az ember megszűnik viselkedni – önmaga lesz. Egy kedves emberről kiderülhet, hogy a rosszakaród. Egy alázatosról, hogy önző, és ki akar használni.
Egy nagyhangú bátorról, hogy gyáva. Egy fölényes viccelődőről, hogy szorong, és a gátlás szüli kétségbeesett humorát. Valaki örömmel köszönt, és kiderül, hogy egyáltalán nem örül neked. Más valaki gorombán rád mordul, s tudod: ez az ember szeret! Van zsörtölődő, nyitott szemmel kellemetlennek tűnő ember – de csukd be a szemed, s hirtelen rájössz, hogy ez az ember rokonszenvez veled. Morgásában több jóság van, mint mások mosolyában. Hunyd be a szemed, és hallani fogod az önzést, a gőgöt, a hiúságot, a határozottság mögé bújt tétovaságot – hogy nem azt gondolja valaki, amit mond.
Ha tévézel, vedd le a képet, csak a hangot hallgasd. Először nem működik a dolog, mert sokáig hagytad magad becsapni. Reflexszerűen ráálltál arra, hogy ha valaki azt mondja, „haza”, akkor lélekben vigyázzba kell állnod, ha azt mondja, „Jézus”, hinned kell, ha azt mondja, „szeretet”, akkor el kell lágyulni.
Megszoktuk, hogy hamis pénzzel fizetnek, és azt rendszerint el is fogadjuk. És az utóbbi a lényeges! Tudjuk, hogy ezt az egész világot a hazugság tartja össze, s ezért minden hamis hangot elfogadunk, és elfojtjuk magunkban azt a mélyről jövő sejtelmet, hogy alaposan be vagyunk csapva. Ez a politikai szónoklatoknak, a fanatikus hittérítéseknek, de a reklámoknak is a lélektani titka.
Nincs olyan ember, akinek lelke legmélyén ne élne az a gyanú, sőt holtbiztos meggyőződés, hogy a mosópor habzik, a gyógyszer nem gyógyít, a bőre nem lesz szép a krémtől, a fogai nem fognak csillogni a pasztától, a szerektől nem fog lefogyni; hogy háborút indítani nem hősies tett, hanem aljas rabló hadjárat; hogy a demokráciában sohasem lesz igazság.
Egyáltalán a „demokrácia” éppúgy nem létezik, ahogy „szocializmus” vagy „kommunizmus” sem volt soha – üres kódszavak, melyek mögött csak a kifosztott páncélszekrény áll. Vagyis, hogy semmi sincs úgy, ahogy mondjuk. Mindenki tudja. Tudja, s mégis elfogadja. Miért van ez? Mert az ego világában egyetlen igazság van: ez pedig az, hogy hazugságra épül az egész.
Éppen ezért nemcsak ügyesen kell hazudni – ez csak a dolog egyik fele –, hanem a hazugságot el is kell hinni, különben omlik minden. Látod, már én sem pontosan mondom! Vagyis hazudok. Mert nem elhinni kell, hanem „úgy tenni, mintha elhinnénk”, különben omlik minden. Csukott szemmel azonban kilépsz ebből a világból. Vannak színházi előadások, ahol csukott szemmel hallod, hogy itt üresen szavalnak, egy árva szó sem igaz az egészből – de a nézők nyitott szemmel mégis sírnak.
Miért? Mert megszokták a hazugságot.
Ezt az ötvenéves színházi tapasztalataimból mondom. Látom, hogy ma este a színész egyáltalán nem hisz abban, amit mond: de a néző sír. Egy cinikus színész még derül is magában, hogy lélektelenül, csupán ügyes trükkel és rutinnal milyen hatást tudott kiváltani. Musicalnél nem is énekel, csak tátog, a playback szól – és a nézők zokognak. A beteg társadalom lélektani tünete nem csak az, hogy igazi értékek helyett zsetonokkal fizetünk, hanem az, hogy ezt el is fogadjuk. Valaha az ember beleharapott a pénzbe, hogy igazi arany-e, ma a szavak mögött semmiféle fedezet nincs.
A fülünk azonban még valamivel érzékenyebb maradt, mint a szemünk. Ha kialakul a belső hallásod, akkor már tudod, hogy a kommunista nem kommunista, a hívő nem hisz, a barátod nem a te igazi barátod, ki tudja, mit mond a hátad mögött. És aki azt állítja, hogy nem tud nélküled élni, nem téged szeret, csak önmagát, és fél egyedül maradni. Csukd be néha a szemed. És figyelj! Először még átviszed magaddal a hazugságokat a látvány-országból a hang-országba. De aztán lassan letisztul a hallásod. Döbbenetes élményed lesz: az emberi beszéd legnagyobb része nem arra való, , hogy kimondjon, hanem hogy elrejtsen valamit.
De látod, már ez az „elrejtés” szó sem igaz! Túl selypegő. Nem „elrejtésről” van szó, hanem közönséges hazugságról. Mindenkinek van egy meztelen története. S ezt olyan ügyesen fölöltöztetjük, hogy magunk se vesszük észre a csalást. Mert az első, akit be kell csapnunk ahhoz, hogy egyáltalán élni tudjunk: mi magunk vagyunk. Magunknak hazudunk először.
Így aztán van egy valódi történetünk — amelyről mi sem tudunk. Fogalmunk sincs róla. Másokon látjuk, magunkon nem, hogy valamennyien teljes öntévesztésben élünk.
Erre tanított a színházi mesterem.
Othello például azt hiszi, hogy szerelmes, pedig csak mérhetetlenül önző. Es Lear király azt hiszi, hogy szeret, pedig csak öreg és tébolyultan hatalomszomjas. Rómeó és Júlia azt hiszi, a szerelem: élet és mámor — nem tudják, hogy vér és halál. Az igazság veszedelmes — mert a látszatok papírvilágában élünk, s ha az igazság megnyilvánul: elégeti. Olyan, mint az atomenergia. Csak lefojtva, lefokozva, lekötve működhet. De azért mégis tudni kell róla. Mert ugyanakkor ez az erő — az igazság ereje — minden életnek, sőt gyógyulásnak az alapja. Jézus azt mondta, hogy „akiknek füleik vannak, hallják!”
A hang jobban hordozza az igazságot, mint a kép. Amikor megszületünk, jóval előbb kezdünk hallani, mint látni.
Tudtad?
Már régóta halljuk a világot, mire bejön a csalóka látszat, a kép. Papa, mama hangját már régóta halljuk, megismerjük őket, s tudjuk róluk, milyen emberek, mire először rájuk nyitjuk a szemünket is. Es, amikor haldoklunk, már régóta nem látunk semmit — de még mindig hallunk. Elenyészik a látható álvalóság, a csalóka földi látvány, és marad helyette egy mélyebb igazság, a hallható világ tiszta, őszinte rezgései. Ezért nagyon vigyázz, mit beszélsz egy újszülött előtt! Hiába vágsz pofákat, ő nem lát téged – de hall.
A hangodból tudja, ki vagy. És óvnálak attól, hogy hazudj egy haldoklónak, akinek csukva a szeme. Az ő arca ekkor már kisimult, nem foglalkozik azzal, hogy másoknak eladja magát. Ő már a benső világa felé tart, ahol csakis hangok vezetik, s ezen az úton meghallja nem-csak saját lelkének és új hazájának üzeneteit, de talán még a te hangodat is. Nem tudod becsapni már, mert tévedhetetlenül hallja, hogy magadat siratod-e – vagy őt.
Meghallja az önzésedet. Tibetben a haldoklót mestere hangja vezeti. Ül az ágya mellett, rendszerint ő is csukott szemmel, és beszél hozzá. Megmondja neki, hogy a túlvilágon merre menjen, minek higgyen s minek ne higgyen. Mi a káprázat és mi a valóság. Úgy vezeti a földről elszálló lelket, mint egy földi irányítótorony az égre szálló pilótát.
Nem új dolgokat mond neki, csak olyasmiket, amiket már az életében is megtanult, de most, amikor gondolat és érzés lassan valóvá válik, és tényleg megkezdődött a túlvilági utazása, szüksége van a segítségre. Ez a pillanat egyben a mester nagy vizsgája is: mert a távozó lélek pontosan hallja, hogy Ezt az ötvenéves színházi tapasztalataimból mondom. Látom, hogy ma este a színész egyáltalán nem hisz abban, amit mond: de a néző sír.
Egy cinikus színész még derül is magában, hogy lélektelenül, csupán ügyes trükkel és rutinnal milyen hatást tudott kiváltani. Musicalnél nem is énekel, csak tátog, a playback szól – és a nézők zokognak. A beteg társadalom lélektani tünete nem csak az, hogy igazi értékek helyett zsetonokkal fizetünk, hanem az, hogy ezt el is fogadjuk.
Valaha az ember beleharapott a pénzbe, hogy igazi arany-e, ma a szavak mögött semmiféle fedezet nincs. A fülünk azonban még valamivel érzékenyebb maradt, mint a szemünk. Ha kialakul a belső hallásod, akkor már tudod, hogy a kommunista nem kommunista, a hívő nem hisz, a barátod nem a te igazi barátod, ki tudja, mit mond a hátad mögött.
És aki azt állítja, hogy nem tud nélküled élni, nem téged szeret, csak önmagát, és fél egyedül maradni.
Miért is vagyunk egymás mellett?
Csukd be néha a szemed.
És figyelj! Először még átviszed magaddal a hazugságokat a látvány-országból a hang-országba. De aztán lassan letisztul a hallásod. Döbbenetes élményed lesz: az emberi beszéd legnagyobb része nem arra való, , hogy kimondjon, hanem hogy elrejtsen valamit. De látod, már ez az „elrejtés” szó sem igaz! Túl selypegő. Nem „elrejtésről” van szó, hanem közönséges hazugságról.
Mindenkinek van egy meztelen története. S ezt olyan ügyesen fölöltöztetjük, hogy magunk se vesszük észre a csalást.
Mert az első, akit be kell csapnunk ahhoz, hogy egyáltalán élni tudjunk: mi magunk vagyunk.
Magunknak hazudunk először. Így aztán van egy valódi történetünk — amelyről mi sem tudunk. Fogalmunk sincs róla. Másokon látjuk, magunkon nem, hogy valamennyien teljes öntévesztésben élünk. Erre tanított a színházi mesterem. Othello például azt hiszi, hogy szerelmes, pedig csak mérhetetlenül önző. És Lear király azt hiszi, hogy szeret, pedig csak öreg és tébolyultan hatalomszomjas. Rómeó és Júlia azt hiszi, a szerelem: élet és mámor — nem tudják, hogy vér és halál.
Az igazság veszedelmes — mert a látszatok papírvilágában élünk, s ha az igazság megnyilvánul: elégeti. Olyan, mint az atomenergia. Csak lefojtva, lefokozva, lekötve működhet. De azért mégis tudni kell róla. Mert ugyanakkor ez az erő — az igazság ereje — minden életnek, sőt gyógyulásnak az alapja. Jézus azt mondta, hogy „akiknek füleik vannak, hallják!”
A hang jobban hordozza az igazságot, mint a kép. Amikor megszületünk, jóval előbb kezdünk hallani, mint látni. Tudtad? Már régóta halljuk a világot, mire bejön a csalóka látszat, a kép. Papa, mama hangját már régóta halljuk, megismerjük őket, s tudjuk róluk, milyen emberek, mire először rájuk nyitjuk a szemünket is. És, amikor haldoklunk, már régóta nem látunk semmit — de még mindig hallunk. Elenyészik a látható álvalóság, a csalóka földi látvány, és marad helyette egy mélyebb igazság, a hallható világ tiszta, őszinte rezgései.
Ezért nagyon vigyázz, mit beszélsz egy újszülött előtt! Hiába vágsz pofákat, ő nem lát téged – de hall. A hangodból tudja, ki vagy. És óvnálak attól, hogy hazudj egy haldoklónak, akinek csukva a szeme. Az ő arca ekkor már kisimult, nem foglalkozik azzal, hogy másoknak eladja magát. Ő már a benső világa felé tart, ahol csakis hangok vezetik, s ezen az úton meghallja nem-csak saját lelkének és új hazájának üzeneteit, de talán még a te hangodat is.
Nem tudod becsapni már, mert tévedhetetlenül hallja, hogy magadat siratod-e – vagy őt. Meghallja az önzésedet. Tibetben a haldoklót mestere hangja vezeti. Ül az ágya mellett, rendszerint ő is csukott szemmel, és beszél hozzá. Megmondja neki, hogy a túlvilágon merre menjen, minek higgyen s minek ne higgyen. Mi a káprázat és mi a valóság.
Úgy vezeti a földről elszálló lelket, mint egy földi irányítótorony az égre szálló pilótát. Nem új dolgokat mond neki, csak olyasmiket, amiket már az életében is megtanult, de most, amikor gondolat és érzés lassan valóvá válik, és tényleg megkezdődött a túlvilági utazása, szüksége van a segítségre.
Ez a pillanat egyben a mester nagy vizsgája is: mert a távozó lélek pontosan hallja, hogy valódi-e a mestere vagy nem. Már nem látja, csak hallja. És a hangjából minden kiderül. A kimondott szóban – ha lehunyt szemmel hallgatod – több igazság van, mint a leírt szóban.
A látványt és az írott szöveget könnyű maszkírozni. De a hangot nehéz. A kép csalhat, még a leírt mondat is – de a hamis hangot megérzi a fülünk. Mondjuk is, hogy fals, hamis...
Hallgass csak! Fülelj! Erre tanított a színházi tanítómesterem.
Sok évvel később az Angyalom, akit nem látok, csak hallok, még ezt is hozzátette:
„Tanulj meg hallgatni. Hallgasd a csöndet. Ahogy élesedik a hallásod, úgy fedezed majd föl, hogy csönd: nincs. Amit te csöndnek nevezel, tele van nagyon finom rezgéssel, ütközéssel, születéssel, halállal— tele van üzenetekkel. Az élet zizeg és zenél, mint egy kozmikus trafóház.
Csak nem hallod, mert ez már nagyon finom rezgés. Nagyon finom nyelv.
Ezen a nyelven beszélek én. Ha meg akarsz érteni, meg kell tanulnod ezt a nyelvet — a csönd nyelvét. Amikor elakad a szó, amikor két ütem között megszűnik a zene, amikor szeretőd nem szól, csak hallgat, és nem történik semmi, amikor ti azt mondjátok, hogy a színpadon „hatásszünet” vagy „drámai csönd” van — ott szólal meg a mi nyelvünk. Amikor rád gondolok, ezen a nyelven beszélek hozzád.
És ha eszedbe jutok, hallom, hogy üzensz nekem. Ez a lélek nyelve. De a Mindenség nyelve is. A kozmosz tele van zenével. Minden zenél. A madarakat hallod, a tücsköt is, de a fűszálat, a hangyát, a köveket nem — pedig muzsikálnak. És minden muzsika: üzenet. Van persze süket csend is. Halott csend. Emberek között, akik nem szeretik egymást, ez a csend kong és kattog.
Nem jó benne lenni sokáig. Fagyos csönd ez. Jégzene. Csikorog. Néha úgy hangzik, mint a távoli jajkiáltás. Minden társtalan emberben — ezalatt elsősorban azokat az embereket értem, akik önmagukkal s velünk rossz viszonyban élnek — jajgat valaki. Azt kérded, milyen a szeretet csöndje? Tele van zenével.
Ez a boldog lelkek tánca. Valóban a lélek táncol itt. Lehet, hogy a tested nem érzékeli, és a füleddel sem hallod, de mégis eltölt valami olyan öröm, hogy bármikor, mindenféle külső zene nélkül is táncra tudnál perdülni. Ha szeretsz valakit, ne szólj egy szót se.
Hallgass!
S a csöndben üzend ezt a néma zenét. Vagy tudod, mit?
Ha félsz, hogy nem hall, mert nincs még füle hozzá: fütyülj neki! Mindenkinek van egy titkos füttyjele. Ha meghallja, talán megdobban a szíve.”
* * *
